Vörösmarty Mihály: A HAJNALHOZ
O puszta tájnak hajnala! hűs szelek
Lengnek ki nyílt rózsás öledből, |
S víg öröm ül piros arcaidban; |
Vigasztalatlan térek elődbe: im
Keserv borong sötét szememben, |
S éltem erét epedés zavarja. |
Ha majd utolsó kínom után derűlsz,
Tul a porok bajos világán, |
A temető komor álmain túl. |
Arany hajadnak szálait, és ha köny
Omol szemedből, égi harmat |
Lészen az, égi öröm könyűje: |
Többé le nem húny mennyei csillagod:
Örök leendesz, mint az isten, |
Aki körűl mosolyog világod. |
S szent hangzatokkal ömledez ajka rám;
A földi élet vad zajával |
Messze marad nyugovó fülemtől. |
Sohajtozások nem törik e kebelt,
Elszáradoznak búm siralmai, |
S a komor emlekezet lenyugszik. |
Ah hát halálig tart-e ez érzelem?
Holtig kerűlsz-e, oh leányka |
A szivekig ragyogó szemekkel? |
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me