A SZÉKELYEK
A SZÉKELYEK
A náció kiváltságai birtokában lépi át a 17. század küszöbét; a fejedelmi politika velük szemben az előző század közepe óta ingadozó álláspontja – a székely szabadságot hol eltörölték, hol megint megerősítették – a béke létrejöttének pillanatában az ő oldalukon állt. A székely szabadság tartalma azonban ekkorra megváltozott. Magában foglalja ugyan a rendszeres állami adó alóli mentességet, de a személyes hadba vonulás eredetileg minden székelyre kiterjedő kötelessége és joga a közöttük létrejött jobbágyságra már nem vonatkozik. Gyakorlatilag az a következmény, hogy az előkelőknek sikerült a székely belső társadalmi viszonyok alakulását a náció belügyévé tenni: jobbágyaikat kivonták az állami intézkedések hatálya alól.
Paradox viszonyok: a szabad székelyek rendi előjogai olyan mértékben kiterjedtek, hogy részesévé váltak még a jobbágyaik is. Ez a fordulat kétségtelenül előnyös a székely jobbágyságra. Mert igaz ugyan, hogy a különös esetekben kivetett adót most csak ők fizetik, nem úgy, mint korábban, amikor a rendkívüli szolgáltatásokat még a náció minden tagja megadta. Ezzel azonban csupán a szabad székelyekhez képest kerültek hátrányos helyzetbe. A jobbágyság egészénél lényegesen kisebb terhet hordoznak. 1616-ban például, 737amikor a török adóra kell fizetniük, tíz székely jobbágy 11 forintot ad, míg a rendszeres rovás szerint adózók közül ugyanennyien 19-et. Kivételezettségük arányát az a körülmény is fokozza, hogy függésük csupán a megfelelő székely birtokossal szemben egyértelmű. Rovatal alá azonban nem kerültek, az államhatalom nem tartja nyilván jobbágyi állapotukat. Minthogy pedig uraiknak kétségtelenül érdekük, hogy a lehetőség szerint minél kevesebb kívülről jött teher nehezedjen rájuk, alighanem még a kivételes adótól is védik őket. Amikor a fejedelem megbízottai a rendkívüli összeírás céljával megjelennek közöttük, feltehetően nem egy jobbágyot letagadnak. Az viszont bizonyos, hogy az 1616-ban kivetett rendkívüli adó még 1622-ben sem folyt be. Valószínűleg nem a fejedelmi tisztviselőkön múlott.
Ilyen viszonyok között a jobbágyi állapot felvétele kifejezetten kívánatossá vált a székelység körében. Egy 1614-i összesítés szerint Marosszék „fejekötött”-jeinek 60%-a a saját állítása szerint sem akarata ellenére került jobbágyi állapotba. Az önkéntesség mellett olyan okokat sorolnak fel, mint a had előli menekülés, a szegénység, az éhség, a betegség. Feltűnően sokan, az 514 fejekötött közül 134-en mondják, hogy oltalomért adták magukat valamely birtokos hatalma alá. Az a sajátos helyzet alakult tehát ki, hogy azokban az esztendőkben, a század legelején, amikor a megyék parasztságát kemény erőszakkal kell kényszeríteni, vagy kedvezményekkel csábítani a háború előtti kötöttségek újrafelvételére, a székelyek között a szabad állapot már régen nem feltétlenül kívánatos. 1622-ben már körülbelül húszezerre teszik a náció nem szabad, tehát különböző rétegződésben jobbágyi állapotú családfőinek számát. Ez a megyékben élő jobbágyság nagyjából 20%-a.
Hatalmas szám, adómentessége jelentős jövedelemtől fosztja meg a kincstárat. A fejedelmi hatalom mégsem anyagi okból indít támadást a székely jobbágyság intézménye ellen, hanem azért, mivel ennek gyarapodása az erdélyi katonaság legértékesebb elemének rovására történik. Mert a 4-5 ezres állandó hadsereg mellett a székelyek adják azt a körülbelül 10 ezres létszámú kontingenst, amely rendkívül rövid időn – valószínűleg egy héten – belül mozgósíthatóan gyakorlatilag állandó rendelkezésre áll. A kiállításuk lényeges anyagi ráfordítást sem igényel, lévén, hogy saját fegyvereikkel kell megjelenniük. Sőt, bizonyos esetekben élelmiszerrel felszerelve rendelik ki őket.
E sajátosságok mellett, tehát azon felül, hogy különösebb szervezés nélkül és olcsón bevonultathatók, óriási érték a székelyek harcmodora: könnyűlovasságuk várvívásra alkalmatlan ugyan, nyílt terepen azonban rendkívül eredményes, nehézfegyverzetű katonaság hadmozdulatainak támogatására pedig különös sikerrel használható. Nem véletlen, hogy X. Károly svéd király, kora egyik legjobb katonája, aki még I. Rákóczi György szövetségeseként ismerte meg a székelyek működését, jó tíz évvel később, egy erdélyi követtel folytatott beszélgetés során, kétszer is visszatérve a témára, érdeklődött róluk. Ennek az Európa-szerte elismert hadseregnek az állományát csökkenti a katonáskodás 738alól kimenekülő székely jobbágyok számszerű gyarapodása. A fejedelmi hatalom mégis valami furcsa ellentmondásossággal kezd a folyamat megállításához.
