AZ URALKODÓ OSZTÁLY
AZ URALKODÓ OSZTÁLY
A 16–17. század fordulóján a fejedelemség uralkodó osztályát a hét erdélyi megye, valamint a Partium birtokosai, továbbá a Székelyföldön nemesi jogon birtoklók alkotják. A fogarasföldi bojárokat, jóllehet jobbágyaik feletti hatalmuk jelentősen gyarapodott, most sem lehet a társadalomnak ehhez a részéhez sorolni.
Az uralkodó osztály partiumi viszonyairól nincsenek pontos ismereteink, az erdélyi belső összefüggések viszont a 16. század legvégén világosan felderíthetők. A társadalom legfelső csoportját itt 350-400 család alkotja. Birtokviszonyaikra rendkívül erős felaprózottság jellemző: falvaik többsége részbirtokokra oszlik. Ugyanígy: az uralkodó osztályt alkotó családok igen nagy része, körülbelül a 80%-a csupán részbirtokokkal rendelkezik. 15% körül van azoknak az aránya, amelyek 1–3 egész falut mondhatnak a magukénak. Hat kézen van sok részbirtokon kívül néhány egész faluból álló, de a nagybirtok határán messze alulmaradó uradalom. Gálfi János, a Kendi család, Apafi Miklós és özvegy sógornője, Cserényi Judit, valamint a két Erdélyi tartozik ide. Végül két família, a losonci Bánffy és a Csáky alkotja a rendkívül szűk elitet: királyságbeli értelemben véve is nagybirtoknak tekinthető egy-egy uradalom, Almás, illetve Bánffyhunyad – mindkettő Kolozs megyében – van a kezükön. A középkorban volt nagybirtokok többsége ugyanis ekkor már a fiskus kezelésében van. Ezek együttesen kiteszik egy gazdag magyarországi 734arisztokrata birtokállományát, az erdélyi magánbirtok azonban már ekkor is messze elmarad mögötte. A Csákyak vagy a Bánffyak egy-egy erdélyi uradalma nem is említhető – például – a Zrínyiek hatalmas birtokkomplexuma mellett, amelyet a muraközi Csáktornyától a tengerig, s ott a parton hosszan uradalmak egész sora alkot.
Az erdélyi uralkodó osztály e gazdasági tagozottságát a partiumi viszonyok némileg módosítják. Csupán annyiban változtatnak azonban, hogy megemelik a Bánffy és a Csáky család fölényét: jelentős birtokaik vannak itt is. A Bánffyaknak Kraszna, a Csákyaknak Bihar megyében. És itt melléjük sorakoznak még a somlyai Báthoriak, akiknek azonban nem az itteni, hanem Szatmár megyei birtokaik adják az igazi gazdagságot. Aztán főleg a Partiumban birtokos néhány újabb, 16. századtól előkelő család, az iktári Bethlenek, a Zólyomiak és a Wesselényiek. A székelyek közül viszont senki nem emelkedik a fejedelemség igazi vezető csoportjába, jóllehet saját, székelyföldi normáik szerint vagyonosok a Lázárok, a Mikesek vagy az Aporok is.
A 16. század utolsó éveinek zavarai, majd Báthori Gábor sokat emlegetett birtokadományai az uralkodó osztály e szerkezetét nem változtatták meg. Továbbra is a Bánffy–Csáky páros vezet, és az utánuk következő igen szűk csoportban csupán személyi változások támadnak. Igazi nagybirtok a századforduló nagy vagyongyűjtőinek kezén sem alakul ki. Amikor a 17. század tízes éveiben a fiskalitások visszaszerzése, majd a fejedelmi nagy birtokgyűjtés megindul, a régi kincstári uradalmak mellett néhány jobbágyportányi, egy-egy falu nagyságú diribdarab birtokokból gyarapodik a központi hatalom gazdagsága.
I. Rákóczi György azonban már megjelenésekor beláthatatlan távolban van mindenkitől: 1630-ban, amikor Erdélybe jön fejedelemnek, a királyi Magyarországon fekvő tizenegy uradalmában lényegesen több település – 228 – tartozik földesurasága alá, mint amennyi – 167 – a 16. század végén a viszonylag leggazdagabb, körülbelül hetven család kezén összesen volt Erdélyben. Azóta pedig a fiskalitások Bethlen Gábor idején végbement újjászervezése tovább szegényítette az urakat.
Feltűnő, hogy e szegényítés Bethlen, majd a két Rákóczi György alatt is egyenletes; nem morzsolja fel az uralkodó osztály szerkezetét. Nyilván rendkívül szétszórt birtokaiknak köszönhetik, hogy jut is, marad is. Hiába vesznek el valakitől az egyik helyen sokat, másutt még mindig a kezénél marad valami. Az egyre szegényedő társaságból való kiemelkedésre pedig mind kevesebb is elég. Így érthető, hogy a társadalmilag előkelőnek tekintett famíliák csoportja a birtokviszonyok 17. század eleji folytonos bizonytalansága mellett sem változik. Csak a Csákyak esnek ki Csáky István távozásával, akit ugyan nem ér a Bánffyakénál nagyobb anyagi veszteség, de politikai okokból mégis kénytelen a királyságba költözni. Így a fejedelemségben a 735losonci Bánffy família marad az egyetlen középkori arisztokrata. Társadalmi előkelőségük igen magas – de érdekes: az egész korszakban tulajdonképpen távol tartják magukat a politikától.
