II. SZÍN.
Ah! a mi részem Gloster vériből van,
Bús jajjaidnál jobban ösztönöz
Gyilkosi ellen boszura. De lám,
Azok kezébe’ van e boszu is, kik
Szerzék halálát, mit mi helyre már
Nem hozhatunk. Bízzuk hát panaszunk’
A kegyes égre, mely midőn a földön
Betelve látja már a bűnrovást:
Égő boszút önt bűnösökre le.
S nem sarkal jobban a testvéri érzet?
A szeretet nem gyujtja lángra már
Agg szívedet? – Edvárdnak hét fia
– Kik közül egy vagy – mint ugyanazon
Szent vérnek hét edénye, vagy mikép
Egy tőn fakadt hét ifjú tavasz ág;
Némelyt közűlök kór hervaszta el,
Némelyt lemetsze a sors balkeze.
S Tamás, uram, férjem, hű Glosterem,
E szép hajtás az ős királyi fán,
E szent edény a hős vérrel tele,
Széttörve: drága nedve szétomolt;
Lemetszve: gazdag lombja mind lefonnyadt,
Irígy kezektől, gyilkos bárd alatt!
Ah Gaunt! e vér tiéd! A méh, az ágy,
Az anyag, melyből te formáltatál,
Formálta őt is! S bár te élsz, lehelsz,
De meg vagy ölve benne… S még te is
– Hallgatva bár – részes vagy némikép
Apád halálán, veszni hagyva azt,
Ki jó apádnak hasonmása volt.
Ne mondd ezt türelemnek! Gyávaság az!
Boszútlan hagyva őt: tenéletedhez
Mutatsz kényelmes útat ellenednek,
Hogy téged is bátran megöljenek.
Mi köznap emberében türelem:
Nagyok szivében sápadt gyávaság.
Mit mondok? – Biztosítni magadat:
Gloster halálát kell, hogy megboszuld.
Itéljen Isten! mert helyettese,
Szent színe előtt fölkent képe, a
Király tevé azt. Hogyha bűnösen:
Isten boszulja meg, de én soha
Helytartójára fegyvert nem fogok!
Jaj hát! hová forduljak panaszommal?
Isten az özvegy véde, gyámola!
Jól van tehát. Agg Gaunt, Isten veled.
Te menj Coventryhez, a bajvivást
Henrik fiad s a vad Mowbray között
Megnézni! Oh! férjemnek kínja, mind
Henrik kardjára szálljon s zord hegyén
Hasson be Mowbray áruló szivébe.
Vagy ha nem éri őt, első csapásra:
Mowbraynak bűne oly súlyos legyen,
Hogy megszakadjon habzó paripája
S őt összezúzva hagyja a fövényen,
Méltatlant Harry nemes fegyverére.
Isten veled, Gaunt! Véred özvegye
Bújával marad, hogy sírba vigye!
Isten veled, húgom. Coventrybe mé’k.
Jőjön velem, s maradjon véled ég!
Egy szót még. A bú visszapattan onnan,
Hová esék: nem hogy könnyű s üres,
Sőt ép’ súlyáért. Én is búcsuzom,
Mielőtt kezdtem volna valamit:
Búm megmarad, bár szűnni láttatik.
Köszöntsd bátyámat is, York herczeget.
Ez az egész.… De még is… ne siess.
Valami tán eszembe jut. Mondd meg neki…
– Mit is? hogy Plashyben minél előbb
Meglátogasson… Ah! mit lásson itt
A jó öreg York? Puszta falakat,
Lakatlan űrt és zord köveket, miken
Nem hangzik sürge lépés, szeliden!
S mi üdvözölje ott? Sohajaim!
– Mégis! ne jőjön! Mért keresse fel
A bút, mely mindenütt lakásra lel?
Hadd maradok elhagyva, egyedül,
Míg síró lelkem sír ágyába dül! | (Elmennek.) |
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me