A székely jobbágyság intézményét magát, azt, hogy a náció egy csoportja, az ősjobbágyság sem katonai, sem pénzbeli állami terhet nem visel, elismerik. E rend felszámolását nem kísérlik meg. Feltehetőleg a feudális normákhoz kötött gondolkodás és a valóság tényei együttesen kényszerítik ki a tartózkodást: a székely társadalomnak a 17. század elején már szembetűnő belső tagozottságát ismerők számára ez a szerkezet elképzelhetetlen jobbágyok nélkül, illetve a székelység egy csoportja anyagi eszközök híján egyszerűen képtelen mint katona kiállni. Első lépésként tehát – Bethlen Gábor intézkedései nyomán – az történik, hogy csupán megtiltják újabb szabad székelyek jobbágysorba állását: „se elfogadni jobbágyul, sem eladni, kötni magát, az ki zászló alatt szolgáló székely, szabad ne legyen semmi úton” – mondja ki az országgyűlés a fejedelem javaslatára 1619-ben.* És 1614-nél húzza meg a határt: azokat, akik az akkori országgyűlés óta lettek „székelyből csinált jobbágyok”, egyszerűen foglalják el jelenlegi uraiktól. Nem ismerjük a törvény végrehajtásának sem az eszközeit, sem a módját. Különösen hatékony azonban nem lehetett, mert 1622-ben új meghatározás születik: most az az „ősjobbágy”, aki már Mihály vajda bejövetele előtt jobbágy volt. A többieket sem sikerül azonban a székely szabadságba adminisztratív úton vagy akár kényszerrel is visszahajtani. Bethlen pedig biztosnak tűnő eszközt választ: az ősjobbágyok körén kívül magukat jobbágynak valló, tehát nem katonáskodó székelyeket vegyék rovás alá, vessék ki rájuk is a rendszeresen fizetendő állami adót. 1623-tól a fejekötött jobbágyok rendszeresen adóznak.
EOE 7. 517.
Az új teher nem csekély, ez idő tájt két forint körüli összeg esztendőnként. Nem is annyira vásárlóerejét tekintve nagy – körülbelül egy városi ízlésnek megfelelő bundás női kabát ára. Inkább megszerzése nehézségét illetően sok. Egy kézműves játszi könnyedséggel jutna hozzá: inas legfeljebb tíz nap alatt, mester akár négynapi munkával is megszerezné. A naturális gazdálkodást folytató parasztok nagy része számára viszont szinte beláthatatlan összeg. Ők pénzzel gyakorlatilag nem is szoktak bánni: nincsen rá szükségük. Ha pedig szerezni akarnak, a mezőgazdasági terményárak végtelen alacsonysága mellett nem is egyszer kell megtenniük az utat a városi piacokra, míg néhány dénáros áruik eladásából a kívánt összeget összeszedik. Még ha megvan is, fenyeget azonban a veszély, hogy az adótisztek az értéktelen rézpénzt nem fogadják el. Szinte elképzelhetetlen, hogy a parasztság nagy tömegei hogyan jutnak hozzá az értékesebb pénzhez. E súlyos kötelezettséggel azonban a székelyek rovás alá vett csoportja egyszerűen a jobbágyi többség helyzetébe jutott: a Székelyföldön kívül élő osztályos társaik ezt a megterhelést mind viselik.
739A székely jobbágyok viszonyai persze tulajdonképpen felmérhetetlenek földesúri terheik számbavétele nélkül. Közvetlen adatok azonban nem maradtak róluk. Ezek hiánya viszont magában is beszédes: a székelyföldi parasztok nem nagybirtok szervezetében élnek, hiszen a nagy uradalmak ebben az időben már tekintélyes mennyiségű iratanyagot termelnek. Az összefüggés egyébként nyilvánvaló: 1614-ben a székely jobbágytartók majdnem 80%-a csupán 1-3 szolgáló ember felett rendelkezik. A székelyből lett nemesek ugyanis a megyékben szerzett jószágokkal gyarapodtak rangban és birtokban. A törpe- vagy közepes birtok üzemeltetése módszeres kutatások számára pedig mindig is elzárva marad. Irodalmi utalások azonban és kalendáriumok lapjaira írt hevenyészett feljegyzések rendkívül eltérőnek mutatják az ilyen birtokokon élő jobbágyok életét.
A nagybirtok távolságai, a szolgáltatások általában hagyományosan öröklődő rendje nem védi őket. Szeszélyesen, földesuruk éppen fellépő igényei szerint változnak terheik. A kisbirtokokon következésképpen inkább a jobbágyok személyét zsákmányolják ki, mint a munkaerejüket: míg a nagybirtok egy-egy telek, illetve töredéke szolgáltatásait állapítja meg, függetlenül művelője egyéni adottságaitól, addig egy-két jobbágy földesura közvetlenül ismert képességeik, lehetőségeik szerint szabja meg a terheket.
