Rimay János: [XXVIII] MÁS | Verstár - ötven költő összes verse

[XXVIII] MÁS

Kegyes Jehova, tekints reánk mennyből,
Kid rád kiáltunk keseredett szívből,
Ment meg éltünket az sok undok bűnből,
Nagy kegyelmedből.

Légy azon kedvvel hozzánk, romlottakhoz,
Amellyel voltál régi atyáinkhoz,
Kik folyamodtak úgy te irgalmadhoz,
Mint ércoszlophoz.

Értek sok időt, szép ékes vénséggel,
Tagjok erős volt, gyomrok egészséggel,
Ő szomszédjokkal laktak békességgel,
Nagy csendességgel.

Szeretet köztök zöldellt nyájassággal,
Törvént ítíltek tiszta igazsággal,
Téged szolgáltak szorgalmatossággal,
Háláadással.

Állott nagy rendben fiok és leányok,
Ölökben tartván édes unokájok,
Bort, búzát béven teremt ő munkájok,
Termett gyümölcsfájok.

Sok száz esztendők mikor így elmúltak,
Kedves halálban mintha elaludtak,
Koporsójokban mint újult hunjokban
Vígan járultanak.

De az frigyedet mivelünk megszegéd,
Mert sok bűnünket szemünk közzé vetéd,
Minden jótéted rólunk el-le szedéd,
S ládádban rekesztéd.

Mi jónkot mondjuk tereád támadván,
Vesződünk, bolygunk, vagyunk nagy bágyadván,
Mezítelenek, szégyenben bujdosván,
Sok bút kapdosván.

Szörnyű gyűlölség köztünk nevekedik,
Vér ő vérével pöröl s ellenkedik,
Előmenetin búsul s irigykedik,
Kegyetlenkedik.

Mi esztendeink folynak gyorsasággal,
Mert haragodot érzik buzgósággal,
Egyek álmainkkal hasomlatossággal,
Általmúlással.

Ha ki közzülünk nyolcvan esztendőt él,
Nagy boldogságot annak sok nép ítél,
De mely sok búval adassék ez kis cél,
Látja, aki él.

Rakodtak vagyunk minden nyavalyával,
Erőtlen testünk szívünk fájdalmával,
Ellenségünk ront néha szidalmával
S néha kardjával.

Számlálhatatlan kínunknak nagy volta,
Te haragodnak méltó rajtunk volta,
Fénlik tenálad titkos bennünk volta,
Mint napfény volta.

Ah, Uram, Uram, térj meg kegyelmedre!
Régenten szokott kegyes törvényedre,
Adj egy kis időt megpihenésünkre,
Csendességünkre.

Ne tedd nagyobbá bűnünk irgalmadnál,
Gonoszságunkot az te jó voltodnál,
Mellynek szikrája tisztább ez világnál
S undokságánál.

Amelly kis időnk ide elő vagyon,
Illy romlásunkra, kérünk, ne maradjon,
Atyai voltod bennek feltámadjon,
S reánk áradjon.

Födjük azokban el nyavalyánkot,
Te víg voltodból szomorúságinkot,
Kik ez ideig nyomdosták nyakunkot
És tagainkot.

Mi érdemünkért, igaz, semmi jóval
Nem vagy adóssunk, de sőt hév pokollal,
Arra ne siess, hogy aszerint fizess,
Nagy kemény zsolddal.

De az Christusért, kit miértünk adál,
És bűneinkért meghalni nem szánál,
Emeld fel fejünk és irgalmazz nekünk,
Mi jó Istenünk.

Dicsíretedet hogy vígan számlálván,
Kevés napinkot elméinkben tartván,
Terád mind éjjel és nappal kiáltván,
Hálákot adván.

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!