Arany János: TIZEDIK ÉNEK
,Anyja Tholdi Györgynek szolgát azon kéré, |
Jó Tholdi Miklósnak ha lészen szüksége, |
Akkor rozskenyeret eleibe tégye.' |
Ilosvai |
A boldogtalannál hitelét vesztette,
Álmot küld szemére, kecsegtető álmot,
Avval édesíti a nyomoruságot.
Toldi is álmában csehen győzedelmet |
Drága gyöngyös fegyver csillogott kezében,
Drágább örömkönnyü anyja két szemében.
Feltekinte Toldi a szép holdvilágon,
Messze látott volna, hanemhogy nem kellett,
A lóhátas ott ment a temető mellett.
S ki volt a lóhátas? Nem hitt a szemének,
Midőn abban a vén Bencét ismeré meg:
"Hé! ki az? hová mész? te vagy, öreg Bence?
Istenem! nem lehet! milyen nagy szerencse!"
Hogy nem a vén Bence, hanem ez s ez volna,
Mikor Toldi Miklós letépte lováról
S minden port lecsókolt ráncos orcájáról!
De Bence mindebből egyebet nem értett, |
Hosszasan leckézte Miklós a vén szolgát,
Míg fel birta fogni a dolog mivoltát.
Halála napjáig sem feledheté el;
Nem feledheté el soha az uradta,
Mint ijedt meg a nagy örömnek miatta;
Mint nem hitt szemének egészen, csak félig: |
S hogy' megeredt a könny két öreg szeméből,
Mint a záporeső Isten fellegéből.
Elbeszélte Miklós, ami történt rajta,
De tudnivaló, hogy nem beszélt folytában:
Anyját kérdte minden tizedik szavában.
"Hogy' van édesanyám? nem beteg-e szegény? |
Nála dőzsöl-e még s mit csinál a másik?
Jaj! szegény anyámmal úgy-e rosszul bánik?"
Magát anyja miatt sose adja búnak,
György sem háborítja, odahagyta másnap,
Nem is repeszté meg szivét a nagy bánat;
Csak látni szeretné Miklóst minden áron, |
Fölkeresi, bizony-bizonnyal igérte,
Ha ötven mérföldet kell is menni érte.
Fölkeresni téged, Miklós, édes lelkem,
Hanem hogy legyek hű ápoló cseléded,
Gondoskodjam róla, mikor mi szükséged.
Akármerre jársz-kelsz, ott legyek sarkadnál, |
Ezt mondotta Bence s ezenkívül mennyit!
Ki győzné azt versbe szedni valamennyit!
Bence egy abrakot adott a lovának,
Abrak is, kenyér is volt a kápa mellett,
Nem röstelte Bence az efféle terhet;
Egy öblös tarisznyát is emelt a kápa, |
Kihúzott valamit, és így szóla: "Itt van;
Nesze, szolgám, madár-látta cipót * hoztam.
Maga dagasztotta, maga is sütötte,
És megparancsolta erős-kegyetlenül,
Hogy saját kezedbe adjam szegetlenül."
Azzal átaladta, kést is adott mellé; |
De nem hogy a cipó válna el derékon,
Hanem a kés tört el, pedig nem volt vékony.
Fútta úgy meg a szél az átalvetőben!"
Nézte a kést: hová illik a darabja,
Gondolá: jó volna, ha összeragadna.
Hanem Miklós bizony nem esett kétségbe, |
Feltöré a cipót tétovázás nélkül,
S íme egy darab vas hull ki közepébül.
Hát nem vas-darab volt, hanem vasszelence,
Könnyen felnyitotta, nem volt semmi zárja,
Bele nézett, hát csak elállt szeme szája:
Vert arany volt benne, nem kettő, sem három, |
(Pedig kenyerének javát már megette)
Annyit sosem látott, azt erősítette.
