Juhász Gyula: Egy régi hajnal
Már harmat sírt a szürkülő mezőn,
Az éjszakára hideg bánat áradt
S én mentem, országúton, könnyezőn.
S az éjszakai mámor tovalengett,
Nem ujjongott már gyantás hegedű,
Hogy vágyakat hazudjon még szivemnek.
S az országút a végtelenbe tűnt -
S én nem találtam könnyező szivemben
A mindig odarejtett hegedűt.
Mint múltam és reményem és a mámor,
A végtelen szürke köd feküdt
S én mentem, mentem ki a vén világból.
Mind elhagyott. Beteg, kábult fejem
Gondolkozott asszonyhaj illatáról
S elbíbelődött holmi verseken.
Valami szépet próbált még akarni,
Szétnézni még a tűnő életen -
Oly rút a fűbe íly árván harapni.
Egy emléknek kendővel inteni,
Egy bolondságra még halkan kacagni,
Egy csók ízét ajkamra küldeni!
A pisztoly csövét búsan simogatni,
- Ó összes májusok emlékei, -
Be furcsa így, hajnalban sírva halni.
Az országútról más utakra térve
S városokon át és könnyeken át,
Sírokon át és reményeken át
Csak botorkálni új napok elébe.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me