197. AZ ÉN KÖNYVPIACOM
197. AZ ÉN KÖNYVPIACOM
Egész véletlenségből egy apró falucskát kell szülőföldemnek vallanom.
Ennek a véletlenségnek eddigelé egyéb kárát nem vallottam, csak azt, hogy irodalmi fejlődésemet nem kísérheti ezer meg ezer ember figyelemmel, lévén az én szülőföldemnek a 90-iki népszámláláskor 372 lakója, melyből – hála fejlődő népoktatási viszonyainknak – némelyek olvasni is tudnak.
Fáj ugyan nagyon, hogy szülőfalum vezető férfiúi nem tettek még lépéseket egy irodalmi ösztöndíj alapítása céljából, de én Istenem, nem születhetik minden lírai költő Kolozsváron!…
Ebből látszik, hogy én nem tartozom az elégedetlen alanyi költők közé. „Az én aratásom egy marék virág” – szoktam mondani Kiss Józseffel, s elvégre ez még mindig jobb aratás, mint például a sztrájkoló arató munkásoké.
A marék virágok összegyűltek, és unszoló barátok nélkül nem él manapság lírai költő. Régi dal ez, mely mindig új marad. Barátaim unszoltak, s én – az vessen követ reám, ki teljesen ártatlan – kiadtam egy kötet költeményt. Az eredmény szokatlanul fényes volt. Kaptam egy üdvözlő levelet, melyet összes unszoló barátaim aláírtak. Unszoló barátoktól ez is nagy dolog.
Az ada-mohali sajtó tehetséges, ifjú lírikust fedezett fel bennem. Az ada-mohali sajtó figyelme meghatott. A sajtó Ada-Mohalon is nagyhatalom, s elég szép dolog Ada-Mohaion is tehetséges, ifjú lírikusnak lenni.
Most már költeményeim értékesítéséhez láttam. Öt napig írogattam a dedikációkat. Az első tiszteletpéldányt Dreyfusnak küldtem. Máig sem tudom, megkapta-e. Ugyancsak dedikáltam egy-egy példányt Krüger elnöknek, Rigó Jancsinak és fivérének, Bernátnak, Kubeliknek, Sarah Bernhardtnak és Gyulai Pálnak.
Krüger a tiszteletpéldányt belövette a Ladysmithbe. Rigó Jancsi nem fogadta el, mert a kötet szerelmes verseiben nem talált elég izzó szenvedélyt. Rigó Bernát meghalt, mielőtt a könyv címére megérkezett volna. Kubelikét nem kapta meg a posta. Az isteni Sarah nem fogad el keleti költőktől tiszteletpéldányt. Gyulai Pál csodálatát fejezte ki egy levélben, hogy Vargha Gyulánál fiatalabb ember nem restell verset írni.
Szóval az értékesítéssel kevés szerencsém volt. Az én marék virágaim nem kellettek, ha marékkal is szórtam.
Mint csődbe jutott lírikus jöttem Nagyváradra. Egy vagyonba került könyveim szállíttatása. Mindegy, gondolám. Itt tán több szerencsém lesz.
Mindjárt első nap megismerkedtem egy jóképű úrral: Azt mondta magáról, hogy patikus és idealista. Költő vagyok és melankolista – szóltam én, és szívem nagyot dobbant.
– Uram, szóltam ismét, engedje meg, hogy rokonszenvem jeléül felajánljam Önnek a kritika részéről szokatlanul szívesen fogadott „Néhány Marék Virág” című verskötetemet.
Új ismerősöm elsápadt. Remegő hangon válaszolt.
– Óh, nem, nem Uram. Receptjeim tiltják verseket olvasni…
A válasz nem is lepett meg. De ezután jött a fordulat. Kiderült, hogy új ismerősöm azt gondolta, hogy én pénzért akarom adni a könyvet.
Valóságos ujjongásba törtem ki. Ez az a föld, melyen elajándékozhatom összes könyveimet!…
Óh, alanyi költőtársak, becsüljétek meg Nagyváradot. Szent ez a hely, hol élnek még az utolsó mohikánok, kik azt hiszik, hogy a lírai költő pénzért árulja a könyvét!…
Új ismerősöm azóta már kapott tőlem könyvet. Most már én vagyok idealista, ő pedig könyvbarát és melankolista…
Szabadság 1900. január 13.
Dyb.
