Petőfi Sándor: BOLOND ISTÓK
Mindjárt itt lesz a hátam megett.
S mily haragos! sose' láttam
Ilyen gyilkos szemeket.
S a gyeplőt közéjök vágta,
Ugy jön egyenest nekem
Sebesen, lóhalálába.
Legyen annyi embersége,
Hagyjon békét énnekem,
Menjen félre pokol fenekébe.
Megférünk egymás mellett is könnyen,
Mért törnénk tehát egymásra?
Egyik jobbra, másik balra menjen.
Hát meg is süvegelem,
Csak térjen ki az utamból,
Csak hagyjon békét nekem."
A záporhoz, mely utána nyargal,
De biz ez nem fordul el, hanem
Utoléri, s dől rá vad haraggal.
Ott helyben megáll merően,
Mint Cézár, midőn meglátta
A gyilkot Brutus kezében,
Rávoná a képire...
Azaz hogy rávonta volna
Ha lett volna köpenye.
Egy pár bunda s köpönyeg,
Oly nyugodtan áll, s ezt mondja
Kimondhatatlan egykedvüleg:
Üssön a mennykő beléd.
Majd meglátom, melyikünk
Unja meg elébb.
A világon a legjobb keresztyén,
Mert biz annyiszor még senki sem
Keresztelkedett meg, mint én.
Hanem hiszen szerecsent mos,
Mert biz én amilyen
Egykoron valék, olyan vagyok most.
Az eső minden ruhát,
De nem áztathat le egyet, a
Filozófiát.
Aki ezt a ruhát varrja;
S milyen olcsó! ingyen kapni,
S mégis milyen kevés hordja."
S erre oly jóizűt kacagott,
Hogy a zápor megboszankodott rá,
S még kegyetlenebbűl szakadott.
Állt vidáman és nyugodtan;
Gondolá, hogy zúgolódni
Teljesen méltóságán alul van.
Szégyent vallva távozék,
S szivárványos lett - talán az
Ifju kedvétől - az ég.
"Mint életem, olyan tarka,
S olyan fényes, mint jövendőm
S mint a paradicsommadár farka;
A verőfény tiszteletire,
Hogy a vészen, a felhőkön
Győzelmet nyere;
Jaj de messzebb még a város,
A nap vége pedig már közel,
És az út irtóztatóan sáros.
Hanem annyit merek jóslani,
Hogy ma nem gyönyörködhetnek már
Bennem a város leányai.
De hiába, nem tehetek róla...
Hogyha mégis szállni tudnék,
Mint amottan az a gólya.
Ha az éjet itt kinn töltöm,
Gyönyörű mulatságocska lesz,
Nedves háttal sáros földön...
Ily bolond csak nem leszek -
Mit tünődöm? amott egy tanya,
Bemegyek.
Barátságos alakjára nézve,
De nincs annak félelem szivében,
Akinek még bányában a pénze.
Ergo tűz van a konyhán,
Ergo megmelegszem, sőt még
Vacsorálok is talán.
Hogy tanultam logikát,
Most ezt föl sem érném ésszel...
Éljenek az iskolák!"
Ahová az ifju mégyen,
Mélyen benn a
Puszta közepében.
Félig rom:
Ház-e vagy
Sírhalom?
Anyjok sírhalmánál,
Egy pár vad fa körülötte
Olyan szomorún áll.
Nem paraszt kőmíves rakta,
Drága mű,
Csakhogy az enyészet lába rajta.
Kopott zsaluk lógnak lefelé,
Mint helyökből kifeszíté
Egyik-másik kósza szél.
Életúnt komondor,
Ellenséget s jóbarátot
Egyaránt megmormol.
Egy öreg mogorva béres lézeng;
Dolgoznék, ha dolgoznék,
Balta és járomszög a kezében.
Oly kedvetlen,
Mintha egy világnak
Átka volna itten.
Hogy elért e tanya közelébe:
"A tatárjárásnak itt talán még
Mostanában volt csak vége.
Dzsengizkán s az egész Tatárország,
Még ugyis belépek, lábamat
Vissza még ez urak sem riasztják"
És belépett,
S láta egy vénséges
Asszonyképet,
Csiptető vasával...
Szólt az ifju hozzá
Elragadtatással:
Szerelem galambja,
Ifjuság rózsája,
Nagyanyám nagyanyja!..."
A beszédnek végét el nem várva:
"Mit keres kend? isten hírivel
Menjen arrébb, ez nem csárda.
Befogadni, hát hogy is ne!
Kivált ilyen tájban,
Mikor itt van már az este."
"Hisz nem ment el az eszem,
Hogy beüssem orrom ilyen helyre,
Ha el nem esteledem.
De szavát el nem végezheté,
Nagy csetepatéval küldte
Őt az asszony kifelé.
