Demokrácia
Demokrácia. A legnagyobb horderejü eszme és egyuttal a legmagasztosabb jelszó a XIX. század művelt népeinek alkotmánypolitikai életében. Mint jelszó nem kevésbé hatalmas mint a gőz, villam, távcső, górcső, fonográf vagy a spektroszkop ereje az emberi szellem anyaghódító hadjáratában. Millió meg millió ember hangoztatja világszerte: sokan csak sejtik, még többen merőben félreértik; a legtöbben visszaélnek vele; magát az eszmét megérteni egész jelentőségében, nem is értheti meg senki magasabb műveltség nélkül; helyesen lelkesedni érte pedig csak az tudhat, aki nemcsak kellő fokán áll a politikai képzettségnek, de egyuttal lelohaszthatatlan bensőséggel csügg az emberi haladás ügyén és lelke mélyéből szereti az emberiséget s áldozatot is bir hozni annak jövőjéért. De hát mit jelent a D. mint eszme a XIX. sz. politikai eszmekörében ? Jelent oly államformát, amely teljesen megfelevén egyfelől a jogállam, másfelől meg a kulturállam követelményeinek, intézményei által lehetővé teszi az állampolgári jogegyenlőség alapján a születésre, vagyonfokra való minden tekintet nélkül, magának az értelmi és erkölcsi egyéni értéknek lehető legjobb érvényesülését ugy az államban, mint a társadalomban; jelenti tehát az alkotmánypolitikai megoldását azon nagy problemának, hogy mikép lehetne az állam határain belül létező összes emberi tőkének, vagyis az összes értelmi, erkölcsi és anyagi erőknek lehető legjobb kifejtését és a közügy érdekében lehető legjobb kamatoztatását előmozdítani. A D. ezen értelemben éppen nem jut, sőt nem is juthat ellentétbe a haza, az államalkotó nemzet létérdekével; sőt inkább a haza, a nemzet csak oly államban virulhat föl ma már a szó komolyabb értelmében, amely államban az intézmények teljességgel nem gátolják, sőt inkább a lehető leghatályosabban előmozdítják az egyéni érték, az emberi tőke, az összes szellemi, erkölcsi és anyagi erők lehető legjobb kifejtését, amire minden létezett, létező és képzelhető államformák közül csakis a D. törekedhetik teljes erővel, minden utógondolat nélkül, legjobban lévén a D.-nak követelménye az állampolgári jogegyenlőség alapján éppen ugy az egyéni szabadság, mint az igazságosság mindenki irányában az állam kötelékén belül.
A D. (görögül δηοχρατια szó egyik alkotó része, δημος a. m. nép, az irodalomban ugyan inkább csakis a Solon-féle negyedik vagyonfok osztályába tartozó, mint az összes állampolgárok összeségét, tehát az egészen szegény vagy legalább kevésbbé vagyonos állampolgárok összességét értvén alatta, mint az összes állampolgárok összességét Athénben; de már az athéni állam okmányokban az ekklesiában összegyült és alkotmányos jogaikat gyakorló állampolgárok összességét jelenti a δηος, igy e kifejezés εδοξε τη βονληχαι tetszett a tanácsnak és a népnek, a rómaiak «senatus populusque romanus»-ára emlékeztet. A másik alkotó része pedig e szóképzésnek a χρατια a χρατος erő (Solon költeményeiben is) vagy uralom, vagy pedig a χρατειν, hatalmába ejteni, hatalmában tartani, uralkodni fölötte; a rómaiak a δημοχρατια-t a «status popularis»-szal fejezik ki: franciául démocratie, spanyolul democracia, olaszul democrazia v. stato popolare, angolul democracy vagy popular government, németül Demokratie, Volksherrschaft vagy Volksstaat a szónak államtudományi értelmében oly államformát jelent, melyben az államhatalom felségi jogkörét, az u. n. legfőbb hatalmat akár közvetlenül, akár közvetve az állampolgárok összessége van jogosítva gyakorolni. Első esetben a D. a. m. tömeguralom (Massenherrschaft), az utóbbiban pedig repraesentativ vagyis képviseleti D. Minthogy azonban az állampolgárok összessége vagyis államtudományi műnyelven a «nép» (peuple, people, popolo, Volk stb.) fogalma az államélet fejlődésének különböző korszakaiban, a különböző államokban majd egybevágott az illető állam kötelékébe tartozó összes emberi lények összességének fogalmával (p. az Egyesült-Államokban a rabszolgaság eltörlése, 1861 óta, Franciaországon 1789-1815, 1848-1893), majd pedig szükebb körre szorítkozott (p. Athénben, hol 21-30000 állampolgár mellett volt 10000 zsellér, μετοιχος és 400000 rabszolga; vagy p- az Egyesült-Államok uniójának déli államaiban a Lincoln reformja előtt, hol szintén nagy tömegekben voltak rabszolgák és a szines emberek nem birtak politikai jogokkal), tehát a D. fogalma is tartalmilag különböző jelenséggel birt, különböző időkben és különböző államokban. Ezért vannak a D.-nak mint államformának egymástól nagyon különböző tipusai. A legnevezetesebbek ezek között az antik D. és a modern D. Amaz a nemzetségek államából (Geschlechterstaat) fejlődvén ki, soha sem birta teljesen leköszörülni még az állampolgárok összességének keretén belül fönállott rendi eredetü különbözeteket sem; annál kevésbbé birta, sőt nem is akarta az állampolgárság kötelékébe fölemelni a zsellérek és rabszolgák összességét. Ennek következtében még Athénben sem birt soha kifejlődni oly általános jogegyenlőségi érzék, mint aminő p. manap a francia, svájci és északamerikai honosok keblét hevíti. Athénben még Perikles korában is (450-429 Kr. e.) sokkal kiméletlenebb közlenézésnek voltak kitéve a homályos családfáju szülőktől származott államférfiak, szónokok, hadvezérek, mint ma bármely arisztokratikus monárkiában; még Mecklenburg szinpadjain sem mernék oly durván sértő kifejezésekkel illetni a saját egyéni erejökből, minden előkelő családi összeköttetés nélkül magas állami polcra emelkedett férfiakat, mint aminőkkel az athéni államszinpadon Aristophanes, Phrynichos, Hermippos stb. vigjátékirók illették az athéni államéletnek fényes családfanélküli vezéregyéniségeit. Sophokles is ily vérgőgös szellemben kesereg a régi nagy családok ivadékainak mellőzése miatt; a Kr. e. negyedik században pedig a görögök legnagyobb szónoka Demosthenes magában a szuverén népgyülésben - εχχλησια - oly szavakkal vél rápiríthatni ellenfelére, Aischinesre, amelyek minden művelt, modern ember szemében fölérnek egy vérgőgös káromkodással. Nemcsak atyja szerény állását, iskolaszolga voltát veti szemére Aischinesnek, de ennek anyjára is a legaljasabb üzelmeket véli ráfoghatni csak azért, mert ennek a nőnek szintén nem volt családfája. Az athéni pártküzdelemben a οι χαχοι kifejezés századokon át (valószinüleg Theognis junkerlelkü költő óta, 600 Kr. e.) annyit tett, mint «sehonnai, bitang, néppárti csőcselék», levén a οι χαχοι kifejezésnek tulajdonképeni jelentősége annyi, mint «aljas, rosszlelkü emberek». Az antik D. a görög államokban (Argos, Elis, Miletos, Syrakusa, Akragas, Théba, Samos, Megara, Sikyon, Taras, Ephesos stb.) testesült meg legszembeszökőbb alakzatokban és legnagyobb virágzását Athénben érte el, hol azt a Peisistratidák kényuralmának megdöntése után Kleisthenes indítványára hozták be Kr. e. 507. Kleisthenes a vagyonfokra alapított Solon-féle alkotmányt (τιμηματα, τιμοχρατια) módosította csak tulajdonképen, de széttörvén a hagyományos vérségi kötelékből keletkezett 4 ión-törzs (ϕνλη) politikai jogkörét és egyfelől az általa felállított, vérségi kötelékre egyáltalán nem tekintő 10 uj phylére, másfelől meg a községekre (δημος) helyezvén át a közigazgatás és a tisztválasztási, hivatalbetöltési rendszer sulypontját, az ősnemes eupatrida családok ivadékainak tulsulyát, melyet már Solon és Peisistratos is nagyon meggyengítettek, végleg megsemmisítette, az uj phylékbe pedig egész tömegét vevén be a zselléreknek és felszabadított rabszolgáknak, az athéni állampolgárság képét egészen átalakította. Ezen megifjuhodott athéni nép vivta azután meg a maga örökemlékezetü csatáit a persákkal Marathonnál, Salamisnál és Plataiánál (492, 480, 479 Kr. e.), ha nem is oly emberfölötti diadallal, mint ahogy ezt az athéni állam által megtiszteletdijazott Herodot meg Aischylos drámairó beszéli el (Theopompos, illetőleg Ephoros kevésbbé szépítgetve irja le), de tagadhatatlanul mégis évszázadokra kiható fényes eredménynyel. A plataiai csata után Aristeides indítványára a Kleisthenes alkotmánya oda módosíttatott, hogy a Solon-féle negyedik vagyonfok osztályába tartozó, csupán ingó vagyonnal biró v. egészen vagyon nélküli állampolgárok - ϑητες - is megnyerték a passziv választási jogokat az állam főtisztviselőinek, az archonoknak (9 archon) kisorsolásánál, mintegy jutalmul azon hősies feláldozásért, amelylyel e szegényebb sorsu állampolgárok részt vettek a haza