120. A HÉTRŐL
120. A HÉTRŐL
Még mindig a béke jegyében tartunk. Béke künn és benn, ez még mindig a jelszó.
És hogy a béke mozgalma milyen nagy arányokat kezd ölteni, azt a közös hadügyminiszter terve bizonyítja legjobban. A hadügyminiszter úr a világbéke érdekében nem kevesebbet akar, mint a hadseregnek a lehetőség legszélsőbb határáig való fejlesztését.
Ez mindesetre fontos lépés volna a világbéke elérésére. Minél nagyobb a hadsereg, természetesen annál erősebb lábon áll a béke. A hadseregnek pedig bizonyára a béke legfőbb célja.
Persze a hadsereg felemelésének kérdése szerencsésen fog megoldatni a delegációkban. Jajgatunk, panaszkodunk, de mindent megszavazunk.
Ez a delegáció régi jelszava. Ámbár lehet, hogy jövőre nem fog ez olyan könnyen menni, mert ott lesz a delegációban Ugron Gábor is. Már a párt is megalakult. Kevesen vannak, de harcolni akarnak extra et inter muros. Bemennek a delegációba, de azért függetlenségiek maradnak. Ez az eljárás veszedelmesen emlékeztet a magyar politikában nem valami tisztes emlékű, de sajnos megszokott „elveink megtartása mellett” való bevonulásokra. Ezek voltak mindig a legvétkesebb elvfeladások.
No de ne politizáljunk! A politikának kezd már sok riválisa lenni. Fájdalom, kezdünk vele kevesebbet foglalkozni. Sőt – horribile dictu – még a művészeti kérdések is kezdik érdekelni Magyarországon az embereket. Szegeden képkiállítás volt, s egy csomó magyar város szintén képcsarnok után vágyakozik.
Szerencse, hogy Debrecenben még nem kell ilyesmi. Óh, Debrecen megőrzi a múlt szép tradícióit! Művészet, minek az? Kinek kellenek képek? Van egy tucat fényképészünk, akinek pedig nem elegendő a fénykép, ötven krajcárért nagyon csinos dolgokat szerezhet az utcai képárusítóktól.
Azután nem elég Debrecenben a színház? Aki művészetre éhezik, jóllakhat az bőségesen. Igaz, hogy alig két hét múlva az is bezárul egypár hónapra, de hát ki is fáradt már a közönség.
Apropos színház! Olyanféle hírek szálldostak e héten, hogy színtársulatunk zseniális direktora remek módot talált ki a színház és a sajtó közt erősen megbomlott barátság visszaállítására. Hír szerint nem mást akar a derék direktor, mint Debrecen egyik omladozó nyomda-részvénytársulatát átvenni. A társulat két lapot ad ki, s ez a két lap a színházigazgató úr tulajdona lenne.
Határozottan fényes ötlet! Debrecen két sajtóorgánuma mily melegen fogja majd támogatni a színészet érdekeit. Milyen remek kritikák fognak beszámolni a színészek előadásairól!… Sőt még az is megtörténhetik, hogy a lap munkatársai a színtársulat tagjaiból fognak kikerülni.
No már akkor helyreáll a jó viszony!…
Ámbár, eddigi felfogások szerint, nem volna megengedhető az ilyen kombináció. Porzsolt Kálmán nem maradt meg lapszerkesztőnek, mikor a Népszínház igazgatója lett, Keglevich gr. pedig mellesleg a Magyar Hírlap szerkesztője is szívesen lenne, de hát – nem lehetséges. Komjáthy azonban szakít az ósdi felfogással. Ő színházigazgató s lapkiadó tulajdonos lesz, mert ő et consortes (tres faciunt collegium) szecesszionisták!…
A szecessziónak egyébiránt még Debrecenben kevés bevallott híve van. Pedig annak idején jó Csokonai Vitéz Mihály is szecesszionista volt! Debrecenben azonban azt tartják, hogy ami új, azt más próbálja ki. Ha beválik, mi is elfogadjuk. Ez a legokosabb konzervativizmus!
Az én szecesszióm a haladás harca – a vaskalap ellen…
A Csokonai Kör közgyűlést tartott. A kör agilis poéta-titkárja, Benedek János készített jelentést a kör múlt évi működéséről. A jelentés szép volt, amiről beszámolt – az is elég szép volt. A színészeti kiállítás már magában elismerésre méltó eredmény, de mi mégis azt hisszük, hogy egy kis reform a Csokonai Körnek sem ártana. Meg is vagyunk róla győződve, hogy a kör buzgó, illusztris vezetői sem fognak elzárkózni egy kis – szecessziótól.
A tavaszi nagyvásár elég mozgalmas képet kölcsönzött Debrecennek.
De mégsem a régi volt! A fonatos sátrak voltak csak a régiek, bár azok is megfogyatkozának. De a sátrak alatt mégiscsak volt egy kis víg élet. Itt „üdültek” esténként az áprilisi kánikulától eltikkadtak. Mert van ugyan nekünk Nagyerdőnk is, de – fel kellene fedezni!
Prielle Kornélia nem tarthatta meg búcsúfellépését. Hírtelen beteg lett. Pedig páratlan ováció várta. Mert akármint is vádoljuk olykor a mi közönségünket, néha-néha lelkesedni is tud… Vágyva várjuk e nagy művésznő felgyógyulását. Egy kis igazi műélvezet miránk is fér. Ilyenben pedig – az elválás előtt ne essék rosszul – nem nagyon sürjen részesítettek bennünket a mi színészeink…
Ha már politikával kezdtük a hét krónikáját, végezzük be politikával. A politikában egy közgazdasági művelet dominál jelenleg: rostálnak. A rostán meglehetős nyílások lehetnek, mert Lukács miniszter is kihullott. Jobb későn, mint soha! A főispánok is rostában vannak. Ha a konkoly kihullására számíthatunk, akkor sok helyen lesz öröm. Vajon jut-e nekünk rész az örömből? Isten úgyse reánk férne!…
Debreczen 1899. április 29.
Dyb.