Kérdezé,
"Véle szólok; vigyük az ügyet
Ő elé."
Szólt egy tompa hang,
Mintha szólna tenger
Fenekén harang.
Hófehér bajusszal és szakállal,
Homlokán kevés haj, sok redő,
Úgy állt ottan komoly méltósággal.
Mint egy sírkereszt,
Melyet tél-időben
Tiszta hó fedez.
Melyben oly sok, oly sok a halott,
S látható volt jól, hogy az öröm van
Legrégebben eltemetve ott.
Tarka köntösét rögtön letette,
S szólt illendő szerénységgel
S tisztelettel közeledve:
Útazó vagyok;
Még ugyan nem fagytam meg, de
Nem is izzadok.
Át találtam ázni egy kicsit,
Engedelmeddel fölmelegenném
S megszárítnám a ruhámat itt.
Még maradna egy darabka hátra,
Azt csak arra használnám, hogy
Megmaradnék itten éjszakára."
S ezzel befordult az agg.
Kurta volt a válasz, ámde több
Nem kellett az ifjunak.
A láng mellé guggolt szépen,
S űlt kevélyen és vidáman,
Mintha űlne egy királyi széken.
Ekképen gondolkodék,
"Tudtam, így lesz, és azt is tudom,
Hogy vacsorám is lesz még."
Gondolt minden tarkabarkát,
És miért ne gondolt volna?
Hisz Bolond Istóknak híták.
Ami nem volt és nem leszen,
Minden, minden
Megfordult a fejiben.
Ki is szokta mondani;
No hiszen a vén anyónak
Volt mit hallani!
Sem bírná el, annyit fecsegett ott,
S olyakat, hogy rajtok az anyó is
Néha még - uram bocsá'! - mosolygott.
Régen nem tevé már,
Szinte csikorgott belé a szája,
Mint a megrozsdásodott zár.
Hosszu ne legyek:
Mint az ifju jóslá, meghivá őt
Vacsorára az öreg.
Másodízben rakva meg a tányért,
"Ez a Matuzsálemína
Hogy kitett magáért!
Kár, hogy ilyen búsan költjük el...
Megszólítom az öreg urat,
Ha felel, ha nem felel."
Ételed jó, de egy híja van.
Az az egy a híja, hogy
Nagyon sótalan.
Szoktam sózni én az ételt:
Mulatással,
Víg beszéddel.
Ekkép látva minket...
Avvagy siralomházban vagyunk tán
S holnap már kivisznek?
Tőle szinte félek én;
Ha te restelesz beszélni,
Majd beszélek én.
Csillagászat, természettan,
Költészet, jogtudomány, kuruzslás...
Mind, mind, mind a fejemben van.
Éjszak, dél, kelet, nyugat,
Jártam fényes palotákban
És rongyos kunyhók alatt.
És az agg (inkább szemeivel,
Mint hangjával) ekkép válaszolt:
"Engemet már mi sem érdekel."
"Isten ellen vétkezel vele...
Elzárkozni e dicső világtól,
Amely széppel, jóval ugy tele!"
Aggastyán, fejét megrázva,
"Tele széppel, jóval, meglehet, de
Legfölebb csak néhányak számára.
Hordod szíveden,
S közte még csak egy hervadt virág,
Egy szép emlék sem leszen,
S azt sem mondhatod,
Hogy ágán a boldogság-madár
Egyszer nyugvék, egy dalt csattogott,
Rajta, mint akasztott emberek:
Akkor mondd meg, milyen a világ,
Akkor mondd meg, fiatal gyerek.
Hát öregkoromnak,
Hát ennek még
Milyen nevet adjak?
Ott fönn született az égben,
S gyalázat sarával megdobálva
Halt meg itt lenn, a földön, szeméten.
Kétségemnek rémeit legyőzve
Jó reménnyel néztem a kalászos
Nyár elé és a gyümölcsös őszbe.
És mi hasznom benne?
Hogyha mindent elbeszélnék,
Szívem megrepedne.
Sírban két jó gyermekem,
Még egy él és ez rosz ember
És irántam idegen.
A világot tíz esztendő óta,
És ezóta nincs egyéb érzelmem,
Mint bevágyni, be a koporsóba.
Az élettel,
Mit akarhat még velem, hogy
Nem ereszt el?
Semmi nem maradt,
Mért nem dobja hát el már az
Üres poharat?
Légy elátkozott,
Aki rabszolgádat
Ekkép kínozod!
Egy van csak, mi áldást érdemel:
Az az egy kicsíny gödör, hová az
Élet minket nem kisérhet el.
Elfeledni, hogy valánk,
Hogy ama nagy kínpadon szenvedtünk,
Amelynek neve világ!"
És sok búnak embere,
És az ifju szót emelni
Csak hosszú szünet multán mere:
Kettősen szent az öreg szivé...