védelmében. A hivatalok sorshuzás utján való betöltését valószinüleg szintén Aristeides az «igazságos» hozta be, de lehetséges, hogy már Kleisthenes vitte keresztül, aki az ostrakismosnak is sikeres indítványozója volt. Az ostrakismos (δστραχισμδς, δστραχοϕορια) arra irányult, hogy ha valamely állampolgár oly nagy tekintélyre tett szert, miszerint már veszélyeztetni látszott a jogegyenlőséget, ugy ez a kimagasló állampolgár bizonyos időre (10 évre) hazájából, néphatározat (ψηϕιτμα) erejénél fogva eltávolíttathassék, anélkül azonban, hogy ezen eltávolítás becstelenséget, politikai jogainak egyszermindenkorra elvesztését (ατιμια) vonta volna maga után. E szerint az ostrakismos éppen nem volt egyértelmü a számkivetéssel. Az Aristoteles-nek tulajdonított Kenyon-féle Aϑηναιϖν πολιτεια szerint most reakció következett be az athéni alkotmányfejlődésben. Az Areiopag ősrégi állambirósági és politikai jogkörrel biró, hivatalból kilépett archonokból álló tanácsa, ugyanis e forrás szerint, most magához ragadta az államügyek vezetését néhány évre, ami ha meg is történt, semmi esetre sem jelenthetett oly kormányzatot, mint aminőt Rómában a decemvirek megbizatásuk lejártával gyakoroltak: mert Athénben még mindig és szakadatlanul gyakorolták a maguk jogkörét a Solon által reformált nagy államtestek, u. m. a szuverén népgyülés (εχχλησια), melyben szavazatjoggal birt születési és vagyonfoki különbség nélkül minden fölnőtt athéni állampolgár (de indítványt csak az tehetett, akinek földbirtoka volt Attikában, valaminthogy hadvezérré - στατηγος - is csak földbirtokos állampolgár választathatott e szuverén népgyülés által, kézfelemeléssel (χειροτονια) és a tanács, helyesebben államtanács (βονλη), melynek föladata a szuv. népgyülés elé terjesztendő ügyek előkészítésében s a folyó ügyek elintézésében tetőzött, s amelynek Solon idejében még 400, de Kleisthenes óta már 500 tagja volt. Minden phyle 50 tagot sorsolt ki az államtanácsba, tehát 10 phyle 500 tagot, aminthogy az összes közigazgatási kollégiumok Athénben 10-10 tagból állottak, 1-1 kisorsolt tagból minden egyes phyle részéről. Választás utján ez idő szerint Athénben csakis a hadvezéri és kincs- meg pénztárnoki stb. állomásokat töltötték be, a kincs- és pénztárnokokét még ez idő szerint is a legmagasabb vagyonfok osztályához tartozók, vagyis a pentakosiomedimnosok köréből. Az athéniek a délosi szövetség pénztárát e szigetről ugy 462 körül, vagy pár évvel azelőtt, Athénbe hurcoltatták és ők rendelkezvén a legnagyobb tengeri haderő fölött, bekövetelték ugyan ezentul is évről-évre a kvótát a szövetséghez tartozó görög államoktól, de a pénz fölött most már egészen szabadon rendelkeztek. Szokatlanul nagy kincs levén ennek folytán most már a különben szegény Athénben fölhalmozva, Ephialtesnek és akkor még nagyon fiatal elvtársának, Periklesnek az az ötlete támadt, hogy a szövetséges pénztár kincseit jó lenne egyfelől az athéni hivatalok, véderő, népgyülési tagok, esküdtbirák és szinházlátogatók napidijazására, másfelől pedig nagyszerü műalkotásokra, középítkezésekre fordítani. Hogy e céljokat keresztülvihessék és maguknak a döntő befolyást az államban megszerezhessék, elsőben is az Areiopagot fosztatták meg a szuv. népgyülés által állambirói és politikai jogkörétől (461 Kr. e.) (hogy Themistoklesnek is része lett volna még ezen államcsinyben, mint azt az említett Atheneion politeia beszéli, nem valószinü, mert ekkor Themistokles már alig volt életben) és azután megszervezték az 500-500 esküdt-biróból álló 12 nagy népbiróságot (διχαστηοιον) s Ephialtes orvgyilkosságnak esvén áldozatul, Perikles tényleg a dijazást a legszélesebb mérvekben léptette életbe. Athénben 1 obolosért Solon idejében egy nagy mérő gabonát lehetett Demetrios Phalareus tanuságtétele szerint vásárolni, szintugy egy birka ára is 1 obolos volt. Perikles korában ugy a gabona, mint a birka ára 2 obolos volt átlag. Perikles indítványára az áthéni állampénztár 1 obolost fizetett minden állampolgárnak, minden napra, amelyen akár a szuverén népgyülésben vagyis az ekklésiában, akár pedig az esküdtbiróságban résztvett. Később az 1 obolosnyi napidij 2 obolosra (διϖβελια), Kleon, illetőleg Agyrrhios idejében már 3 obolosra emelkedett. Ugyanezen Perikles, ki e napidij által egész tömegeit vonta bele a politikai életbe azon szegényebb sorsu állapolgároknak, akik éppen szegénységök miatt csak nagy ritkán jártak be az ekklésiába és ez által folyton leszavaztathatta a konzervativ elemeket, sőt a konzervativ párt vezérét, Melesias fiát, Thukydidest egyenesen számüzette, ugyanezen Perikles indítványozta és építtette meg - mint a rendkivüli középítkezési bizottság teljhatalmu elnöke - azokat a halhatatlan középületeket is, a Parthenont, a propylaionokat, az Odeiont stb., amelyek romjai előtt bámulva áll meg az utókor. Monarkának nevezi Thukydides a történetiró Periklest, tekintve azon mindent megfékező nagy befolyást, melyet ez a nagy államférfi évtizedeken át gyakorolt Athén államéletében. Közjogi állására nézve azonban Perikles nagyon messze volt még egy monárka felségi jogkörétől. Nem volt ő oly minden hivatal nélküli egyszerü állampolgár és szónok mint mondani szokták: hadvezéri tisztet, még pedig nem egyszer teljhatalmu hadvezéri tisztet - στρατηγος αντοχρατϖρ - töltött be ő igen gyakran, és mint ilyen, az athéni államjog szerint, rendkivüli befolyást, sőt egyenes intézkedési jogot gyakorolhatott a közigazgatásra; másfelől, ha nem is bizonyos, de Köhler, Gilbert minden ellenzése dacára is, még mindig valószinü, hogy Perikles a nép bizalmából több izben volt u. n. tamias (ο επι τη παση διοιχησει, επιμελητης, της διοιχησεϖς) vagyis az athéni állam pénzügyi kormányzója; négy évről négy évre választották a későbbi időkben (a Kr. e. negyedik században) ezt a tamiast, aki arra is följogosítva lévén, hogy a költségvetési előirányzatot előterjeszsze és a rendelkezési alap - το δεον - fölött rendelkezzék, ugy tekinthető, mint az athéni állam legfontosabb tiszviselője, és ugyan annyival is inkább, minthogy az összes többi tisztviselők csak 1-1 évre voltak kisorsolva vagy választva. Perikles szereplésének az ellenállhatatlan erőt azonban mégis az ő rendkivüli egyénisége adta meg; mint hadvezér is számos tengeri csatában győzött, mint szónok pedig messze fölülmulta minden kortársát. Emellett fenkölt gondolkodásu államférfi volt, a fölvilágosodás magas műveltségü, lelkes barátja, aki Anaxagoras, Diogenes, Apolloniates, Damon és Pythokleides bölcsészektől többet tanult, mint bármely athéni kortársa. Csodás érzéke volt a művészetek iránt, és azok pártfogása által halhatatlan nevet szerzett magának. Az athéni állam az ő idejében érte el hatalmának tetőpontját; az ő idejében a régi delosi (persák elleni véd-) szövetségből már valódi athéni birodalom lett. Az athéni D. fénykorának ez értelemben nevezhetni Perikles korát. De hogy nem volt ez egyuttal - mint a hagyományos járszalagon járó rajongók szokták mondani - az emberiség fénykora is: ez kiderül mindjárt három fontos körülményből. Először is ott volt a rabszolgaság undok intézménye; 10-15-annyi rabszolga lévén ez időtájban az athéni államban, mint állampolgár; másodszor nem volt meg a jogegyenlőségi érzék az állampolgári társadalomban sem (l. fentebb), és harmadszor nem volt meg a gondolatszabadság, amely nélkül pedig valódi szabadság fölvilágosult emberre nézve nem létezik. Perikles korában (430 Kr. e.) az athéni ekklésia Diopeithes indítványára határozatot hozott, melynek erejénél fogva fenyítő perbe voltak vonandók mindazok, akik az égitestek természetét tanulmányozni és ez alapon az államvallással, a mitoszokkal ellenkező tanokat mertek hirdetni. E határozat, melyhez minden párt egyiránt hozzájárult, jogerőre is emelkedett; az Athénben tartózkodó természettanítója, Anaxagoras is csak nagy nehezen menekülhetett meg - szökés által - a haláltól, mely őt Athénben emiatt két izben is fenyegette. Meg volt ugyan a politikai szólásszabadság, de csak annyiban, amennyiben valaki a fenálló alkotmány módosításának megköveteléséig nem ment el a maga reformbarát buzgalmában, mert okvetlen halál fia lett volna az az athéni állampolgár, aki Athénben Perikles korában azt az indítványt merészelte volna tenni a szuverén népgyülésben, hogy a D. fönálló alakja, vagy egyáltalán az államforma alkotmányos, törvényes uton megváltoztattassék.
