II. SZÍN.
Nem késtem el, remélem. Bár az úr,
Kit a tanácsbul értem küldtek, azt
Mondá, siessek. – Zárva? Mit jelent ez?
Hé! ki az őr itt? Ismersz tán?
Várni kell, mig szólitják. |
Ugyan? |
Ez kicsinált csel! Örülök, hogy ép
Jókor jövék: azonnal tudja meg
Ezt a király | (El.) |
Ah, Butts tudor, a király
Orvosa. A hogy átment, mily komoly
Szemmel fürkésze: vajh romlásomat
Ne lássa a jelekből. Bizonyos,
Hogy ellenim gonosz czélzatja ez
(Forditsa ég a szívöket meg! én
Sohsem bántottam őket), a kik evvel
Csak megalázni vágynak, társokat
Itt, szolga had közt, várakozni hagyva!
Legyen meg akaratjok; csöndesen
Várom kimentét.
Henrik király és Dr. Butts fen egy ablakban megjelennek.
Különöst fogok |
Mi lesz az, Butts? |
Azt vélem, ilyesmit nem láta rég!
Manóba’! hát mi az?
Amott, mylord: |
Mily tiszteletre tett szert; inasok,
Szolgák között hogy tartja udvarát.
Hah! |
Igy bánnak? – Ám Jó! más is van felettük!
De azt hivám, lesz annyi becsület
Bennök (vagy illem), hogy ily helyzetű
S kegyünkben álló társokkal talán
Nem fognak ajtót igy állatni, mint
Levélvivő legénynyel, mig kegyes
Lordságuk őt előbocsátja! Hah!
A boldogságos szűzre, Butts, czudarság!
De hagyjuk őket! Huzd összeébb a függönyt:
Meglátjuk aztán – | (Bevonulnak.) |
Lord kanczellár, Suffolk herczeg, Surrey gróf, Lord Kamarás, Gardiner, Cromwell jőnek. A kanczellár az asztal felső végére ül, bal oldalán; jobbján egy szék üresen marad, úgy mint a canterburyi érsek számára. A többiek sorba ülnek két oldalt. Cromwell alsó végül mint titkár.
Mi tárgyban ültünk egybe, adja elő
Titkár úr.
Nagyságtok engedelmivel
Fő tárgy a canterbury érsek ügye.
Van értesitve ő is?
Van. |
Ki vár |
A kegyelmes érsek, s már teljes
Fél óra óta, hogy mikor jöhet be.
Vezesd be most.
Tessék, kegyelmes úr. |
(Cranmer a tanácsasztalhoz közelit.) |
Jó érsek úr, sajnálom igazán,
Hogy itt ülök s e széket üresen
Kell látnom; ám, mind emberek vagyunk,
Természetünk esendő, ritka köztünk
Az angyal. Ily esendőség miatt
Ön is, kinek tanítni kellene
Minket, fölötte megtévedt s nagyott
Vétett király s törvények ellen, az
Országot, önnön s papjai tanában
(Mint hall’szik) új s veszélyes áltanok-
S eretnekséggel töltve bé, melyek
(Ha elejét nem veszszük) a hazát
Romlásba döntik.
S rögtön kell pedig |
Ki vad lovat szelídit, nem csupán
Kézzel nyul ahhoz, ám szájába vas
Zablát szorit, s jól sarkantyúzza, mig
A vezetéknek enged. Könnyedén
S gyermekleg, egy ember tekintetéért,
Ha tűrjük e ragályos kórt: mi lesz
Belőle? Ujitás, bősz mozgalom,
Az állam átalános megromolt
Ragálya: mint német szomszédaink
Nem rég fizették e tapasztalást
(Élénken él még emlékünkbe’) – s oh
Mi drága áron!
Lord urak, eleddig
Hivatalom s éltem folyásiban
Azon valék, kettőztetett erővel,
Hogy tanitásom és tekintetem
Mind egy irányt tartson, tudnillik a
Jót és igazt. S nincs ember – együgyü
Szivemmel mondom lord urak – ki úgy
gyűlölne s ellenezne, mind magán
Érzületében, mind hivatala
Körébe’ minden béke-háborítást,
Mint én. Kivánom, a király soha
Ne leljen pártütőbb szivekre, mint
Az én szivem. De kiknek kenyere
Ármány s irigység: a legjobbat is
Megmarni készek. Kérem, lord urak,
Hogy e jogügyben ellenségeim
– Bár-kik s mik – álljanak föl nyiltan és
Szemembe’ mondják vádaik’.
Mylord, |
S vádló ön ellen senki sem lehet.
Mylord, mivel más fontos dolgok is
Várnak: röviden végzek önnel. A
Király akarja s mind megyezénk,
Hogy, biztosabb vizsgálatért, ön a
Towerbe menjen. Mint magán egyén,
Meglátja, hány lesz, a ki bátoran
Mond vádat önre: félek, többen is,
Mint véli.
Ah! kegyes Winchester úr,
Köszönöm ezt. Ön mindig jó barátom;
S ha önre bizzák, ön vádlóm, tanú,
S birám lesz egy személyben. Oly kegyes.
Czélját belátom: engem tönkre tenni.
mylord, az egyház emberét szelid
Jóság, nem a kevély dacz illeti:
Az elszakadtat vissza nyájasan
Térítni, nem a hűt is eltaszítni!
Hogy én magam’ kimentem, bárminő
Vádterhet raktok is rám: oly kevéssé
Kételkedem, mint ön nem, hamisan
Vádolni. Mondanék még többet is,
De tisztelem rangját, s tartózkodóvá
Tesz az.
