Reményik Sándor: A rongy éneke a gránithoz
Emelkedtél lélek-hatalmasan.
Én csak úgy leszakadtam valahonnan.
Zsákfoltja, ingfoszlány, zászlócafat:
Olyan mindegy, - a rongy csak rongydarab.
Hurcolnak, vonszolnak mindenfele,
És dolmányokra varrnak paszomántnak:
Vagyok világdísz, - s magam szennyese:
Világhoz s dolmányokhoz mi közöm?
Húznám, húznám a békesség körét
Magam körül: én egyetlen köröm.
De hurcoltatom s varratom magam,
És nem mondok sem igent, sem nemet,
És sírva nézek gránit, tereád,
Ki a rád törő hangok ostromát
Mély férfi-visszhanggal visszavered.
És néha, mikor mély-magamba szállok,
Tudom: én vétkem is, hogy ronggyá lettem,
Bűneimmel a sorsnak segítettem.
De máskor fellázadok keserűn,
Végig az ősök végtelen során
A világ fundamentomáig látok,
Látom, a nemzés sötét mámorában
Vándorol a vér, s vele áldás, átok.
A végtelen sor végén Isten áll:
A zord ősnemző. Rendel és ragyog.
Fensége szörnyű, hozzáférhetetlen,
És hajlíthatatlan és érthetetlen,
Amit rólunk elvégzett: állni fog.
Neked nem érdemed, hogy gránit lettél,
És nekem nem vétkem, hogy rongy vagyok.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me