Emellett még két más jellemző vonása is volt a Perikleskorabeli athéni államéletnek, ha nem is szemben a többi görög állammal vagy Rómával, de mindenesetre szemben a modern kulturállamokkal. A bünvádi eljárásban a tortura játszta a főszerepet, kivált a zsellérekkel és rabszolgákkal szemben; a halálra itélteket pedig bizonyos bűntettek elkövetésének esetében, oly irtóztató kinzással vonszolták végig az utcákon, hogy modern toll ezen kinzás nemének leirására nem is igen vállalkozhatik. Pedig az athéniek aránylag még a legszelidebb és legáhitatosabb (παντϖν ευδεβεστατοι) hirében állottak az összes görögök közt! Azután a szellemi műveltség egyáltalán nem adott semmiféle képesítést a hivatalok betöltésénél, aminthogy az állami iskola, állami tanfolyam egyáltalán nem is létezett Athénben Perikles korában sem. A dokimasia alkalmával, mely eljárás annak a megvizsgálására volt hivatva, hogy vajjon a kisorsolásra egy vagy más állami hivatal elnyerhetése végett jelentkező állampolgárok birnak-e kellő képesítéssel, még csak azt sem kérdezték, hogy tud-e irni, olvasni az illető. Annál kevésbbé azt, hogy ismeri-e az állam törvényeit. A dokimasia csakis annak a kipuhatolására szorítkozott, hogy vajjon az illetőnek rendben van-e az athéni polgárjoga családi leszármazás folytán mindkét szüleje részéről, hogy hány éves, hogy nem-e adós az államkincstárnak, hogy nem vesztette-e el ατιμια folytán polgári becsületét stb. Sőt még arra is sulyt helyeztek, hogy rendben van-e az illetőnek az ő teljes testi épsége. Nem csonka-e vagy béna ? Nincsenek-e torz testrészei ? Csak azt nem kérdezték, hogy van-e kellő szellemi képzettsége. Solon csak a testgyakorló iskolákat (γυμνασιον) léptette életbe, amiért Xenophanes bölcsész oly keserü gunynyal is ostorozta az athénieket már a Kr. e. VI. sz.-ban. Perikles korában sem javult a helyzet e tekintetben az állam részéről, csakis a magánvállalkozók - σοϕισται - tanfolyamai szaporodtak meg, amelyek azonban semmi állami felügyelet alatt nem állottak; sőt az elemi oktatást is csak magán vállalkozók nyujtották, többé-kevésbbé rabszolgák vagy fölszabadított rabszolgák; nem csoda, ha Athénben csakis a gazdag és vagyonos szülék voltak képesek gyermekeiket némi szellemi kiképzésben részesíteni, mig a kevésbbé vagyonosak és az egészen szegény állampolgárok fiai legtöbbnyire minden szellemi kiképzés nélkül maradtak. Iskola nélkül is sokat tanulhatott ugyan Athénben, kivált Perikles korában a gyermek, az ifju, a fölnőtt férfi a nyilvános életben, a piacon, a csarnokok alatt a tapasztaltabbaktól, hivatalt viseltektől, főleg pedig a sok külföldről jött szofisztától, az igaz: de azért még sem pótolhatta az állami tanfolyamok teljes hiányát Athénben semmi. Ennek az állapotnak azután az volt többek közt a következménye, hogy a D. nagy önkormányzatában minden oly állásra, mely okvetlenül megkivánta a törvények, néphatározatok alapos ismeretét és a hivatalos stilusbani gyakorlottságot, p. az ekklésia és az államtanács (βουλη) jegyzői, aljegyzői állomásaira is nem szabad állampolgárt, de fölszabadított rabszolgát v. zsellért voltak kénytelenek alkalmazni. Perikles alatt tört ki a peloponnezusi háboru, mely 27 éven át dulongott a hegemoniáért versenygő athéni és spártai szövetség államai közt és Athén teljes leveretésével végződött (405. Kr. e.) az aigospotamosi csatában, miután már előbb csuf vereség érte Syrakusa részéről azon athéni hadakat, amelyeket Alkibiades unszolására küldött ez a D. egy testvér görög nép meghódítására és kirablására. Az oligarkapárt fölhasználta a sziciliai vereséget és az ennek folytán beállott nagy pénzszükséget. Azt hiresztelte, hogy a persák királya hajlandó az athénieket a spártaiak ellen hathatós segélyben részesíteni, de csak azon föltétel mellett, ha az athéniek a D. helyett az oligarkikus államformát léptetik életbe, ekkor azután az államkincstár is megkönnyebbül, oligarkikus államban ingyenes lévén az államszolgálat. Az athéniek fölültek ezen csalárd hitegetésnek és 411. csakugyan el is törölték a D. történelmileg fejlett alakját, 400 oly állampolgárnak adván kezébe a legfőbb hatalmat, akiket az oligarkapárt 5 vezérférfia jelölt ki részint közvetetlenül, részint közvetve ezen teljhatalmu (αυτοχρατϖρ) magas tisztségre. Néhány hónap mulva belső egyenetlenség folytán fölbomolván a 400-as uralom, Theramenes indítványára visszaállíttatott a hagyományos D., eleinte napidijak nélkül, később azonban visszasiklott ez az alkotmány is a napidijas rendszerbe. Kr. e. 405, Lysandros spártai tengernagy hatalmába ejtette Athént, eltörölte a D.-t és 30 zsarnokot (Kritiast Sokrates tanítványát és társait) ültette bele a kormányba, akik azután csak 3000 állampolgárnál hagyták meg a fegyverzetet, a többit kilökték az alkotmány sáncaiból, sőt a legundokabb hivatalos üldözés politikáját érvényesítették mindenki ellen, akit ellenfelöknek tartottak, sőt még olyanok ellenében is, akiknek vagyonára szomjuhoztak. Elkobozták a vagyonukat, kivégeztettek több mint 1000 ártatlan állampolgárt és a legfonákabb kényszerrendszabályokat léptették életbe. Még a szónoklat tanítását is betiltották (λογϖν τεχνην μη διδασχειν). Ezalatt az alkotmányból kilökött állampolgárok nagy része külföldre menekült és Phylaiban a számüzöttekkel, meg külföldi zsoldos csapatokkal egyesülvén, Thrasybulos és Thrasyllos vezetése alatt megindították a harcot a 30 zsarnok hadserege ellen. Mehéz küzdelem árán utóvégre is győztek. Kritias halva maradt a csatatéren. A győzők diadalittasan vonultak be Kekrops ős városába és visszaállították a D.-t. Archinos volt az átalakulás lelke és mint az Athenaion politeia mondja, bölcs mérsékletet tanusított. Tisamenos kidolgozta az uj törvényeket, melyek közül legnevezetesebb volt az, mely eltörölte az «iratlan törvények» (agrajoi nomoi) érvényét, amelyeket századokon át csak az Eumolpidák pap-nemzetsége volt jogosítva magyarázni. Ezentul az athéni hatóságok csak irott törvényeket alkalmazhattak. Határozott lépés volt ez ugyan a javulás felé, de a fölvilágosodás ügye azért még mindig béklyóba verve maradt ezen D. alatt is, amely Eukleides (archon) uj korszakának neve alatt ismeretes az athéni történelemben (403. Kr. e.). Hogy mennyire nem volt érzéke a D.-nak sem a gondolatszabadság iránt, mutatja Sokrates bölcsész elitéltetése az esküdt birákból álló népbiróság által és kivégeztetése Kr. e. 399. Sokratest már vagy 30 év óta gunyolták és rágalmazták Aristophanes és idősebb kortársai az athéni államszinpadon, most a szörnyü bürökserleget kellett a tömlöcben kiürítenie, leginkább azért, mert elitélte a hagyományos D. államformáját, nevetségessé tette azon alkotmányjogi módozatot, amely szerint az athéniek ahelyett hogy az egyéni képességre (αρετη, erény, ez értelemben annyi, mint célszerü állampolgári, politikai képesítést nyujtó egyéni derékség), a szellemi műveltségre, jellemre, érdemre néztek volna az államhivatalok és munkakörök betöltésénél, fekete és fehér babszemekkel (χυαμευτοι) sorsolták ki már századok óta a βουλη tagjait (az államtanácsosokat) stb. Méltó szigorral nyilatkozott Sokrates a szuverén népgyülés, az ekklésia tagjai tulnyomó nagy többségének tudatlansága, butasága és a közügygyel, a közérdekkel voltaképen mit sem törődő, piaci kapzsisága fölött is. Emellett Kritias és a 30 zsarnok rémuralmának nem egy alakja Sokrates tanítványakép volt ismeretes; ezt is beszámították neki most a győztes D. párthivei, aminthogy azt sem bocsátották meg neki vakbuzgó honfitársai, hogy fiatal korában ő is természetbuvárlattal foglalkozott s hogy később is, midőn kizárólag az etika terén mozgott mint bölcsész, oly tanokat hirdetett, amelyek éppenséggel nem voltak összeegyeztethetők a hitregéken alapuló athéni államvallásnak esztétikailag gyönyörü, de a józan fölvilágosodás szempontjából meglehetősen bamba tantételeivel, hitelveivel. Végül még azt is megcselekedte, hogy kifigurázta a fenkölten gondolkodó bölcsésznek finomul maró gunyjával a saját biráit, midőn már mint vádlott állott előttük. Ezért kellett halállal lakolnia a legnemesebb lelkü athéninek a D. jogrendje szerint.
