102. A SÁRDI-HÁZ
102. A SÁRDI-HÁZ
Géczy darabját két szenzáció előzte meg.
Az első az volt, hogy a szerző vidéki színpadon volt kénytelen előadatni, mert a fővárosi színházak ismeretlen, de sejthető okból visszautasították. A második szenzáció a szerzőnek az a nyilatkozata volt, melyet a darab eredetéről, meséjéről tett.
Ennyi reklám különben mai viszonyaink közt szükséges egy darab sikeréhez.
Ezt a sikert a mi színpadunkon elérte a Géczy darabja. Nem volt zajos, hatalmas, csak olyan, amilyet egy-egy gondolkozni késztető, komoly alkotás arat, mely mély tartalmával sokkal jobban eltölt bennünket, mintsem a külső sikert növelni eszünkbe jusson.
Sokat szeretnék erről a Sárdi-házról írni, de, sajnos, szem előtt kell mindig tartanom, hogy a nap krónikája az első, s az én kritikámnak nagyon kevés hely jut.
Mert a Géczy darabjával érdemes volna hosszan foglalkozni.
Ha a Gyimesi vadvirág szerzőjének színműírói talentumában kétkedett eddig valaki, utolsó kételyét is eloszlatja a tegnap látott darab.
Egy hatalmas lépés ez a Hauptmannok és Sudermannok igazsága felé. Megdöbbentően igaz rajza az embereknek egy bár szokatlan, de az életből kiragadt történet keretében, mely megtágul néha a szerző önkényéből, de a mesének valószínűtlenségbe olvadását sehol sem engedi.
A népszínműíró Géczy felhagyott a primadonnákért létező népszínművekkel, s ír egy igazi drámát, melyben nincsenek nótabetétek, de van élet, igazság és megrázó tragikum. Ezt elvártuk a Géczy talentumától, mely már annyi értékes dolgot produkált, s amelytől még sokat, nagyon sokat várunk.
A darab meséje röviden a következő:
Sárdi Tamás (Szacsvay S.) dúsgazdag, hajlott korú parasztember belebolondul egy színésznőbe. Őrült szerelmének feláldozza családját, leánya boldogságát, vagyonát és saját életét. A nő egy hitvány némber, kinek egy hozzá hasonló hitvány lelkű szeretője van. Hozzámegy Sárdihoz, hogy szeretőjét megtartsa és úrrá tegye. Csalják, nyomorultul csalják a szerelemtől elvakított embert, míg Sárdi leánya (T. Halmy Margit), kit mostohája képes lett volna becsülete látszatáért a szeretőjéhez hozzáadni, mindent fel nem fedez, s fel nem tár apjának. Az obligát, eltévedt szerelmes levél a dolgot bizonyossá teszi. Sárdi gyilkolni akar, azután más bosszút választ. Behívja a két bűnöst a szobájába, s együtt hal velük a rájuk gyújtott ház izzó parázsában.
Ez a darab meséje. Hatalmas verizmussal, bámulatos erővel, biztos hatáskeltéssel folyik le előttünk.
Alakjai – egypár kivételével – hús és vérből valók, bántóan igazak, egyik-másik majdnem ismerősünk.
Direkt problémája nincs, de nagyon sok dolog felett kényszerít gondolkozni. Szívvel és ésszel de sok igazságot szűrhetünk le belőle! Benne van korunk összes küzdelme az erkölcsi tradíciók és a modern erkölcstelenség aljassága között.
Hatalmas dolog a darabnak befejező része is, kár, hogy a színpadon nem felelhet meg az illúziókeltés elengedhetetlen követelményének.
Csak egypár reflexióra lévén helyünk, nem térhetünk rá a darab tagadhatatlanul szépszámú, de jelentéktelen tévedéseire. Túlságos tért enged a szerző az epizódszereplőknek, egypár lélektani hibát felejt a Sárdi Tamás szerepében, s teljesen lehetetlennek rajzolja a színésznő Balla Irén (Fáy Flóra) alakját. Felesleges benne a ripacsszínészek különben ötletes jelenete, s hihetetlen, hogy az imádott nő hűtlenségéről értesült Sárdi tízperces monológot tudjon tartani.
Ezek s az ezekhez hasonló tévedések nem vonnak le sokat a darab értékéből. A Sárdi-ház hatalmas alkotás, melynek nyelvezete is művészi, nemes, szép.
Az előadás elég jó volt.
Két szereplő játéka művészi színvonalon állott: a Szacsvay Sándoré és a T. Halmy Margité.
A többi szereplők is jók voltak. Említést érdemelnek Bárdos Irma, Kiss Irén, Sziklay, Tanay, Ódry, Rubos és Makray. Fáy Flóra lehetetlen szerepét sok valószínű vonással próbálta elfogadhatóvá tenni.
A szépszámú közönség jól fogadta a darabot.
Debreczeni Hírlap 1899. március 22.
(a–e.)
