Komjáthy Jenő: A PORBA CSÚSZTAM ...
A PORBA CSÚSZTAM ...
A porba csúsztam, mint a féreg,
És most merőn a napba nézek.
És most merőn a napba nézek.
Örvényes éjszakába szálltam,
Vihar szaggatta, tépte szárnyam.
A kárhozat ölébe dőltem,
Már magamat is meggyülöltem.
Sötétben egymagamban álltam,
Magam siratva halni vágytam.
Mint satnya rózsa, el-, letörve,
Szél sodra vitt forgatva körbe,
És én tehetlen, akaratlan
Magamat néki általadtam.
Mint pelyhet, úgy dobála engem,
Fürösztve porban, förtelemben.
Határtalan, sivár, kietlen,
Könyörtelen, kérlelhetetlen
Borult reám ólompalásttal,
Elnémult a kedves madárdal,
Vadon az éden, éj a nappal.
Kevesbet éltem minden nappal.
Vihar szaggatta, tépte szárnyam.
A kárhozat ölébe dőltem,
Már magamat is meggyülöltem.
Sötétben egymagamban álltam,
Magam siratva halni vágytam.
Mint satnya rózsa, el-, letörve,
Szél sodra vitt forgatva körbe,
És én tehetlen, akaratlan
Magamat néki általadtam.
Mint pelyhet, úgy dobála engem,
Fürösztve porban, förtelemben.
Határtalan, sivár, kietlen,
Könyörtelen, kérlelhetetlen
Borult reám ólompalásttal,
Elnémult a kedves madárdal,
Vadon az éden, éj a nappal.
Kevesbet éltem minden nappal.
A porba csúsztam, mint a féreg,
És mostan szinte égig érek.
És mostan szinte égig érek.
Itt vagyok, a mesék királya.
A napnak izzó glóriája,
Szédítő üdvök pompakéje
Von fátyolt kínaim fölébe.
Sebeimet bíbor takarja,
Ringat a mámor puha karja.
Nagylevelű, bizarr virágok
Borítják el a pusztaságot.
A tiszta lég illatlehellő,
Nem rejt vihart a lepke felhő;
A viharok mélyén pihennek
A szunnyadó, szilaj kebelnek.
Hattyú lebeg a ringó vízen:
Az én gyönyörben úszó szívem;
A fénybogár a rózsapelyhen
Az én gyönyört sugárzó lelkem;
A pillangó levelek selymén
Az én gyönyörtől ittas elmém.
Most minden perc egy végtelenség,
De nem siratom még se vesztét.
Mert másik jő utána nyomban,
Növekve fényben, hatalomban,
És gazdagabb és szebb a tűntnél;
Minek sirassam tovatűntét?
Igy űzik egymást lenn pihenve
A végtelenségek lihegve.
Szivembe van e csoda nyitja,
Hogy minden perc csak gazdagítja
A múltakat s következőket;
Nem siratom, csak áldom őket!
S ha jő az Éj, akkor se fáj az,
Rágalmazott világkirály az,
Megöli ő - mondják - a napfényt, -
Rákennek minden átkot, önkényt, -
Nem látok én őbenne gyilkost,
Csupán a Nappal álmodik most
Még boldogabb, dicső napokrul,
És örömében könnye csordul,
És könnye földre hull: a harmat ...
A napnak izzó glóriája,
Szédítő üdvök pompakéje
Von fátyolt kínaim fölébe.
Sebeimet bíbor takarja,
Ringat a mámor puha karja.
Nagylevelű, bizarr virágok
Borítják el a pusztaságot.
A tiszta lég illatlehellő,
Nem rejt vihart a lepke felhő;
A viharok mélyén pihennek
A szunnyadó, szilaj kebelnek.
Hattyú lebeg a ringó vízen:
Az én gyönyörben úszó szívem;
A fénybogár a rózsapelyhen
Az én gyönyört sugárzó lelkem;
A pillangó levelek selymén
Az én gyönyörtől ittas elmém.
Most minden perc egy végtelenség,
De nem siratom még se vesztét.
Mert másik jő utána nyomban,
Növekve fényben, hatalomban,
És gazdagabb és szebb a tűntnél;
Minek sirassam tovatűntét?
Igy űzik egymást lenn pihenve
A végtelenségek lihegve.
Szivembe van e csoda nyitja,
Hogy minden perc csak gazdagítja
A múltakat s következőket;
Nem siratom, csak áldom őket!
S ha jő az Éj, akkor se fáj az,
Rágalmazott világkirály az,
Megöli ő - mondják - a napfényt, -
Rákennek minden átkot, önkényt, -
Nem látok én őbenne gyilkost,
Csupán a Nappal álmodik most
Még boldogabb, dicső napokrul,
És örömében könnye csordul,
És könnye földre hull: a harmat ...
Ó, meg ne sértsd e szent nyugalmat!
A csillagmilliárdos éjjel
Betölti szívem tiszta kéjjel,
És mindig többet, szebben élek,
Magába már nem fér e lélek!
De ki lelkembe lelket öntött,
A földre hozta le a föntöt,
Kinek lehére most teremnek
Dicsképei a szerelemnek,
Kinek szemén kigyúl az éj is,
Kinek szivén kéjesb a kéj is,
Ki maga él s másokat éltet,
Mert maga a Nap, mert maga Élet:
Ki volt a nő? - Itt ül ölemben,
Ragyogva tiszta szerelemben.
A csillagmilliárdos éjjel
Betölti szívem tiszta kéjjel,
És mindig többet, szebben élek,
Magába már nem fér e lélek!
De ki lelkembe lelket öntött,
A földre hozta le a föntöt,
Kinek lehére most teremnek
Dicsképei a szerelemnek,
Kinek szemén kigyúl az éj is,
Kinek szivén kéjesb a kéj is,
Ki maga él s másokat éltet,
Mert maga a Nap, mert maga Élet:
Ki volt a nő? - Itt ül ölemben,
Ragyogva tiszta szerelemben.
A napba nézek, a napba látok,
Ki festi le ez istenálmot?
Ki festi le ez istenálmot?
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