Az athéni D. még nem ismerte sem a pártok sima váltakozását a kormányon, sem azon biztonsági szellentyüt, mely valamint amaz is, a modern parlamentárizmusnak annyira sajátja. Az antik D.-ban csak az orgyilok v. az ünnepélyes kivégzés árán válthatja föl egyik párt a másikat a kormányon. A Tisamenos törvényeiben gyökerező D. vagyis az Eukleides-féle uj korszak lenyulik egész Kr. e. 322-ig, midőn Antipatros makedon hadvezér benyomul mint győztes Athénbe és erőszakosan fölforgatja ezen állam alkotmányát. A Tisamenos-féle D. tehát magában foglalja mindazon reformkisérleteket, melyek a nagy szónok, Demosthenes által a trierarkia, vagyis a hadihajók építésére, fölszerelésére kötelezett állampolgárok kereteinek majd tágítására, majd szükebbre vonására, valamint a szinházlátogatók (ϑεατριχον) és egyáltalán a hivatalos napi dijak (χχλησιαστιον, ηλιαστιχον, οτρατιϖτιχον) emelésére különböző demagogok által tétettek, magában foglalja Athén irodalmi életének legragyogóbb mozzanatait; ekkor látott még csak napvilágot Thukydidesnek a peloponnezusi háboruról irt munkája, jóllehet a szerző maga már az Ephialtes demokráciájának vége felé meghalt; ekkor jelentek meg Antisthenes és Platon, valamint Aristoteles művei is. Az attikai szónoklat is ekkor érte el tetőpontját Demosthenes, Aischines, Hypereides szónokokban és Isokrates szónokművészben, de ugyancsak ezen Tisamenos-féle D. (Kr. e. 403-322) folyamában verte le makedoniai Fülöp a Demosthenes halhatatlan szónoklatai által lelkesített athénieket és szövetséges társaikat Chaironeiánál (338. Kr. e.), anélkül azonban, hogy e győzelem folytán egyéb célra is hatalmába kerítette volna Athént, mint arra, hogy a ppersa birodalom megdöntésére tervezett nagy hadjárat vezetése, mint fővezérre, ő reá bizassék. Athén ekkor már többnyire zsoldos hadakkal vivta csatáit és ámbár kitünő hadvezérei, mint Chares, Chabrias és a cipészfia Iphikrates, ki egy merőben uj gyalogsági taktikának lőn megalapítója, tündöklő fegyvertényeket is vittek véghez e korszak korábbi évtizedeiben: a Fülöp nagy szellemi erejével és ellenállhatatlan phalanxával szemben a Demosthenes által lelkesített athéniek nem voltak már képesek a sarat megállni. Annyival kevésbbé lehettek ők képesek arra, mert a zsoldos hadak alkalmazása elszoktatta már a fegyverfogható állampolgári nemzedéket a katonai erényektől; ezenfelül a három-négy obolosra fölemelt napidijak az athéni tömeget rendkivül élvvágyóvá tették; hogy folyvást legyen pénz az állampénztárban a nép mulattatására, a demagogok rendszeresen oly politikát üztek, mely a gazdagok tulterhelő megadóztatására, sőt számos esetben, egy vagy más ürügy alatt, azok állami kifosztására irányult; ez indította azután a gazdagokat, sőt egyáltalán a vagyonosabb athéni polgárokat arra, hogy magában Athénben egy makedonbarát pártot (Aischines) alakítsanak, amely pártnak állott szolgálatában a Fülöp udvarából Athénbe telepedett Aristoteles is minden valószinüség szerint; legalább a közhiedelem ezzel gyanusította őt, elannyira, hogy asebeia-perrel igyekeztek őt ártalmatlanná tenni. Ez a makedonbarát-párt azután évek hosszu során át folyton összejátszott Fülöp cselszövényeivel és az athéni haderő erélyes fölléphetését lehetetlenné tette a kellő időben. Fülöp hirtelen halála sem mentette kia Athént a makedon-uralom karmaiból, mert Fülöp fia, Nagy Sándor, épp oly ellenállhatatlan erővel nehezedett ezen államra, mint azelőtt a chaironeiai győző. Az athéniek most csuszó-mászó hizelgéssel igyekeztek a maguk számára biztosítani a világhódító fejedelem kegyes elnézését; Demosthenes maga is annnyira ment ezen hizelgésben, hogy isteni tiszteletet indítványozott Nagy Sándor számára. Nagy Sándor játszi nagylelküséggel kegyelmezett meg az athénieknek és az athéni állam önkormányzatát nem érintette. De midőn halála után a görögök ujból fegyvert fogtak és Lamiánál az egyesült görög hadak (Leosthenes) elvesztették a csatát, Antipatros Nagy Sándor tábornoka kérlelhetetlenül tiporta le az athéni D.-t (322 Kr. e.) és megfosztott az állampolgári jogoktól mindenkit, akinek nem volt legalább is 2000 drachma értéke. Kilenc ezerre olvadt le ennek folytán az athéni állampolgárok száma, több mint 12000 pedig kimenekült vagy kivándorolt Tráciába. Antipatros 4 évig uralkodott Athén fölött; ezalatt eltiltotta a szónoklatok tartását - ρητοριχους αγϖνας - és a földművelésre igyekezett rászoktatni az athénieket. Krateros valószinüleg ebben az időben adta ki az athéni szuverén népgyülésnek, az ekklésiának régibb és ujabb keletü néphatározatait (ψηϕισματα) csak azért, hogy okuljon a világ, az utókor, hogy minő képtelenségekre vetemedhetik még az oly szellemdus nép is, mint az athéni a féktelen D. (αχρατος δημοχρατια) államformájában. Kr. e. 318. Polisperchon makedon tábornok fölszabadította Athént Antipatros uralma alól és megengedte, hogy az athéniek a hagyományos D.-t állítsák vissza (πατρϖαν δημοχρατιαν). Ekkor történt, hogy nemcsak valódi állampolgárok, de zsellérek, rabszolgák, sőt asszonyok is benyomultak az ekklésiába és büntetlenül beleszólhattak a vitába; ennyire összeforrasztotta, legalább néhány napra, az athéni társadalmat a fölszabadulás öröme. Kr. e. 317. Demetrios Phalereust választatták meg a makedonok államfőnökké - επιστατης - az athéniek által. 