Mylord, mylord, ön szakadár;
Ez a való! Szineskedése az
Értők előtt csak gyönge és üres szó.
Winchester úr, ön, engedelmivel,
Kissé kemény. Ily férfi, bár hibás,
De tisztelőbb bánást kiván: azért,
Mi volt, kegyetlenség az elbukót
Sujtolni még.
Titoknok úr, kegyed
(Bocsánat érte!) köztünk legutolsó,
Kit ily beszéd megillet.
Mért, mylord? |
Tán nem tudom, hogy ön is híve az
Uj szakadásnak? Ön nem tiszta!
Én? |
Nem tiszta, mondom.
Ön csak félolyan |
E vakmerő szót nem felejtem el.
Ne is! De vakmerő éltét se, sir!
Elég, sok is, urak! De szünjetek!
Végeztem.
Én is. |
Önre nézve hát, |
Hogy a Towerbe menjen, mint fogoly
Azonnal, s ott maradjon, mig velünk
További czélját közli a király.
Ez önök akaratja?
Ez, uram. |
S nincs kegyelem? Hát a Towerbe kell
Mennem, mylord?
Mit vár ön? – Igazán
Követelő! – Az őrség kész legyen!
Őrség jő.
Énértem? – Árulóként visznek el?
Vigyétek őt – feleltek róla – a
Towerbe.
Álljatok meg, jó urak!
Egy szóm vagyon még. Ide nézzetek:
E gyűrü erejével, ügyemet
Kegyetlen emberek kezébül én
Fölebb viszem, kegyesb birámhoz és
Uramhoz: a királyhoz!
A király |
Nem hamis!
Az égre, a |
Először inditók meg e követ:
Hogy minfejünkre gördül.
Azt hiszik, |
Görbűlni ennek egy kis hajaszálát?
Most már világos! Hát még életét! Csak
Kimosdhatnám belőle!
Tudtam én, |
Kerestetek rá, kinek tiszta lelkét
Az ördög és övéi irigylik. Ám
Fujtátok a tüzet: türjétek el,
Ha éget!
Henrik király jő. Haragosan néz végig a tanácsurakon s trónszékébe ül.
Oh felség, mikép köszönjük
Minden naponkint a nagy égnek azt,
Hogy ily királyt adott, ki nem csupán
Bölcs és igaz, de hőn vallásos is;
Ki engedelmes szívvel, czéljaul
A szentegyház javát isméri, abban
Keresve dicsét; s ennek érdekében
Személyesen jő a tanácsba, hol
Nagy ellenének ügye fönforog!
Winchester püspök, ön mindig tudott
Rögtönzve hizelegni; ámde én
Nem jöttem azt hallgatni. Tudja meg,
Vékony s üres szók nem födendik el
Rossz indulatját; rám nem hat velök.
Ön, mint öleb, nyelvöltögetve vél
Megnyerni? Hah! akármit vélsz: igaz,
Hogy vérszopó, kegyetlen szívü vagy.
(Cranmerhez.) Jó ember, ülj le. Lássam most, ki mer
– A legmerészb! – egy ujjal bántani!
Mindenre, a mi szent, jobb volna annak
Elveszni éhen, mint gondolni is,
Hogy itt e hely nem illet tégedet.
Engedje felséged –
Nem, sir, nem engedem. |
Ülnek körűlem. Egyet sem lelek.
Szép volt, urak, ez embert, e derék
Embert – kevés ül itt, e czimre méltó –
E hű embert, czudar cseléd gyanánt
Ajtó előtt állatni? Vagy nem oly
Nagy, mint ti, ő is? Szégyen és gyalázat!
Terjedt-e engedélyem ennyire?
Igy elfeledni magatok’? – Adék
Hatalmat: őt, tanácsoskép, a mi,
Hallgatnotok ki; nem mint egy inast!
De vannak itt, látom, közöttetek, kik
Ármánybul inkább, mint hűségbül, őt
Végsőig üznék, ha lehetne. Ám,
Mig élek, azt nem engedem!
Szabad |
Ez egy szavára. Mit bezáratása
Iránt határozánk, inkább az ő
S az ügynek érdekére nézve volt,
S hogy kiderüljön a való (ha csak
Emberbe’ hit van!) mint ármány miatt.
Én felelek magamról.
Jó, urak; |
Mert érdemes rá. Annyit mondhatok,
Ha fejdelem lekötelezve van
Alattvaló iránt: én le vagyok
Szolgálati hűségeért. – Elég;
Szót sem tovább. Öleljétek meg őt
És legyetek barátok. – Drága jó
Canterburym! egy kérésem van: azt
Ne útasitsd el. Egy szép kis leány,
Ki még pogányka, kér keresztatyául,
Hogy szólj helyette.
Büszek volna rá |
Alázatos s szegény jobbágy, reá!
Ej; ej; talán sajnálod a koma-
Kanalakat? – Két érdemes kom’ asszonyt
Melléd adok: az agg Norfolk herczegnét
És Dorset marquisnét. No, megelégszel?
– Még kérlek egyszer, Winchester, öleld
Meg, és szeresd ez embert!
Hű s igaz |
Ég legyen tanum,
Mikép örűlök e szavaknak én.
Jó ember! e könyűkből olvasom,
Mi jó szived van. Itt a példaszó,
Látom, betelt: „Sértsd meg Canterburyt,
S még jobb barátod!” Most jerünk, urak;
Ne vesztegessük a napot: szivem
Epedve várja, keresztvíz alatt
Meglátnom azt a kis lányt. Béke velünk!
Oh mert az ád, ha egyet értetek,
Erőt nekem, nektek becsületet! | (Mind el.) |
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me