Babits Mihály: RÉGI VERS EGY FIATAL KÖLTŐ KESERŰSÉGEIBŐL | Verstár - ötven költő összes verse

RÉGI VERS EGY FIATAL KÖLTŐ KESERŰSÉGEIBŐL

1906.

Én is csak, én is félig éltem,
s halok, mint sok magyar, korán:
a földi jókat meg nem értem,
miket igér az Alkorán.

Talán, mert a földet se hittem,
amint nem hittem az eget,
talán mivel nem kértem itten
és nem reméltem eleget.

S már azt sem, ami biztos álmom,
lelkemnek öröksége volt,
azt sem fogom már kérni számon
tetőled, sors, nagy lutribolt.

S nem foglak verni homlokommal,
ó menny, üreslő boltozat,
és együtt ölöm meg magammal
bús halhatatlanságomat.

És mégis érzem, hogy nem olcsó
a fény, mely szememben ragyog,
és érzem, hogy talán utolsó
láng a nagy lángból én vagyok.

Láng a lángból, mely ezer éve
kifáradt nemzetemben ég
és lángol, önmagát el-éve
amíg a Párka szól: Elég!

Ó, szomorú a láng utolja,
amely csak szenvedő parázs,
de nap a napot egyre tolja
s majd véget ér a kínmarás.

És tűn a népes emberöltő
és népesűl a puszta domb:
elásott kincs és néma költő,
kihúnyt lidérc és puszta csont.

Ah, oda fogok menekedni,
ahol már senki sem zavar,
és nem fog vélem dicsekedni
az álszent, hencegő magyar.

S hazámnak géniussza sírva
nem sóhajt véghelyem kövén:
Ah, mely tehetség omla sírba!
mely őstehetség! ősi fény!

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!