10 évig kormányozta ez a fényes szellemerejü bölcsész és államférfi - különben egy rabszolga fia - az athéni államot, emelkedett államférfiui bölcseséggel: habár tekintettel a vagyonosabbak makedon-barát érzelmeire, az állampolgári jogok gyakorlását megvonta mindazoktól, akiknek a vagyona nem ütötte meg az 1000 drachmát, a jogegyenlőségen alapuló törvények uralmát mégis annyira megtudta szilárdítani, Athén erejét békében és hadban annyira ki tudta fejleszteni, miszerint Strabon szavai szerint Demetrios Phalereus az athéni D. valódi öregbítője lett (επηνορϑϖσε). Ő volt az, aki a Munychiában elhelyezett makedon helyőrség védelme alatt behozta végre az athéni államéletbe a teljes gondolatszabadságot. Ő nyitotta meg először a nagy középpületek belső csarnokait a bölcsészek előadásai számára; annak előtte csak az épületek falain kivül, az oszlopos tornácokon, a kertekben volt szabad Athénben előadást tartaniok. Demetrios Phalereus különben is nagyon sokat tett a szellemi közművelődésért, valamint az ipar, kereskedelem fölvirágoztatásáért is. A háladatlan athéniek azonban cserben hagyták, sőt üldözőbe vették őt, mihelyt egy óriási hajóhad élén és tömérdek ezüst pénzzel Athén alá érkezett Demetrios Poliorketes Antigonos király fia. Ekkor az athéniek azon 360 szobrot, melyet pár évvel ezelőtt Phalereusnak hálából emeltek volt, ledöntötték és a leggyerekesebb leleményességgel gyalázták meg: Poliorketes ezüstje előtt azonban a porba omlottak és a legaljasabb hizelgésekben igyekeztek egymást fölülmulni, csakhogy e léha királyfitól mentül nagyobb borravalót kapjanak hizelgéseikért. Poliorketest és atyját fölvették az istenek közé, a 10 phylét 12 phylére változtatták, csakhogy egyet Poliorketes (Demetrias), egyet meg atyja nevére keresztelhessenek el (Antigonis). Poliorketes lenézte őket; saját hatalmának érzetében a lehető legpajkosabb csinyeket követte el mindaz ellen, ami egy évezred óta szent volt Athénben; ámbár nem volt szabad kutyát beereszteni a szüz istennő templomába és annak udvarába: Poliorketes mégis egész falka kutyát helyezett el a Parthenonban, hogy ez által kigunyolja Pallas-Athénét. Mindezt szépen türték az athéniek; morogni csak akkor kezdtek, mikor Poliorketes keserves adót vetett ki rájok, hogy legyen az ő szeretőjének «miből szappant vásárolni». Ennyire el volt már aljasodva az athéni nép ebben a korszakban. A makedonok kivonulása után Stratokles demagog indítványára ismét a hagyományos D. állíttatott vissza.
Szomoru és szégyenteljes ezen korszak athéni D.-jának az emlékezete. Az athéni ekklésia ezen időszakban főtörekvését arra irányította, hogy szobrok emelése és egyéb hizelgések által majd az egyiptomi, pergamosi, majd egyéb királyoktól könyöradományokat koldulhasson és drága pénzen idegen dusgazdagoknak athéni állampolgárjogot adományozhasson. Nagy szüksége volt erre már ekkor az athéni népnek, mert a földművelést emberöltők óta elhanyagolta, az ipar és kereskedelem pedig nem birták táplálni; miután a régi segélyforrásai az athéni kincstárnak már rég kiapadtak, nem lévén frigytársak, akik évről-évre segítettek volna rajta a quotával (ϕοροι). Ez az állapot 262-ig tartott, midőn az éhség oly nagy lett Athénben, hogy Perikles állama kénytelen volt magát föltétlenül a makedon uralom igájába hajtani. Egész seregestül tanítottak már ekkor Athénben a külföldről odatolongó bölcsészek, szofisták és rétorok, jóllehet még e korszak elején is ki kellett állniok egy durva támadást a néppárt részéről, amelynek élén magának Demosthenesnek kis öcscse és kedvenc politikai tanítványa, Demochares vélte képviselhetni az antik D. meghamisítatlan elveit a maguk fertőzetlen tisztaságában. Az ekklésia Democharest követte és számüzte Athénből az összes bölcsészeket (Sunioni Sophokles törvénye). Sulla légiói vetettek véget az athéni állam önállósága végmaradványainak 82. Kr. e. Perikles állama most már Róma uralma alá került és részévé lett lassan-lassan a birodalom egyik bekebelezett provinciájának. Az Antoninok alatt még egyszer fölragyogott Athén hirneve, de most már nem az ekklésia szónokainak, nem is hadvezéreinek, tengeri hőseinek köszönheté ezt, hanem egyesegyedül egyetemének, melyet Antonius Pius alapított és Marcus Aurélius emelt magas fokra bőkezüségével és tudományszeretetével.
Ilyen volt az athéni D., melyet oly sok modern iró, szónok emleget a rajongás hangján, de amelynek intézményeit vajmi kevesen ismerik kortársaink közül kellőleg alaposan. Vegyük p. a törvényhozási eljárást ugy, amint ez Ephialtes óta (461. Kr. e.) államjogilag előirva és gyakorlatban volt az athéni D.-ban. A legtöbb ember azt hiszi, hogy egyszerüen maga a szuverén népgyülés, az ekklesia alkotta Athénben a törvényeket. Pedig dehogy is. A törvények alkotását csak előkészítette az ekklésia, a törvényhozást a nomothesták testülete (νομοϑεται) eszközölte, mely majd 1000 (Pollux), majd 500 (Andoc. de Myst. 84) tagból állott, akiket az esküdtbirák sorából sorsoltak ki. Minden év elején - a Hekatombeion 11-én - szavazással - επιχειρτονια - döntött az ekklésia azon kérdés fölött, hogy vajjon az érvényben levő törvények megfelelnek-e a közszükségletnek vagy pedig uj törvények alkotása forog-e fenn. Szavazás előtt bármely athéni állampolgárnak jogában állott uj törvény alkotását hozni indítványba. Ha elfogadta az ekklésia azt, hogy uj törvényre van szükség, ez esetben fölrendeltetett az indítványozó az államtanácsba - βουλη -, amely államtestület tüzetesen átvizsgálta a benyujtott törvényjavaslatot. Az államtanács véleményes jelentése a harmadik ekklésia elé került, hogy a nép annak megalkotása vagy elvetése fölött előzetesen, elvben határozzon. Ez alatt a törvényjavaslat szövege ki lett téve az első archonnál közszemlére, hogy bármely állampolgár hozzászólhasson, mellette vagy ellene nyilatkozhassék. Ha az ekklésia az államtanács véleményes jelentése alapján azt találta határozni, hogy a törvényjavaslat elfogadtatik, ez esetben az ekklésia előbb ügyészeket (συνηγορος) választott, akiknek föladatuk volt az eltörlendő régi törvényt az indítványozott uj törvénynyel szemben megvédeni. Részt vehetett ezen ügyvédi plaidoyerben ezonkivül bármely állampolgár is. Ha az ekklésia ugy találta, hogy az uj törvény a győztes, a régi a pervesztes fél, ugy a törvényjavaslat az említett nomotheták testületéhez utasíttatott, akik azután a törvény szerkezetét végérvényesen megállapították. Meglehetős műgond mutatkozik tehát az athéni államszervezet konstrukciójában a törvényhozási eljárást illetőleg, szintugy a biróságok, a pperrendtartás, a pénzügyi és a szegényügyi szervezet dolgában is. (Az Athenaion politeiából tudtuk csak meg imént, hogy a Tisamenos-féle D. alatt az athéni állam a munkaképtelen szegényeket forma szerint segélyezte.) Sajnálatraméltó árnyvonása marad azonban az athéni államéletnek, mindezen műgondteljes konstrukció dacára is, a szellemi minősítétek állami alkalmazásának teljes hiánya, elannyira, hogy alig birjuk megérteni, hogy hogyan tudott az athéni ekklésia kisorsolás utján, p. a törvényhozói (ϖομοϑεται) állásokra kellő számmal odajuttatni arra való egyéneket. A thesmotéták (vagyis a 9 évről-évre kisorsolt archon közül a 6 utolsó) szintén arra voltak kötelezve, hogy évről-évre jelentést tegyenek a törvényekben mutatkozó hiányokról, ellenmondásokról stb. Az Athenaion politeiából tudtuk meg, hogy létezett Athénben oly eljárás, mely a kisorsolásra bocsátottak képességét volt megállapítandó (προχροτοι) választás által. De ha nem volt a szellemi képesítés forma szerint megállapítva: ugyan hogy nyujthatott kellő biztosítékot a merő választás, a 21-30000 állampolgár közül kisorsoltak egyszerü szavazata az iránt, hogy az illető megválasztottak csakugyan birnak kellő jártassággal az illető szakmában ? Hogy a szépművészetekben oly bámulatos fenséggel megnyilatkozó esztétikai műérzék nem pótolhatta a törvények, intézmények, viszonyok alapos tanulmányát, az bizonyos.