Hogy ne örült volna, abból semmi sincsen,
Szörnyűképen örült, ugrált örömében,
A holnapi napot forgatá eszében:
Hogy' veszen majd fegyvert, szép ruhát magának! |
Hogy' lesz ez? hogy' lesz az? - De hányféle hogy-ot,
Hányféle szép dolgot össze nem álmodott!
Megolvasni a pénzt egy sírdombra dültek;
Toldi a tokjából egyenként szedte ki,
Bence pedig tartá a két markát neki.
És így szóla Bence : "No te öreg tenyér! |
De minek beszélek, a szám majd hibázik -"
Nem biz az, kerek szám lett: kijárta százig.
Nesze tedd el, itt van kilencvenkilence;
De a századikat könnyü helyütt hagyom:
Megisszuk, mivel most magas kedvem vagyon."
Váltig ellenkeznék benne a hű szolga, |
Kívül nedves ugyan, a harmat megeste,
De a belsejébe csiholni * lehetne.
Csak közel találtak egy szegény csapszéket:
Szennyes is, rongyos is volt az öreg csárda,
Oda illett volna Hortobágy síkjára.
Egy szomjú kútágas ácsorgott előtte, |
Toldi pedig bément: sötét volt a házba',
Belevágta fejét a szemöldökfába.
Alszol, vagy meghaltál? mért nem gyújtsz világot?"
"Dehogy alszom, (kit hoz a forgószél megint?)
Itt a mécs, bor is lesz: itce kell-e vagy pint?"
"Nem kell pint, sem itce, hiába is adnád, |
Elühmgette magát a csaplár e szóra,
Gondolván magában: most akadt ivóra.
Miklósnak ugyancsak jól esett a falat,
Rakta is szaporán, alig győzte nyelni,
Három sem érkeznék vele versent enni.
Mikor pedig a nagy kanna megérkezett, |
Felhajtá majd félig az öt pintes pohárt;
Bence megsokalta: "Az Istenért! megárt."
Terád pedig kicsit tartozik a dolog;
Ha örül az ember, csak nyűg, hogy van esze,
Temessük el azt ma, itt van, igyál, nesze!"
Avval odaadta az edényt Bencének: |
Nem is bátorkodott inni egyszer sokat;
Mindig megolvasta titkon a kortyokat.
A kemencénél megpendült a cimbalom:
Egy öreg cimbalmos hevert a szurdékban,
Már alutt, de fölkelt, hallva, hogy vendég van.
Toldi meg a kannát felkapá kezébe, |
Ivott is, táncolt is: majd leszakadt a ház,
Bence mindig mondta: "Megárt a bor, vigyázz."
És az öreg kannát magasan felhajtá,
"Búsoljon a lovad, elég nagy a feje;
Nem volt ilyen kedvem, van száz esztendeje.
Kannát nekem csaplár! pintet az öregnek! |
Megfogadta a szót a bormérő ember:
Bence a pintesből iszogatott renddel.
Álmos a csaplárunk: igyuk meg a borát!
Igyál vén cimbalom: mindjárt rád locsolom."
"Belém inkább uram: amúgy iszonyodom."
"Magadéból ingyen! hallod-e kocsmáros! |
"Ha csak ennyit tudtok," monda Miklós , "inni:
Igya meg a föld a maradékot: így ni!"
Rázta fejét Bence s így tett rá, hogy : "éjnye!"
Toldi pedig rakta ugyancsak a táncát,
Verte a fejével a mestergerendát.
Széles jókedvében kurjantott nagyokat, |
De mértéket tartott az öreg cimbora:
Csak apránként fogyott a pintesből bora.
Nehéz lett a feje, húzta a lócára,
Elszaladt előle a boglyakemence,
Felborult ültéből, úgy elgyengült Bence.
Toldi is beléunt a mulatozásba, |
(Meztelen karjában dagadtak az erek)
Úgy aludt el, úgy hált a hatalmas gyerek.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me