Mellettük – társadalmi megbecsültségüket tekintve – valamivel lejjebb, de az egész uralkodó osztályon belül elkülönülő csoportot alkot a 17. században kilenc erdélyi nagy família: eredetileg is itt honosok közülük a Gyerőffyek, az Apafiak, a Mikolák, a Kendiek, a bethleni Bethlenek; 16. századi jövevények pedig a Pekryek, a Kamuthyak, a Kornisok, a Hallerek és a Rhédey família. Mire azonban a társadalmi elit részévé váltak, már elmosódtak a bennszülöttek és a beköltözöttek közötti különbségek. A csoport zártságára e korban már az jellemző, hogy három tagja is, a Gyerőffy, az Apafi és a Kamuthy család a Bánffyak házassággal szerzett rokona.
E társaság másokhoz viszonyított előkelősége pontosan lemérhető, anélkül, hogy az uralkodó osztályon belül külön rendet alkotnának. Erdély ugyanis az örökletes főrendiség intézményét nem ismeri: itt ténylegesen megmaradt a királyi Magyarországon már a 16. század közepére fikcióvá vált una eademque nobilitas. Sem a cím, sem a rang, sem a méltóság nem öröklődik. Sajátos helyzet ez már a 17. században, amikor is Európa-szerte a feudális uralkodó osztály két rétegének, az arisztokráciának és a köznemességnek egymáshoz viszonyított változásai a társadalomtörténet legfeltűnőbb eseményei. Nyugaton az arisztokrácia válságáról beszélnek: a réteg számszerű gyarapodásával nemcsak társadalmi megbecsültsége csökken, de tényleges – anyagi és politikai – fölénye is alábbszáll. Az Elbán inneni régióban, így a királyi Magyarországon is, ezzel szemben az örökös főrendiség 16. századi kialakulása a nagybirtok túlhatalmát, a legrégebben előkelő családok folyamatos vezető szerepét erősíti meg.
Erdélyben viszont nem történik sem az egyik, sem a másik. Középkorból maradt előkelője a losonci Bánffyakon kívül nincsen; öröklődő címeket pedig sem a Szapolyaiak, sem a fejedelmek nem osztanak. Ha valaki a 17. században véletlenül főrendi rangot visel a fejedelemségben, annak valamelyik felmenője vagy ő maga a királyságból költözött ide. Az erdélyi címeknek ehhez semmi közük. Mert dominusnak nevezik ugyan a királyi országrészből jött mágnásokat is, de az erdélyi „urak”-at vagy „nagyságos urak”-at semmilyen intézményes megkülönböztetés nem választja el a nagyszámú egregiustól. Ahogyan lényeges anyagi eltérés nincsen közöttük, úgy társadalmi tagozódásuk is szinte csak megegyezésen alapuló. Az erdélyi dominusoknak nincsen semmi néven nevezendő különleges joguk. Még az országgyűlésen való megjelenésük is a fejedelmek szeszélyes akaratán múlik.
Ilyen összefüggésben azonban minden egyértelművé válik: a társadalom hierarchiájának élén áll a fejedelem, gazdagságát és hatalmát tekintve össze nem hasonlítható senkivel. Már a 16. század végén sem volt, aki Erdélyben egy Báthorit anyagilag megközelíthetett volna, a 17. században pedig, a fejedelmi 736földbirtok-monopólium kialakultával az egész erdélyi uralkodó osztály együttesen alig ér fel az uralkodók gazdagságához. Rendi hatalom pedig egyszerűen nem létezik, mert még az ügyek tárgyalásában való egyszeri puszta részvétel is a fejedelmek uralkodói kegyétől függ. Mindez azt jelenti, hogy a második jobbágyság rendszerének egészen sajátos viszonyai alakulnak ki Erdélyben. Két pólusán nem nagybirtokos arisztokrácia, illetve jobbágyság helyezkedik el, hanem egyetlen nagybirtokosként maga a fejedelem, vele szemben pedig személyes, kettős módon is érvényesülő hatalmának alávetve az ő jobbágyai. Fejedelmük és földesuruk egyben.
Ezen az alapvető tagozódáson a székelyek és a szászok társadalma egészen kívül esik, mert náluk árutermelő nagybirtok nincsen. A fejedelemség uralkodó osztályának birtokosai és jobbágyaik viszont korlátozott mértékben részt vehetnek az árutermelésben: nem nagyüzemi szervezetben ugyan, de a birtokosok is állíttatnak elő mezőgazdasági árucikkeket. Számszerű adataink e tevékenység arányairól nem léteznek; nem tudhatni pontosan, hányan és mennyi jobbággyal robotoltatnak. Maga a tény azonban világos az országgyűléseknek a fejedelmi kereskedelmi monopóliumok elleni küzdelméből. Nem harcolnának a kereskedést korlátozó megkötések ledöntéséért, ha nem lenne árujuk, ami őket a piacokra hajtja. Kérdés azonban, hogy vajon nem azért szabadította-e fel I. Rákóczi György az áruk forgalmát, mert nem lát az alattvalóiban számon tartandó vetélytársat. Az azonban bizonyos, hogy lényeges konkurenciát nem jelentenek.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