Rómában a köztársaság csak rövid időre, alig pár évre öltötte magára a D. államformáját a Marius és Sulla-féle rémuralommal kapcsolatban. Cinna korában, «Status popularis»-nak csakis annyiban volt azonban nevezhető ezen állapot, amennyiben élesebben ellentétbe helyezkedett állampolg. jogegyenlőség dolgában egyfelől a régi, patricius-plebeius-féle dualizmussal, másfelől pedig a fölgazdagodott nobilitas és a lovagok idejébeni oligarkiával, vagyis paucorum dominatus-sal, mint bármely egyéb fázisa a római köztárs. történelmének. Ámde Rómában a politikai jogokat gyakorló állampolgárok száma sokkal csekélyebb volt a római birodalom összes többi szabad lakóihoz képest, mint Athénben a politikai jogokat gyakorló állampolgároké a félpolgárok és zsellérekéhez képest. És igy a rómaiak által status popularis-nak, vagyis népuralomnak nevezett állapotot teljességgel nem lehet egyértelmünek tekinteni az athéni és egyéb görög D.-kkal. Mindent egybevetve, a rómaiak status popularisa jóval közelebb állott egynémely mérsékeltebb alkotmánypolitikát követő görög állam oligarkiájához, mint bármely egyéb antik államformához. Valódi status popularis csakis ugy jöhetett volna létre Rómában, ha a császárság korszakának vége felé, midőn már a szabad lakosok többsége élvezett állampolgári jogot, kikiáltották volna a köztársaságot. Valódi gunyja marad a történelmi fejlődésnek, hogy egy Tiberius nagyobb barátjaként tünik fel a jogegyenlőségnek mint Cato; és hogy egy oly szörnyeteg a trónon, mint Caracalla, hasonlíthatatlanul több embert tett állampolgárrá a birodalom lakói közül, mint mindkét Brutus együttvéve. A köztársaság szabadsághősei csak azok számára igyekeztek megtartani a jogegyenlőséget, akik azt apáiktól örökölték; a császárok egynémelyike sok ezer rabszolgát szabadított fel, és sok százezer állampolgárt kreált, csakhogy a jogegyenlőség e kiterjesztése által fékezhesse meg a szabadságot.
A középkorban és az ezt követő századokban csak egy nagy mozgató tényező működött közre a római jogon kivül az egyenlőség eszméjének ébrentartására akaratlanul is: az egyház. Ámde ezen akaratlan közreműködés is csak közvetve hathatott az elmékre s nagyon szűk körre szorítkozott. Minddössze abból állott, hogy a katolicizmus hierarkiájában családfa, születési előjog, nagyobb vagyonfok nélkül is bizton emelkedhetett bárki fia is - föltéve, hogy a szerencse kedvezett neki - pusztán egyéni azaz szellemi és erkölcsi értékénél, egyéni érdemeinél fogva, a maga pályáján föl egészen a legmagasabb polcig. Mig Demosthenes azáltal vél undort gerjeszthetni az athéni népgyülésen Aischines iránt, hogy szemére veti neki alacsony származását; mig maga a protestantizmus magasztos hőse, Gusztáv Adolf is törvényt alkottat, amely az ő alacsony származásu honfitársait mint aljas embereket (Vanbördiga) zárja ki Svédország összes állami hivatalaiból (1632), addig pásztorfiuból, mesterember fiából nem egyizben lesz pápa Rómában már oly századok folyamában is, amelyekben a durva ököljog gyakorlására jogosított nemesség még nem is tekinti hozzá méltó embertársnak a városi polgárt, a parasztot pedig egyszerüen igavonó háziállatnak v. mezei állatnak nézi. Kiterjedt a tisztán egyéni érdem hivatalos emelésének elve a hierarkia uralmán belül Európpa összes államaira; a papság mint ilyen volt az első rend, megelőzte még a nemességet is, mint rend, vagy legalább ennek kötelékébe tartozónak védelmeztetett a rendi államjog szerint: és mégis bevették papnak európaszerte bárki fiát is, egyéni, szellemi, erkölcsi képesítés alapján, sőt lehetett az akár püspökké, sőt érsekké is, ha egyénileg papi szempontból érdemesnek bizonyult rá, akár csizmadia vagy takács, kapcakötő, harangöntő, keztyüs, akár paraszt, kocsis, tehenes v. napszámos volt is az atyja. (Csak Lengyelország elfajult alkotmányfejlődésében találkozunk ellentmondó tünettel, a XVI. és XVII. században, midőn nem lehetett lengyel püsppök, csak nemes ember; rövid ideig még pap sem lehetett más; hazánkban csak püspökké nem lehetett parasztszülők gyermeke.) Ámde a jogegyenlőségi érzék ezen egyházi megnyilatkozása egymagában véve még teljességgel nem lett volna képes demokratikus irányba terelni a laikusok közfelfogását. És pedig azért, mert az egyház az egész középkoron át és még később is a feudalizmus, illetőleg a rendiség intézményeit pártolta az összes államok alkotmánypolitikai küzdelmeiben, nem egyszer a királyok hatalmi politikájával szemben is. És minthogy a protestantizmus - eltekintve a puritánoktól stb. - egész vaskövetkezetességgel és tagadhatatlanul fényes sikerrel csak a D. egyik eleméért, a szabadságért vivta a maga véres küzdelmeit, a rendiséget, tehát a jogegyenlőség legnagyobb ellenségét érintetlenül hagyta, sőt itt-ott, p. a római német birodalomban még merevebbé igyekezett tenni, habár szemlátomást inkább csak merő taktikából a katolicizmus felé hajló fejedelmekkel vítt harcai közepette: ne csodálkozzunk, hogy az antik görög-római világ rombadőlte óta, le egész az angol forradalomig (1642), a szárazföldet ill. a nagy francia forradalomig csak nagyon csekély szerep jutott a D.-nak mint államformának Európaszerte. Mindössze csakis Olaszország város-államaiban - Pisában, Luccában, Sienában, Genovában és Firenzében - mutatkoznak demokratikus államszervezetek, azután meg a Svájc őskantonaiban, Schwyzben, Uriban, Unterwaldenben stb. Az olasz város-államok D.-ja annyiban jözz közelebb - kivált Sorracina reformmozgalma óta - már a modern állameszme D.-jához, amennyiben nem fekélyezte be azt a rabszolgaság intézménye, mint hajdan Athén és egyéb görög államok D.-ját. Teljes jogegyenlőség azonban az olasz városok D.-jában még nem létezett. Az állampolgárság fogalma sem Luccában, Pisában, Sienában, sem Genovában és Firenzében nem volt még egyértelmü az összes felnőtt honosok összességének fogalmával, hanem többé-kevésbbé szük körre szorítkozott az összes honosok körén belül. E részben tehát az olasz város-államok D.-ja még az athéni D.-ra emlékeztetett, az αχρατος δημοχρατια (féktelen vagy tiszta D.) korából. Maga a D. szervezete - az olasz városokban - azon municipális szervezeten nyugodott, melyet Olaszország városai még többé-kevésbé a római korból nyertek örökségül. De a történelmi fejlődés folyamában egyik-másik olasz városi állam D.-jában a kormányzat szervezetének egészen uj, merőben sajátszerü elemei is jöttek felszinre. Igy az anzianik, correttorik stb. intézménye Genovában, stb. Az is tüzetes autochthon vonásra vall, hogy p. a kormányzat főbb közegeit Luccában nem már egy-egy évre, mint az antik D.-ban, hanem csakis 2-2 hónapra választották, másutt ismét a sorshuzás éledt föl antik reminiszcenciák fonalán. Az állampolgári jogegyenlőség érzéke még a politikai jogok gyakorlására hivatott állampolgárság keretén belül sem fejlett ki teljesen ezen olasz városi D.