Nem akarlak bántani; bocsáss meg,
Ha beszédem lelked sértené.
Tűrd tehát a büntetést,
Mely ha nagy, azért az, mert
Bűnöd is nagy: a kétségb'esés.
Minthogy ez nem más,
Mint a legsötétebb
Istentagadás.
Amely fölkiált az égre:
Nincs tebenned isten, akinek
Gondja volna az emberiségre.
Aki ezt kimondja,
Róla, hogy kezét a
Jóisten levonja;
Van egy hű gondviselője,
Minden ember megláthatja,
Aki el nem fordul tőle.
Néki sok a gyermeke,
Ne kivánjuk, hogy minket tegyen
Mindeneknek elibe.
És nem vársz hiába;
Mint a nap a föld körűl, úgy
Vándorol jósága,
Ha ma nem jött, eljön holnap...
Míg az ember boldog nem volt,
Addig meg nem halhat.
És ez oly bűvszer, mitül
- Essék csak egy csepp beléje -
Egy tenger megédesül."
És az agg mindig jobban figyelt,
S ugy szivá be lelke e beszédet,
Mint a gyermek az anyatejet.
Ámélkodva kérdezé az agg:
"Hol tanultad ezeket?
Ki vagy, ifju, hogy hinak?"
Már nagyon megunta,
S válaszát vidáman, pajkosan
Ilyeténkép mondta:
Egy bagoly beszélte,
Amidőn egy vészes éjjel
Egy odúban háltam véle.
Se országom, se hazám,
Valamely vándormadár
Lehetett az ősapám.
Ma itt vagyok, holnap ott,
És akinek tetszik, annak
Emelek csak kalapot.
Annál több az örömem,
Mert annál szebb lesz jövendőm,
Minél rútabb jelenem.
Elfeledtem igaz nevemet,
Azt tudom csak, hogy most a világ
Bolond Istóknak hí engemet."
Fölvevé kis batyuját,
Odaállt a vén gazdához,
És elmondá búcsuját:
Boldog lész, gondolj reám,
Jussak akkor az eszedbe, aki
Boldogságodat megjósolám."
Remegő aggastyán,
S szóla, s egy nehéz könny
Pergett végig arcán:
Akitől én... aki bennem...
Aki nékem... látod, látod,
Hogyan kell a szót keresnem.
Mondok valamit:
Ne bucsúzzunk még el,
Maradj vélem itt.
E tanyát,
És ha tetszik, maradj itt az
Élten át.
Mondd még százszor el nekem.
Olyan jólesik azt hallanom,
S végre majd el is hiszem.
Szólt az ifju: "Maradok;
Kötelességem maradni,
Ha már így van a dolog.
Ha kedved telik,
Elbeszélek én, ne félj, akár
Száz esztendeig..."
Kocsi érkezett;
Kocsi itt e pusztán!
Vajjon ki lehet?
Igy kiálta ki az agg...
"Énnekem sem, nagyapám?"
Szól kivűl egy édes női hang.
És bejött a lyány,
Oly fiatal, oly szép
És oly halovány!
Könnye, csókja égeté két arcát,
S igy önté ki
Lelke harcát:
Úgy ölellek át, mint a keresztet,
Áhitattal és reménnyel... hangom
Fájdalomtól és örömtül reszket.
Hol találnám azt, ha nálad nem?
Jaj, hogy erre rászorultam, s százszor
Jaj, hogy apám az én ellenem!
Szívtelenül férjhez menni készt,
Van-e annak, van-e annak szíve,
Ki egy szívet összetörni kész?
Kőszoborra hulltak könnyeim...
Oh, ha itt is ugy járok, mint ottan,
Lesz-e több ily sors, mint az enyim?
Szemrehányás szemeidben,
Úgye azt, hogy az utósó
Szükségből vagyok csak itten?
S apám tiltá, hogy ne jőjek el,
Ő mondá, hogy senkit sem szeretsz te...
Ah, hogy őt mindig vádolnom kell!
El sem hagylak már ezentul,
Hogyha csak te
Ki nem kergetsz hajlékodbul."
E beszédre az aggastyán,
És, egy szó kevés, de annyi
Sem jöhetett ki az ajkán.
Volt a felelet,
És hogy édes könnyeket sír,
Látni lehetett.
Ősszejő,
Összefolyt fölötte
Múlt s jövő,
Elnyeléssel fenyegette,
Vagy ha életét nem is, de
Elméjét nagyon féltette.
"Van tehát, ki engem is szeret,
Mintha feketedni érzeném
Ezeket a fejér fürtöket!
Milyen szépen néz reám...
Ifju ember, hol vagy? nézz ide,
Ez az én kis unokám!
