Vörösmarty Mihály: A VÁRÓ IFJU
A szép piros hajnal hasadtára,
Hév volt karom, hogy majd átkaroljon,
Hév volt ajkam, hogy majd megcsókoljon.
Valahányszor a szél felsüvöltött,
S minden árnyék, minden fény sugára
Termetednek csala csodájára.
Rózsaarcod, violanézésed?
Hol fehérlett tél s nyár boszujára,
Hókebeled gerjedelmes árja?
Mily szerencsés táj szellője szárnyal?
S a föld szíve hol dobog alattad,
Örömében, hogy te megtapodtad?
Nem vagy itt, bár a hely s óra kedvez;
Itt van a nap, itt van új világa -
Nem te, békem s vágyaim zöld ága!
Büszke lombot búsan meghajolva,
Majd ha látsz kis csermelyt gyors mentében
Megfáradni völgyek mély ölében;
Gondold, híved úgy hűl nagy buvában,
Úgy ül, feje lombként lehajolva,
Élte a virágként hervadozva.
S fáradt lelke mint a fáradt csermely
Agg, fogy és vész; mert te nem jövél el.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me