-ban. Ha nem állott utjában a teljes és egységes állampolgári jogegyenlőségi érzék kifejlődhetésének és érvényesülhetésének egyéb árnyalat, bizonyára meg volt ott egy nagy akadály: a popolo grasso és a popolo grosso közti különbözet, ha nem az intézményekben, hát legalább a közfelfogásban. A popolo grasso alatt a vagyonosabb és egyuttal műveltebb, egy vagy más jogcimen befolyásosabb állampolgárok összességét értették: és ha sértő is volt ezen elnevezés (a «kövérek, meghizottak népe») az illetőkre nézve, nem kevésbé volt sérelmes a másik, a popolo grosso, mely meg mint gyüjtőnév a durva, neveletlen tömeget, vagyis a kevésbé vagyonos, befolyás nélkül állampolgárok összességét foglalta magában. Ez a megkülönböztetés egyiránt el volt egyébként terjedve arisztokratikus olasz városokban is: jele, hogy még nem birt kitisztulni a közfelfogás a hagyományos, rendi jelszókból egy olasz város-államban sem, habár időközben az államforma már demokratikussá változott is át. (Volt azonban a popolo grasso és a popolo grosso kifejezésnek itt-ott más, helyi jelentősége is.) Mindezen olasz város-államok D.-jának fénypontját kétségen kivül Firenze képezi. Maga a város-állami D. is az ő szervezeti fejlődésének, ha nem is éppen mintaszerü, de aránylag mégis legmagasabb fokát itt a «tragikai Arnónak műremekekben és művészekben annyira dús partjain» érte el. A hires firenzei nagy népszónok és reformátor Savónarola 1260 tagból álló nagy tanácsában már benne volt a csirája a képviseleti D.-nak is. A művelődés terén is nagyot haladt Firenze; Cosimo Medici («il magnifico») korában méltán versenyezhetett már, kivált a szépművészetek pártfogolása szempontjából Athén dicsőségével.
Svájcban az őskantonok D.-ja közvetetlen tömeguralom volt; csak a modern századok folyamában alakultak át lassan-lassan egyes arisztokratikus kantonok oly vegyes államformává, mely azután többé-kevésbbé a képviseleti D. intézményeihez vezetett. Jellemző erre nézve Genf, hol az államjog citoyenek, bourgeoisok, natifek, sujetek stb. közt vont éles különbözettel alkotmányos válaszfalakat. Tulajdonképeni D.-kká a szó modern értelmében a Svájcban egyes kantonok azonban csak az 1789-iki nagy francia forradalom behatása alatt alakulatk át; vmennyi svájci kanton azonban csak a XIX. sz. folyamában lett D.-vá. Manap léteznek ugyan még közvetetlen tömeguralmi D.-k is (p. Ausser-Rhoden, Glarus, az őskantonok) a képviseleti D. kantonai (Bern, Zürich, Luzern stb.) mellett, de a referendum, vagyis az összes állampolgárok joga az alkotmányrevizio meg a fontosabb törvényjavaslatok kérdésében döntőleg, azaz elfogadólag vagy pedig elvetőleg nyilatkozni, érvényre emelkedett, ma már Svájc összes kantonaiban, valamint a szövetség alkotmányában is. (L. Referendum és a Svájc c. cikket.)
Nagy horderejü közeledést tett a modern D. felé Anglia is a Cromwell mint lord-protector által konszoldilált köztársaság (Commonwealth) szervezése által. Az «egyenlőség barátai» (levellers) inkább a puritánok hitelveiből merítették, mint Athénből kölcsönözték azon államrend mintaképét, amelynek megvalósítására törekedtek. Nem kegyelmeztek meg Cromwell bibliaolvasó katonái a születési előjognak sem és az istenfélő Habakukok meg Nahumok parlamentje fölöslegesnek tartotta a lordok házát, aminthogy egyáltalán nem érzett magában semmiféle tiszteletet a peerage intézménye iránt sem. Cromwell lángelméje az Instrument of Government cimü alkotmány-alaprajzban majd csak hogy nem oly korszakos jelentőségünek mutatkozik, mint a csatatéren. És valóban 1642. a Commonwealth epokájakor Angliában a peerage és baronetage szinvonala alatt le volt rég döntve, illetőleg rég elkallódott már ekkor minden államjogi válaszfal a VIII. Henrik idejében még fennállott rendi különbözetek tekintetében az állampolgárok közt; hisz már Erzsébet királynő titkára, Sir Thomas Smith azt irja: Descriptio Angliae cimü munkájában, hogy Angliában már az ő korában gentlemannek tartottak, és mint ilyen meg tudtak becsülni bárkit is, aki az ő magasabb szellemi képzettségénél, egyéni jelleménél, társadalmi műveltségénél, anyagi önállóságánál fogva magát ezen diszjelzőre érdemesítette. Még közelebb jutott a modern D. alapgondolatához 1649-ben a parlament, miután lenyakaztatta I. Károly királyt, eltörölte nemcsak a monarkiai államformát, de mint «haszonnélkülit és veszélyest» (useless and dangerous), a lordok házát is, a szuverénitás egyedüli letéteményeséül a népképviselőkből álló alsó házat (House of Commons) jelentvén ki. A teljes állampolgári jogegyenlőség ez által azonban még korántsem lett Angliában, e «köztársaság»-ban (Commonwealth) megszervezve: mert a parlament csak a lordok házát, a peerek törvényhozó jogát törölte el, különben meghagyta a lordok cimét, rangját, sőt a peeraget egyáltalán, eltekintve a törvényhozói prerogativától. A lordok közül ekkor többen az alsóházba választatták meg magukat, igy Pembroke gróf is, aki mint Berks grófság «knight»-je ült oda a commonerek közé, ami fölött az utóbbiak szörnyü nagy örömriadalmat csaptak: jele, hogy a demokratikus érzék nem volt még ekkor valami nagyon kifejlődve e nagyszerü szigetországban. Cromwell diadalmas hadseregének rokonszenvére támaszkodva, lord-protector-rá, vagyis az angol köztársaság elmozdíthatatlan elnökévé kiáltatta ki magát a parlament által: és ő is mellőzte legalább első izben az Instrument of Government cimü 42 §-ból álló chartában a lordok házának visszaállítását; csakis 1657., midőn már valóságos királyi hatalmat szavaztatott meg magának, habár a lordprotector cimet még ekkor is megtartotta, revideáltatta ezt a chartát a parlament által (Petition and advice) és fölállított egy első kamarát, amelynek azonban csak később lett a neve ismét a «lordok háza», eleintén hivatalosan csak igy neveztetett, hogy másik ház (the other house); ebbe a másik házba azonban csak éltök fogytára nevezett ki lordokat tagokul (40-70), minden örökösödési törvényhozói jogcim nélkül. Nem volt azonban az alsóház sem demokratikus, még a Cromwell parlamenti reformjának alapján sem; ámbár a városi mandátumok számát nagy mértékben szaporította, a megyékben (counties) az aktiv választási jogot mégis a nemesi jogmaradványon alapuló freehold cimü szabadbirtokhoz, illetőleg 200 font sterlingnyi ingó értékhez kötötte, és igy meglehetősen mögötte maradt még az általános szavazatjog követelményének. Ugyancsak a puritánok adták meg a termékenyitő eszmét, sőt az első alkotmányjogi körvonalakat is Észak-Amerika angol gyarmataiban a D. azon államformai nagy megtestesítéséhez is, mely egyfelől az Egyesült-Államokban (1787 óta) és ennek révén Mexicóban, a közép-amerikai és dél-amerikai spanyol köztársaságokban, másfelől pedig Franciaországon (1789, illetőleg 1793 óta) nyert világtörténelmi kifejezést. 13 észak-amerikai volt angol gyarmat, most már önálló állam alkotmányjogi alaprajzát - Constitutions - hozta át Franklin Benjamin, a modern D. ezen nagy előharcosa, Amerikából Párisba és ki is adta azokat egy hihetetlenül gyorsan elterjedt gyüjteményben 1783. Ez olvasmány adott eszmét azon elméknek, akik elégedetlenek voltak ugyan az öröklött közállapotokkal egész a forradalmi kitörésig, de akik sem Montesquieu és D'Argenson, sem Jean Jacques Rousseau és az enciklopédisták műveiből nem birtak még biztos tájékozást szerezni maguknak afelől, hogy hát minő alapokon építsék föl a régi, türhetetlen állam- s jogrend romjain majd Franciaország legközelebbi jövendőjét. Meg is találták ezen a vezérfonalon és Montesquieu, Rousseau tanait követve, az utat a modern D.-hoz, ugyancsak az 1789-iki nagy forradalomban, mint azon rendszeres alkotmányjogi alaptörvényekben, amelyek keretén belül azután tényleg testet is öltött a D. a szó modern értelmében Franciaországon 1791., 1793., 1795., 1799. és 1848., meg III. Napoléon leverése után az 1875. alkotmánytörvények - Lois constitutionelles - által.
