Arany János: HATODIK ÉNEK
,Anyja Tholdi Györgynek Miklóst szánja vala. |
Ilosvai |
Gyepszélen fejérlik Toldi Lőrinc háza;
Háta megett annak nagy gyümölcskert zöldel,
Mely fölérne holmi alföldi erdővel.
Kertre nyílik a ház egyik ajtócskája; |
Rozmarin bokor van gyászos ablakában:
A körül leskődik a fiú magában.
Letevé a kertnek harmatos gyepére.
Ő meg, mintha lopni jőne, lábujjhegyen,
Édesanyja záros ajtajához megyen,
Soká hallgatózik, mindenütt hiában; |
Zörgetne is, nem is; bátorsága nincsen,
Csak úgy tétovázik keze a kilincsen.
Máskor a sárkánnyal is birokra menne;
Édesanyját félti igen-igen nagyon,
Nehogy a zörejre szörnyen felriadjon.
Az is megeshetnék, hogyha így fölverné, |
Hanem zajt csinálna hangos sikoltással,
S tán nem is tudnának szólni majd egymással.
Elkerül a háznak másik oldalára:
Minden élő állat elpihent ott, kinn, benn:
Még csak a kutyák is alusznak egy színben.
Nyitva áll az ajtó: látszik a György ágya: |
Alatta pediglen a ház ereszének
őrálló legényi sorban heverésznek.
Küszöbre fekteti le a farkasokat,
Aztán a lándzsákat a kezébe kapja,
Melyek a fal mellé voltak támogatva;
Őrállók ruháit földre szegzi vélek, |
S bemegy a szobába. Jaj! most Toldi Györgyöt
Ha még el nem vitte, elviszi az ördög.
Györgyből mikép hortyog ki s be a lehellet;
Egy marokszorítás - s ha száz lelke volna,
Mégis elhallgatna, többet nem horkolna.
De Miklós elkezdi: "No megölhetnélek, |
Hanem most egyszer nem leszek ártásodra,
Csak hogy itt is voltam, azt adom tudtodra."
Az öreg nyoszolya szélire fektette,
Így beszélve nékik: "tente, tente szépen:
A testvérbátyátok fekszik itten épen."
Maga pedig ment a benyíló szobába, |
Asztalon két öklét egymásra fektette,
Búbánatos fejét arra eresztette.
Nem birt általtörni a szomoruságon,
És utoljára is csalással ejté meg,
Köntösét elkérte a hideglelésnek;
Úgy furá magát be tarkójába hátul, |
Összezsibbasztotta, megrészegítette:
Ennyibe került, míg elszenderíthette.
Elrebbenté Miklós csendes kopogása;
Felriadt az asszony, mihelyt meghallotta,
De Miklós előre így bátorította:
"Édes anyámasszony, ne féljen kegyelmed: |
Jóllehet, hogy éjjel járok, mint a lélek,
De ha nappal jőnék, tudja, megölnének."
Karjával a fiát általszorította,
Egy fillér kis darab, de annyi hely sincsen,
Hová az orcáján csókvetést ne hintsen.
"Jaj, hát látlak ismét! be sose gondoltam, |
De Istenem minek beszélek oly nagyon:
Bátyádurad itt a másik házban vagyon."
Ha mindjárt a széles Hortobágyon volna,
Ott is úgy ölelné, szíve elfogódnék,
Szája hosszu néma csókra kulcsolódnék.
Érzi Miklós, hogy mint reszket az ölében, |
Pedig ő is szörnyen meg vala indulva,
Nem is felelt mindjárt, csak jó idő mulva.
Mintha tűt szúrnának orra cimpájába,
Vagy mintha alatta reszelnének tormát,
Tekerő nyilallást érze olyanformát.
Megáradva hulla könnye két szemének |
S mint mikor két hegyről összefut a patak,
A kétféle könnyek egybeszakadtanak.
Szemét anyja őszes hajához értette,
Összeszedte magát s fölegyenesedvén,
Valahogy erőt vett rínivaló kedvén.
És szólott anyjához következő szókkal:
"Hagyjon fel kegyelmed kicsinyég a csókkal; |
Jöttem kegyelmedhez búcsuvevő szóra.
György miá, kit Isten akárhová tegyen;
Végre még gyilkosa lennék, attól félek...
Nem! az sosem leszek - arról nem beszélek, -
Hanem annyit mondok: ne busuljon kelmed; |
Nem azért megyek el, hogy vissza ne jőjek;
Hiszem a teremtőt, még addig nem öl meg.
Nem vesztegetem azt szérűn és malomban;
Édesapámnak is hallám vitézségét:
Hát csak én gyaláznám meg a nemzetségét?
Felmegyek Budára bajnok katonának, |
Olyat, ami nem lesz bátyám szégyenére,
Sőt irígység miatt megszakad a lépe.
Sohase aggódjék, sohase sirasson;
Aki meg se halt még, minek azt siratni,
Mikor a halott sem fog halott maradni...?"
Többet is beszélne még a szülőjének, |
De mihelyt ezt hallá, mindjárt észrevette,
Hogy imént egy dolgát balgatagul tette.
Hanem hogy a farkast az udvarba hozta;
Mármost felugatják ezek a cselédet;
Azért csak rövidre fogta a beszédet:
"Nincs időm továbbra hogy maradjak itten, |
Áldja meg az Isten ezen a világon:
Még a másikon is, szivemből kivánom."
Hogy ki áldjon? vagy kit? azt csak úgy gondolta;
Tudta, hogy az, aki a szivet vizsgálja,
Minden kívánságát benne megtalálja.
Hát mikor melléről elszakadt a gyermek! |
Lelke volt talán a lánc közöttük, aki
Nem kikapcsolódott: tövestül szakadt ki.
Csúnya üvöltéssel az ajtóig jöttek,
Feltápászkodtak a szolgák üggyel-bajjal,
Györgyöt is fölverték a fertelmes zajjal.
"Ki járt itt? mi járt itt?" így óbégatának, |
"Ez a Miklós dolga! ezt más nem tehette!
Utána! utána! ilyen szedtevette!"
Olybá képzelhetni most az egész házat:
Bukdosnak egymásban a széles tornácon,
Futkosnak szanaszét gyalog vagy lóháton.
Merre? vagy hová fut? azt egyik sem tudja, |
Végre György úr őket összeszidva rútul,
Megy elül s a többi mind utána zúdul.
Kürtölést, kurjantást, kopók csaholását?
Hallja, mint kiáltják: elébe! elébe!
S tudja ki elébe? hogy Miklós elébe?
Nem! ezt ő nem hallja. Eltüntén fiának |
Lehanyatlott szépen a megvetett ágyra:
Isten tudja, meddig tart az ájulása.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me