Arany János: Nyolcadik ének
"Két nap pihenő volt a Mátra vadának,
Reggel ahoz lássunk, mert az idő kedvez,
Kell annak utána hadi készülethez.
Én ide fordítom majd a követséget,
Folyamát hogy lássad, és hogy mire végzem;
Mindennap előtted elmondom egészen.
Szaporán a hűs völgy mögeit vadásszuk;
Erre idő két hét telik, avagy három,
Nem ahogy akartam, nem az egész nyáron."
Buda könnyű szívvel - ez a holnap gondja;
Húgom, feleségem, nosza még egy cseppet!
Soha én két asszonyt, sohse' láttam szebbet!
Öreg embernek is a melle kivánja...
De öcsém, ez a bor, veszed észre? jobbúl:
Mintha tejet innám; kicsi nem árt abbul."
Emeli két kézzel nagy billikom öblét,
Nem teszi le, hanem tartja körülfogván,
Hol erre, hol arra mindig mosolyogván.
Simítják kezeit nagyságos Etelnek,
Hogy a vadászatban részt vegyenek ők is,
Sólyom madarakkal az udvari nők is.
Buda az asztalfőn, mellette az öccse,
Alul a két asszony. Hanem egész sor van
Ily kicsi asztalból körül a sátorban.
Ott isznak: a táltos, gyula, és a többi;
Detre is ott vígad - négyen egy asztalnál,
Lélekadó bornál, szívemelő dalnál.
Borital ujsága őneki nem kellett:
"Apám, nagyapám élt kabala tejével:
Burján leviért, mond, azt nem hagyom én el."
Hadd fejje lovát, ki maga is vakarja!
Etele királynál bor van elég, bőven:
Igaz daliás kedv terem a szőllőben!
Ritka ital a bor: fejedelmek isszák:
Etelének van sok, bora és aranyja:
Kanca-savó, ej! huj! maradhat ebanyja."
Etele fölállott, kehely a kezébe':
"Iszom a vendégért. Velem iszik minden;
Akkor lenyugodni kiki haza mengyen.
Hajnali hajtáson szükség van erőre."
Mondván, kiürité poharát fenékig;
Tetszett is, de nem is, ez a példa nékik.
Vissza egy-egy szóra fordulva menőben,
Hullatva egyenként ami szivét nyomta:
Míg szeliden Gyöngyvér maga után vonta. -
Már lengeti keblét hűs reggeli szellő;
Ébredj puha fészked melegén, pacsirta!
Már tetszik az égen hajnal elő-pirja.
Serkenj hadi kürtszó, költs sereget zajjal!
Fuvalom, hajnal, kürt, pacsirta had és nap
Ébredjetek mind, mind! Etele ím gyorsabb.
Előre a munkát szomjazza keményen;
Nincs dolog őnéki, hogy kicsibe venné:
Így változik a nagy előtte kicsinné.
Szólítja nevenkint, fedd, zaboláz, sürget,
Tudja nevét minden hadi emberének;
Az ő szeme a rend, az ő szava lélek.
Kötöz emberhálót nagy orom tövébe;
Mérföldeket így a sokaság behurkol:
Azalatt nincs egy pissz, paripa sem horkol.
Tennapi kedvéből jó volna ha volna;
Emberebb a két nő, Ilda meg a másik,
Gúnyolja nyeregből, mily nagyokat ásit.
Arca szelid hajnal, fris hajnali szellő,
Puha gyenge harmat, gyümölcs üde hamva;
Szava rigó-ének mélyebb fuvodalma.
Övezett köntössel, solyma kerek vállán,
Csalogánykint csattog, vágy, öröm áthatja;
Ügyes ügyetlenség hadi mozdulatja.
Színére nem örvend, érzi a szúrósát;
Asszonyok ingerlő szava miatt mormog.
Haladnak azonban; túl, nőnek az ormok.
Jel futja be némán az egész völgy nyiltát;
Körül a kurjongás, valamint tűz, gyúlad;
Sor sor után vígyáz; itt nem szabadúl vad.
Őrt a lovasság áll szélein a körnek;
Oda fenn jó-téres, fűnőtte lapály van,
Törpe bogyós bokrok itt-ott a lapályban.
Hogy múlatta Etel s Buda feleségét.
Nagy medve, bozontos, kétlábú, temérdek,
Kezde alátörni amint közel értek.
Rázza le nyilvesszőt, valamint pozdorját,
Kelevéz nem járja, ha ütik, nem szédűl,
De ökle csapásin hajtók sora szétdűl.
Oda se' néz hulló kopiának, zajnak,
Százszor is elnyomni azalatt próbálják,
Bömböli nagy garral a maga nótáját.