A függés ilyen módja érzelmileg nyilván megterhelőbb, mint a nagybirtok személytelensége, és ez a szempont a székelyek viszonyairól szólva különös hangsúllyal érvényesül, hiszen náluk a náció minden tagjának valamikori közös szabadsága nem történeti reminiszcencia, hanem történelmi tény. Megalázó ezzel szemben a jobbágyi kiszolgáltatottság. Érzelmi meggondolások azonban a székelység viszonyainak alakulását nem állíthatják meg. Az állami adó kivetése, ha gyengíti is, nem szünteti meg a „székelyből csinált” jobbágyok számszerű gyarapodásának tendenciáját. Minthogy azonban szigorú kormányzati intézkedések akadályozzák az 1623-ban felvett listákhoz képest történő változtatásokat, új jelenség lép fel a szabad székelyek között, az elvándorlás.
Korábban soha nem volt számottevő méretekben tapasztalható, most, 1622 után olyan tömegessé válik, hogy 1638-ban az országgyűlés is foglalkozik azokkal, akik „az Székelyföldéről vármegyékben elbujdostak”.* A határozat természetesen: menjenek vissza. A helyzet azonban bonyolult, hiszen ők nem jobbágyok, nincs földesuruk, aki a visszaszerzési eljárást lefolytathatná. Az államhatalomnak sincsen törvényes joga felettük: soha nem kellett korábban írásba foglalni azt, hogy a szabad székelyek nem költözhetnek. Kiváltságaik tartották őket a Székelyföldön; hogy ezek megbomlottak, megbomlik a székelység is.
EOE 10. 139
740A székelység e széteséséhez vezető folyamat minden különössége ellenére is pontosan illeszkedik az erdélyi társadalmi fejlődés általános menetébe. Náluk is a középkorban kezdődött lényeges folyamat zárult le a 16. század végére. A megyékben ez a jobbágyság új megszigorításának első menete volt, a székelyeknél a nemzetségi szervezetet oly következetesen őrző társadalom elsődleges tagozódása, a jobbágyrendszer eredeti kialakulása. A századforduló zavarai aztán mindkét új szerkezetet szétzilálták. Amikor pedig a békével a normális élet lehetősége is visszatér, az eredeti formációra új réteg rakódik: a megyékben a jobbágyrendszer fokozatos megszigorodása, a székelyeknél pedig az eddig szabadnak mondottak másodlagos tagozódása. Ez utóbbi azonban nem alakul természetesen, mert a fejedelmi hatalom ismételt beavatkozásai sokszorosan befolyásolják. Minthogy pedig a székelység a társadalmi fejlődés túlhaladott stádiumát őrző zárvány, most – mintha vegyi hatás érné – a külső beavatkozás magát a rendszert veszélyezteti.
A dolgok önmozgása azonban megállíthatatlan. Pedig a bomlást előidéző fejedelmi hatalom a székelyek szétköltözését igyekszik megállítani. Kísérletezik adminisztratív eszközökkel, azután, a szabadok helyzetét megerősítendő, 1636-ban lemond a székely közös birtok háramlásáról. Ez azt jelenti, hogy míg körülbelül a 16. század eleje óta a hűtlenségben elmarasztalt székelyek földjeit az uralkodók kapták, I. Rákóczi György akaratából 1636-ban ez is a szabad székelyek kezén marad. Két évvel később egyesek már élvezik az új rendelkezés előnyeit, mert a székelyek között igen elterjedt szombatosság 1638-i kiirtásával felszabadult földeken osztozhatnak. A katonai szolgálat azonban ettől sem könnyebb, sem vonzóbb nem lesz. 1648-ban fejvesztés fenyegetésével kell a szabad székelyeket eredeti joguk gyakorlására kényszeríteni. Az országgyűlés mondja ki: ha besorozott székely „az zászló alatt nem találtatnék, eo facto convictusnak tartatván, halállal is büntethessék az fejedelmek érette…”* A kegyetlen törvény végrehajtására aztán nem került sor, mert II. Rákóczi Györggyel már a következő évben visszavonatják, de így is beszédesen árulkodik arról, mennyire súlyos teherré vált a székelység számára a katonáskodás eredetileg kiváltságnak számító előjoga.
Uo. 481.
A fiatal fejedelem mintha tudomásul is venné a fordulatot. Ő már nem kísérletezik erőszakkal. Az elköltözés tiltása helyett megadja a székelyeknek azt a lehetőséget, hogy földjeiket a náción kívül álló személyeknek is eladhassák. Az erőszak elejtése mellett pedig a kiváltságok terjesztésével is kísérletezik. „Lófő szabadság”-gal adományozza meg valamennyi székely lovas puskását. Ezeknek az intézkedéseknek a hatása azonban már belefullad az 1658-cal kitört új erdélyi pusztulásba.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