De hogy megérthessük a francia D. államjogi megalakulását, nem szabad felednünk azon tényezőket, amelyek ezen nagy átalakulást akaratlanul is előkészítették, sem pedig azon okokat, amelyek a nagy forradalom kitörését tulajdonképen fölidézték. Már a XII. században kezdődik a francia királyok politikai szövetkezése a városi elemmel a nemesség hatalmának megtörhetése végett. XI. Lajos, ezen lángeszü demagog Franciaország trónján, nem birta volna megtörni a feudalizmust az első, sem Richelieu és XIV. Lajos a második vonalon, ha a polgárság - bourgeoisie - nem használta volna föl századokon át a feléje nyujtott királyi jobbot minden erejének kifejtésével. A városi polgárság egyre emelkedett anyagi javakban, és a mi fő, értelmi műveltségben is; a világhirü párisi egyetem tanuló közül a bourgeoisie fiai vették ki maguknak századokon át a legnagyobb osztályrészt; a tudományosság, irodalom és művészet terén ugyancsak a városi elem gyermekeinek jutott már a XIII. században az oroszlánrész elannyira, hogy a nemesség mindinkább és inkább háttérbe szorult a francia nemzet szellemi életében; a rendi országgyülések (États généraux) beszüntetése óta (1615) pedig elhanyagolta a nemességi tanulmányokat is; esztétikai bájjal tündöklő tulpazar életmódja mellett egész a közbotrányig eladósodott; eltekintve egyes kiváló nemesi alakoktól nem szerepelt az már csak az udvarnál, a csatatéren, meg a világi hivalkodás és pajkosság küzdterein. Nem csoda, hogy már VII. Károly a polgári rendből szemelt ki magának tanácsosokat, minisztereket, XIV. Lajos alatt pedig, ki a kereskedő fiát, Colbertet állította az állam élére, a miniszterek és legfőbb állami tisztviselők nagy többsége került már ki a polgári rendből. Ugyancsak XIV. Lajos tábornagyai közül is négy (Fabre, Catinat stb.) polgári szülőktől származott; a nagy irók ez időben majdnem mind szintén a bourgeoisie köréből emelkedtek ki; csakis 3 tartozott a nemességhez (Fénélon, La Rochefoucauld és Madame de Sévigné.). XIV. Lajos mindezen polgári vérü miniszterek, tábornagyok nejeit is oda ültette a királyi asztalhoz, amire nem volt eddigelé példa keresztény germán udvarok történetében, és a polgári nőket azután is oly megtiszteltetésben részesítette, hogy a társadalmi közfelfogás rohamos átalakuláson ment keresztül. Leemelte a kalapját a dicsszomjas, fénytelt, hadverő király a polgárnők előtt is, és hajadon fővel, nagy, tollazatdus kalapjával a kezében; igy társalgott velük, akár egy hercegnővel. XIV. Lajos vérgőgös kortársa a maga emlékirataiban: de a franciák nagy közönsége nem csupán udvariassági aktusokat látott már ekkor a polgári rendet ért kitüntetésekben, hanem ugy fogta föl azokat, mint az emberi haladás követelményeinek kielégítését, és bizalmat, erőt merített a küzdelem folytatására. Ekkor már aligha merte volna a nemesség szónoka panaszkép fölhozni a király előtt azt, amit panaszkép hoz vala föl 1615. a nemesi rend szónoka Senecey báró XIII. Lajos előtt: hogy t. i. a harmadik rend (Tiers état) szónoka, Jean Savaron és De Mesmes a polgári rendet a nemesi rend ifjabb testvérének «merészelték» nevezni az État généraux ülésében. Ők, a nemesi rend tagjai - mondják még egészen bambán, hazafiatlan fölháborodással 1615. a király előtt - sohasem fogják a csizmadiák és ácsok fiait az ő testvéreikül elismerni; a nemes és polgár között az a viszony van, mint az ur és az inas között (Thierry, Le tiers état, p. 171, Florimon de Rapine, Des états généraux XVI, 228). XIV. Lajos uralkodásának végévei felé már lehetetlen lett volna egy ily kifakadás ünnepélyes alkalommal, az egész francia nemzet előtt: annyira fölülmulta már ekkor a polgárság ugy értelmi erőben és rendezett anyagi jólétben, de még politikai befolyásban is az eladósodott s magasabb képzettség nélküli nagy tömegét a nemesi rendnek Franciaországon. De azért forradalomra még ekkor sem került a dolog; hiányzott az oly biztos alkalom, mint aminőt megragadva, 1358. Etienne Marcel, Jó János király elfogatása után (Poitiers) oly hatalmas, demokratikus mozgalmat birt fölidézni Párisban. De azért a demokratikus szellem, melyet a XIII. században Aquinói Tamás aristotelesi tanai alig birtak még néhány tudósban mint merő ötletet fölvillantani, ez a demokratikus szellem, melyet nem birt még V. Károly király sem teljesen megérteni, Aristoteles «Politiká»-jának Oresme-féle fordításából a XIV. század közepe táján, ez a demokratikus szellem most már évről-évre tért foglalt a francia értelmiség köreiben, a Régence és XV. Lajos gyatra uralkodásának évei alatt folyton élesztgetve, egyfelől az 1642. és 1688-iki angol forradalom emlékei s a XVIII. század nagy francia iróinak, reformbarát államférfiainak, Turgotnak, Neckernek stb. eszméi által, másfelől pedig azon hajmeresztő nyomor által, melynek a francia köznép a vidéken emberöltők óta ugy a nemesség, mint az államkincstár iszonytató zsarolásai folytán kitéve volt. XVI. Lajos alatt már nemcsak a Guyenne és Auvergne falusi lakói «legeltek szarvasmarha módjára füvet», csakhogy éhségöket csillapíthassák, mint Jean Savaron korában (l. fentebb), de eltekintve a városi polgárságtól, nyomorban szenvedett ekkor már majdnem az egész nem nemes lakosság Franciaországban. Most azonban még fokozta ezt a szörnyü antagonizmust a 25 millió főből álló nem nemes nép (tiers état) és az alig 200000 főből álló nemesség és papság közt (L. Sieyes, Qu'est-ce que le Tiers État p. 52) még azon retrograd politika is, melyre a jólelkü, emberszerető, de gyenge elméjü és reakcionárius külföldi befolyások alatt álló XVI. Lajos király hagyta magát ragadtatni, midőn ellentétbe helyezkedve a francia királyok százados polgárbarát törekvéseivel, kisérletet tett a nemesség érdekében lassankint kiszorítani a polgári származásuakat a nagyobb államhivatalokból. 1781. kiadta a rendeletet, mely szerint a francia tengerészetben ezentul csak nemes lehet tiszt: éppen rákerült volna a sor erre a szárazföldi hadseregben is, midőn a kétségbeejtő pénzügyi helyzet és az irtózatos nyomor orvosolhatása végett a jószivü király kénytelen volt egybehivni a rendi országgyülést - État généraux - 1788., amelynel Sieyes által vezényelt mozgalmai azután a nyilt forradalom kitörésére vezettek. Hogy e forradalom békés uton keletkezett: ez egy királyi herceg (a későbbi XVIII. Lajos) érdeme. Ő volt az, akinek indítványára a tiers état éppen annyi szavazattal ruháztatott föl, mint a papság és a nemesség együttvéve.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