Asszonyi nézői hangos ijedtére;
Akkor Etel: "píha! nem kell félni, mondá,
Gyere velem mackó! ha danolsz, táncolj rá."
Azt medve nyakába hajítja nyeregből,
Markolja keményen, lova után vonja,
Nem menne a medve: de ha Etel mondja!
Sarkantyúzza lovát, nyargal vele körbe;
Úgy tetszik; a vadból oda minden vadság,
Nézni a nézőnek csupa egy mulatság.
Míg lihegő száján csúf nyelve kimállik,
Futtában a nagy kört szedi összébb-összébb,
Int végre a bajnok, hogy gúzsba kötözzék.
Solymász gyerekikkel a völgybe' maradtak;
Buda pedig fölment, - Etele az ösvény
Lejtőbb menedékit számára keresvén.
Elönti körűl az ég s föld karimáját,
Összefoly ég és víz egy iszonyú gömbbe,
Csak egy sziget-ormó függ ennyi özönbe';
Gulya bőgésével, százféle csapattal:
Itt juhoké búvik össze; odább lóé;
Mintha legott bárkát építene Nóé:
Keresi szegény vad, merre szabadúljon,
Vissza megint nyilraj s veri fénylő kopja
Döngő paizsoknak rettenetes dobja.
Szembe, a kör szélén, csiholó fogakkal:
Agyaras disznónak tehetetlen mérgit,
Amint hasogatja bükkfa ezüst kérgit.
Rohanni hol egyik, hol a más oldalba;
Remegni középen szép jávor ünőket-
Nem annyira éri ott a zsivaj őket.
Gímekből amoda könnyű vadat ejthetsz."
Eszmélt Buda erre: neki-hajtá ménjét,
Távoldad az öccse követte személyét.
Bunkó nagy ütésin fa-bodon dob rendül,
Száz kürt riogástól a levegő lázad:
Jele, hogy beállt a királyi vadászat.
Szégyelli Eteltől, hogy azokra menjen,
Előbbi szavának érezte fulánkját:
Viszi bölény hadra jó fegyvere lángját.
Mely legelül száguld, borzadva sörénye,
De mámorosan lát, reszket is a jobbja:
Szarva' paizsáról csattan le a kopja.
Ontja meleg bélit szög-sárga lovának,
Ledobban a pára, túl-félre zuhanván,
Buda király combját terhe alá nyomván.
Mellyel ez egy percet röviden rajzoljam! -
Etele jól látá Buda nagy veszélyét,
Legközelebb is volt hogy nyujtsa segélyét.
Ott terme, király és öccse közé állván,
Torony módra meredt a bajnok elébe,
Irtózatos annak, szemlélni, a képe.
Nyelve, miként villám, tüzesen cikázik,
Üstöke lángot hány, övig ér szakálla,
Vértarajos kígyó minden egyes szála.
Iszonyú pallosát egyik keze tartja,
Buda fejét csonkán rengeti a mással,
Hogy Etelnek dobja szörnyü vigyorgással.
Röppent el egy árnyék Etel igaz lelkén:
Nem volna-e bátyját jobb hagyni halálra,
Mint hagyni türelmét örökös próbára.
Támadja meg Isten gonosz ellenségét:
"Ármány! - riad a hős - emberevő Ármány!
Nehogy magad elbízd, Etelét bevárván.
Nyomorítlak sebbel és kínnal örökre" -
Szólott, iramodván a rettenetesnek;
Eltűnt az, a fegyver találta üresnek.
Tiporni az állat most akará térddel,
Miután, vérszagtól az egekre síván,
Érlelte a bosszút, melyet állni kíván.
Feketén a vére nagy erővel buggyant;
Megtorlik a többi futtába' halálán,
Mint parti sörényes habok egymás vállán.
Zúdítá Etele örves buzogányát:
Támad nagy üresség hirtelen a sorba'
S vissza nyomán fordult, elinalt a csorda.
Buda mentésére többen elérkeztek,
Vetni kezét minden sietett a lóra
És lábra segélni a királyt alóla.
Megölelte öccsét, nyakába borulván:
"Soha, Etel, soha!..." Ennyit rebeg ajka,
Tudja Etel mégis, mit ért szive rajta.
"Mára nekünk, mondá, ez elég is légyen,
Vadat immár hagyjuk elejteni másnak;
Lássuk, az asszonynép, gyere, hogy solymásznak."
Történt, semmi okon, csuda háborúság.
Mindenik a solymát gilice madárra
Egyszerre bocsátá levegő utjára.
Mintha idegről lőtt nyil vesszeje volna;
De nem úgy a másik: ez alig hogy vesz rést,
Gyöngyvér madarának esik ereszkedvést.