Mert hiszen te mondtad:
Míg az ember boldog nem volt,
Addig meg nem halhat.
Többé már el sem hagy...
Védni foglak isten, ember ellen,
Kis unokám, ne félj, jó helyen vagy."
Össze nem beszélt,
Összevissza hányva
Végét, elejét.
A leányért apja jött,
De kilép az agg s reádörg:
"Át ne lépd e küszöböt,
A tied szentségtelen...
Vagy jer, azt megteheted: taszíts el,
És gázolj keresztül testemen.
Többé nem tiéd,
Mért is volna? őt ugyis csak
Veszni kényszerítenéd.
Megtagad most téged gyermeked...
Él az isten s őrizi törvényét,
Őrködik az igazság felett.
Meg sem áldalak...
Menj el ugy, hogy többé
Ne is lássalak."
Összezúzva távozék,
Apja keményen parancsolólag
Nyujtotta ki jobbkezét;
Bús hideg fönségben,
Mint a jégnek oszlopa
Éjszak tengerében.
Egy sohajt küldött utána,
Egy kebeltépő sohajt,
S beballagott hajlokába.
Mélyen hallgatának,
Végre szólt az ifju vándor
Az öreg gazdának:
Én fölösleges vagyok,
Van már, aki majd vigasztal,
Aki földerítni fog.
Megyek én megint a magam útján...
Isten hozzád, öreg ember,
Isten hozzád, ifiú lyány."
Meg nem fogná,
S nyájas keménységgel így nem
Szólna hozzá:
Mostan ezt parancsolom,
Láss boldogságomban is,
Hogyha láttad bánatom."
Sőt maradok örömest,"
Szólt az ifjú, "de egy kikötéssel:
Én leszek a gazda, mindenes.
Rendnek is kell lennie,
És így bízni kell a kormányt
Ügyes ember kezire.
Meglásd, mit csinálok
E házból, mely most beillenék
Medve- és farkastanyának."
A cselédség véle,
Lusta nép volt, hanem őket
Váltig ösztökélte.
Szappan, minden működék,
S harmadnapra a tanyát már
Majd magok sem ismerék.
Katonaruhán a gomb,
Nincs sehol a régi rozsda,
Régi szenny és régi gond.
Ez mind a te munkád,
Ember vagy, ember a lelked is,
Akárki mit mond rád.
Hagyjátok csak őt magára,
Tudja azt is, hogy a szép lyány
Nem haragszik a virágra.
Hajnalonként kimegy a pusztába,
Összeszedi a sok szépen-nyíló
Vadvirágot, s köti bokrétába.
Hogyha felkel,
Ablakában látja
Minden reggel.
Nap hosszában tarka víg beszéd...
Hej dicséri az öreg az ifju
Elméjét, a lyány pedig szivét!
Órák és napok,
Sőt még ugy sem hazudok, ha
Mondok egy pár hónapot.
Azt nem tudja senki,
De hogy elmult szépen,
Nem tagadja senki.
Végre is csak el kell mondani...
Szinte restelem leírni,
Olyan furcsa valami.
A fiú fölszedte holmijét,
S a vándorbottal kezében
Az öreg elébe lép,
S nem tudott, csak szája mozgott,
Elfelejtett
Minden hangot.
Általlátott szándokán,
Nem különben, aki ott állt
Másfelől, a kisleány.
Sírni mind a ketten,
S rákezdte az ifju is, tán
Még keservesebben.
Jobban sem kell,
Egyszer űlőhelyéből a
Gazda fölkel,
Leveszi,
A leány meg kezéből a
Botot veszi ki.
A tarisznya s bot,
Bolond Istók többé
El nem távozott,
Hogy távozzék,
Onnan, ahol
Ugy szerették! - - -
Mert az őszi szelek fújnak,
De vagyon még annyi, hogy elég lesz
Menyasszonyi koszorúnak. - - -
Feleség s férj jöttenek,
E szavaknál egyebet nem
Mondhatott a jó öreg:
Mindig ilyen boldogok...
Már én is tudom, mi a
Boldogság, meghalhatok."
"Hátra van még valami:
Unokádnak gyermekit idővel,
Őket is meg kell még áldani!" - - -
Mindenik vetélkedett,
Melyik adjon a másiknál
Őnekik több örömet.
Űzik a felhőket a szelek,
Nagy pelyhekben sűrün omlik a hó,
Hó a földön, éj a hó felett.
A tanyának mécsvilága ez,
Boldogokra vetheti viágát,
Ugy tetszik, hogy örömében rezg.
Pattogó szikrázó tűz körűl
Az aggastyán, a férj, a menyecske
És egy pár kis pajkos gyermek űl.
S férje játszik a két fiuval. -
Kinn süvít a tél viharja... ott benn
Perg a rokka s vígan zeng a dal... -
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me