Gyulai Pál: AZ ÁLMODÓ LEÁNY.
És szíve dobog és sóhaj a hallszik.
Mi bántja, mi búja, mi titka lehet?
Először, utolszor, örökre szeret;
S mint őzike, mely't a vadász csöve hajt,
Reszketve, lihegve, alélva sohajt
«Oh titka szívemnek, |
Oh sziklateher! |
Oh ifju szeretlek |
S nem mondhatom el! |
Megölne a szégyen, |
Megölne a bánat; |
Elhervadok érted, |
Haldoklom utánad!» |
És szíve dobog és sóhaja hallszik,
De égi mosoly lebeg ajka felett,
Álmában övé, kit örökre szeret;
S mint vágya hevébe sülyedt csalogány,
Megcsattan a szó remegő ajakán:
«Tied leve immár |
Búm szégyene, titkom. |
Oh ifju szeretlek |
És íme kimondom! |
Csókollak, ölellek, |
S bár veszszek el én, |
E pillanat üdve |
Örökre enyém!» |
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me