Szórja meleg tollát csepegő friss vérrel,
Hallani vijjongást; a csata nem látszik:
Fényes levegőn egy pontocska cikázik.
Buda királynénak majdhogy az ölébe;
Felvette, sokáig nézte simogatván,
Végre nagyot jajdult, bő könnye fakadván:
Solymomat a solymod íme legyilkolta;
Ám nézd:" - s odatartá. De öccse kacagván
Kiüté kezéből s szólt, rája tapodván:
Ennyi csekélységen zajt ütni gyalázat!
Píha! kinek egy csöpp esze van, nem tenné."
Nem csendesül ezzel a fejedelemné:
Drága »Turul« solymom újra nem éleszted!
Mert se fiam nem volt, se szeretett lyányom:
Ez az egy madár volt - e sincs! - a világon."
Szép homloka tetszett vérrel elegy hónak:
"Ne sikoltozz, őrült! - éles szava csenge -
Nem vagy mai gyermek, se leányzó gyenge."
Halkabban előttem, kegyelem-királyné!
Azt se' tudom, mellyőnk korosabb egy nappal!
Vagy azt se': magánál ki beszél rútabbal!"
Etele Budával jöttek ilyen perre.
Gyöngyvér panaszát csak nehezen vevék ki;
Mire felindulván, mond az ura néki:
Mert keserű kínját, bizony Isten! vallod;
Etele halálból uradat most menti:
És mit cselekesztek azalatt ketten ti!"
Fekete bánatnak - így sír Buda nője;
Mert soha nem érek, tudom azt, jó véget,
Soha én ez asszony, sem az ura végett."
Édesgeti berzent, haragos galambját;
Adja önön solymát - noszolá - Gyöngyvérnek,
Kedvesiért kedvest: így együvé férnek.
Madara megjött volt az arany zsinórra:
Veszi harmat kézzel, s ángya felé lépve
Kitekeri nyakát, úgy dobja elébe.
Hogy e csekélységből ne legyen több semmi;
De mégis a pörnek vetik oztán végét,
Összeöleltetvén egymás feleségét.
Sajog a két asszony szive-indulatja;
Mosoly űl a szemben, csevegés a szájon:
De nem óhajtják, hogy odabent ne fájjon.
Arra mulatság lőn, ma is úgy, mint tennap;
Etele gazdául hadait vendéglé,
Azután lenyugvék nyugvó neje mellé.
Zárva le minden szem, tüzek is eltűntek;
De az ég nagy sátra, a magosan mélylő,
Szerte ragyog - s víraszt az örökkön élő.
Hadak ura, föld, víz s az örök tűz apja,
Emberek edzője kurta rövid létben,
Űl vala sátrában, aranyos karszékben.
Hallgatja, halandók hogy szerte pihegnek,
Néz le acéltűkör * mélybe ható szemmel;
Legelteti gondját csöndes figyelemmel.
Bal könyökét annak szélére nyugasztja,
Hajtja halántékát egy ujja hegyére,
Mélyen alácsordul szakálla fehére.
Nyugszik markolatán, mely födve rubinnal;
Lába előtt tegze, lépcsőin a széknek,
És nagy rettenetes tűznyilai égnek.
Megnyugodott végre Etelének álmán;
Komoly öreg arcát váltotta derűre,
Mely az egen rózsát: északi fényt szűle.
Most kell, hiu álmát hogy jobbra cseréljem,
Elme-salak hitvány ködi helyett - monda -
Ejtenem őt tisztább, végzetes álomba.
Győzi magát, s harcol riadó haraggal;
Diadalt Ármányon ma is űle szépen,
Bátyja unott élte ment hősi kezében.
Miképen öröktől ez meg vagyon írva,
Mély titku rovással, ment, a Világ-fáján: *
»Úr az egész földön, ha ez egy hibáján.«
Jó, vagy gonosz is bár, jőjjön a jövendő!
Nagy tettekre ma én Etelét eljegyzem:
Isteni kardommal derekát övedzem."
Fegyveres ünneplő házába beméne,
Pönge-vasat, mellyen titkos betü, választ,
Nincs földi halandó, ki megolvasná azt.
Szolgái befogván, ragad ékes gyeplőt,
Fénylő hadszekerén maga Isten hajta,
Dörög az ég, amint száll lefelé rajta.
Halkan maga bément a földnek urához,
Övezé álmában csípejit a karddal;
Ismét a szekéren, mint jött, tovanyargal.
Mint a megütött víz, nem sűlyed alattok,
Kereke zsurlásán ordítva csikordul,
Ollyan erővel zúz, oly sebesen fordul.
Takaróját jobban felvonja füléhez
S mélyebben elalszik, hogy a hajnal költi; -
Hadurat nem látja ember soha földi.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me