170. ERZSÉBET
170. ERZSÉBET
Csillagsugáros, szeptemberi este volt. Ragyogó, megejtő, mint az őszelő éjszakái mind…
Pihent, szunnyadt már a legmagyarabb város, nem volt nesznyi zaj falai között; talán a kávéházak lármás vendégeit is egy titkos, szívbe lopódzó előérzet, sejtés hallgattatta el.
Százszor megemlegetett, nehéz emlékű éjszaka volt az.
Megrezzentek a föld drótidegei, s reszketve írták le a hírt: meghalt a Nagyasszony, megölte egy hitvány orgyilkos keze…
Nem tudtunk, nem akartunk hinni a hírnek, de meggyőzött a szívünkbe szállt csalhatatlan érzés.
Meghalt a mi nagyasszonyunk, elhittük, bár átkoztuk a hitet, mely szívünkbe szállt.
És megrázó volt nézni a felriadt népet.
Elnémult a beszéd minden ajkon, jajszó lett az előtörő dalból.
Óh, felviharzott érzések, ki tud benneteket feltámasztani?!
Erzsébet… Egy nemzet hite volt ez a név.
Évszázadok óta nem hintett semmi fényt reánk megszentelt, áldott koronánk gyöngye. Évszázadokig lestük az áldást szent ereklyénktől s az ékesített tróntól, de István koronájának minden köve csak a mi fájdalmunk megjegecesedett gyöngye, csak a mi megszégyenítésünk megsiratott köve volt.
Szerető szót nem hallottunk; az Erzsébet szíve volt az első szív, amely megértette egy sokat szenvedett nép szánalmas, néma keservét.
Nem volt Ő a mienk. Más volt a nyelv, melyet anyja tanított, más a szív, mely idegen eszményekért tanult meg lángolni.
De ez a szív nemes és tiszta volt. Szeretet és az igazság vágya dobogtatta meg, és – női szív volt…
És a női szív az, mely az igaz és szép iránt legfogékonyabb…
Megszeretett bennünket. Talán a végzettől Golgotára szánt lelke mibennünk talált rokonokra, hiszen mi már akkor végigjártunk sok-sok keserves Golgotát.
Szeretett bennünket. Éreztük és viszonoztuk nemes szívének drága vonzalmát.
Harcolt is érettünk. Ne nézzük számoló szemekkel az eredményt.
Annyit kivívott, amennyire a szív képes az önző gondolkozással szemben.
Szeretett bennünket, s legyen ezért a szeretetért az ő neve, az ő emléke örökre áldott.
Óh, mert olyan ritkán értik meg a mi szívünket, s olyan keveset kaptunk mi a mi uraink vonzalmaiból!…
Legyen áldott az átszúrt szívű mártír, ki az ő szívét soha meg nem értett nép templomában nyugszik, s örökre élő szelleme súgja meg azoknak, kikre rájuk fér: érdemes a magyart szeretni!…
Debreczen 1899. szeptember 9.
A. E.
