160. A „KORTÁRSAK”
160. A „KORTÁRSAK”
Szegény Petőfi, ha véletlenül valami csodából megjelenne köztünk, bizonyára nagyon csodálkozna. Milyen népszerű is volt ő ötven évvel ezelőtt!…
Nagynevű emberek, díszes állású urak egymás után visszaemlékeznek arra az időre, mikor boldoggá tette őket egy-egy találkozás a nagy poétával.
Fölkelnek a „kortársak”. Mind, mind előkelő urak. Mindegyiknek van egy története, amelynek vége az, hogy mennyire tisztelték ők ezt a „tüneményszerű lángelmét,” s milyen boldogok, hogy beszélhettek vele.
És minket, kik már oly távol esünk a nagy időktől, kik csak írásokból ismerjük a magyar őserő legnagyobb szülöttének élettörténetét, most egyszerre megszáll a – kétség…
Hogyan? Hát amit mi eddig Petőfi életéről olvastunk és tudtunk, üres mendemonda?…
Hiszen a „kortársak” rajongással szólnak róla, s azt állítják, hogy boldogok voltak, mikor köntösét érinthették?!…
Hiszen Petőfi akkor a világ legszerencsésebb poétája volt, akit már életében megértett, akiért már életében rajongott mindenki.
Micsoda hitványság volt meghamisítani ezt az igazságot s elhitetni a serdülő milliókkal, hogy a nagy költőt kora nem méltányolta eléggé?!…
És azért csak olvasunk régi írásokból. Azok mást beszélnek. Nyomorról, küzdelemről, sorscsapásokról, igazságtalanságról, szomorú és sötét dolgokról.
Azok a nagy urak, kik most büszkén „emlékeznek vissza”, kik most sorba kamatoztatják a jóféle Petőfi-tőkét, míg élt, lenézték a szegény egzaltált embert, kopott, fakó poétát.
Hiador írja, hogy nagyon sokan az utcán is szégyelltek vele végigmenni, s bizonyára Görgey hadvezér úr sem volt olyan nagyon megilletődve a Petőfivel való találkozáskor, mint ahogy most állítja egy levelében, melyet valami német laphoz intézett.
Ez az igazság, ez a historikum. És ezt az igazságot szinte megköveteli a Petőfi hatalmas egyénisége.
Nem volt ő olyan kicsiny ember, hogy saját kora megértse, hogy saját „kortársai” méltányolják.
A mostani visszaemlékezések a siker eredményei. A siker minden, és mindent megszerez. Megszerzi a rajongó „kortársakat” is.
A valóság pedig az, hogy ötven év kellett ahhoz, hogy Petőfit megértsék, csodálatos nagyságát méltányolni tudják.
Kora nem értette meg, a „kortársak” nem jól emlékeznek.
Ne vegye ezt a pár sort kegyeletlenségnek senki.
Sokkal nagyobb jelentőségű, sokkal szebb a legnagyobb magyar költő ünnepe, ha tisztába jövünk a „kortársak” visszaemlékezéseivel.
A Petőfi nagyságának közös tudata a félszázad év után babérral fedett sír, a költő kora által megtagadott hódolat megnyilatkozása az utódok szívében: ez a Petőfi-ünnep jelentősége.
Debreczen 1899. július 25.
Ady Endre
