DR. PETŐ IVÁN
DR. PETŐ IVÁN
DR. PETŐ IVÁN, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Tisztelt ünnepi Ülés! Tisztelt Vendégek! Vagyunk néhányan a Magyar Országgyűlésben - különböző generációkhoz tartozók, más és más előéletűek -, akik azok közé számíthatjuk magunkat, akik akkor is ápolták a forradalom emlékét, sőt így-úgy ünnepelték is, amikor ez tilos volt. Vannak közülünk, akiknek egész életét az '56-os szerepvállalás határozta meg; van, aki a családi miliő révén nem feledhette a forradalom ügyét; és vagyunk néhányan, valamennyien, akik elmosódott gyerekkori emlékeit csak a később megszerzett ismeretek rendezték el, és így jutottunk el '56 jelentőségének megértéséhez.
Büszke lehetek erre, de rég nem látom aktualitását és okát, hogy évről évre megleckéztessek másokat, akik csak 1988 után kaparták elő emlékezetükből a forradalom mélyen eltemetett ügyét, vagy akik csak a rendszerváltás után jöttek rá, elhitték a hivatalos maszlagot, esetleg maguk is képviselték azt, mert - hogy Petri György versének keserű szavait parafrázisként idézzem - csak az derülne ki, amit amúgy is tudunk, hogy az emberek többnyire élni akartak. Ez pedig végül is megbocsátható. Nekem fontosabb, hogy úgy tartom számon: politikai értelemben vett felnőtté válásom egyik legfontosabb mozzanata volt, amikor világossá vált az ellenforradalomról szóló hazudozás, a bizonyosság, hogy '56 a magyar történelem legszebb, legegyértelműbb lapjai közé tartozik.
A forradalmak, és ilyen volt a mi '56-unk is, többnyire figyelmen kívül hagyják az úgynevezett reálpolitikát, és a lehetetlent kísértik meg. Miközben sok tekintetben különböztek egymástól a 23-i tüntetés, a következő napok fegyveres harcainak résztvevői és, mondjuk, a november 4-e utáni szellemi utóvédharcot folytatók, abban hasonlítottak egymáshoz, hogy nem törődtek különösebben az erőviszonyokkal, a geopolitikai realitásokkal, a hideg fejű esélylatolgatással.
A 23-án kezdődő fegyveres harc nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy a mindaddig a párton belüli, a felülről jövő változásokban bízó reformer Nagy Imre - persze nem utolsósorban a nála radikálisabb környezete hatására is - október 28-ára szakítson az addigi rendszerrel, forradalommá nyilvánítsa a felkelést, és kezdeményezze a fegyverszüneti tárgyalást a felkelőkkel.
A fegyverszünettel az addigi kommunista rendszer falain belülre szorult Nagy Imre és hívei, illetve a rendszert fegyverrel ostromlók egymásra találtak, és létrejöhetett a fordulat, amely átmenetileg a forradalom győzelmét jelentette.
A magyar forradalomnak csak néhány viszonylag nyugodt nap adatott meg, a Szovjetunió nem engedhette meg, hogy a demokrácia berendezkedhessen, így nem jutott igazán idő arra sem, hogy az eufória elmúltával világossá váljék: a szabadság, a függetlenség hívei között vannak demokraták és vannak tekintélyelvűek, és a demokraták is sokféle politikai nézetet képviselnek.
A forradalmakban szokásos önigazgatási törekvések és a téeszcsék szétverésén kívül nem kerülhetett napirendre, hogy ki mit kíván kezdeni a gazdasággal, kik azok, akik az újrakezdést egy sosem volt világból kiindulva próbálnák meg, és kik, akik 1948-ig, esetleg 1945-ig vagy még messzebb szeretnének visszahátrálni. Így maradhatott meg a forradalom sokak emlékezetében a hőn áhított nemzeti egység mintájaként.
A Szovjetunió nem várhatta meg, hogy a magyar forradalom reményt, mintát teremthessen a szomszéd népek és persze a határokon túli magyarok számára, mert túl a forradalom magyar történelemben játszott szerepén, 1956 valóban világtörténelmi jelentőségű esemény volt, hiszen alapjaiban veszélyeztette a szovjet birodalmat, természetesen nem elsősorban katonai értelemben; igaz, a mi forradalmunk volt az egyetlen olyan szembefordulás a szovjet típusú diktatúrával a térségben, amely fegyvert is fogott, és nem csupán a politikai harc eszközeivel élt. A veszélyt a kommunista birodalom számára azonban nem ez, hanem az jelentette, hogy a forradalom minden addiginál világosabban megmutatta a világnak, mekkora szakadék tátong a hirdetett szocialista eszmék és a létező szocializmus között.
A Szovjetunió számára a kihívás még súlyosabb volt azért, mert az '56-os forradalom a birodalmi jelenlét legitimációját legérzékenyebb pontján találta el: egy, a második világháborúban vesztes ország népe kérdőjelezte meg a Szovjetunió 1945 utáni térségbeli szerepét. Márpedig az a tétel, hogy a Szovjetunió a háborúban nem csak a nemzeti szocialista Németországot és szövetségeseit győzte le, hanem a közép- és kelet-európai népek szabadságát is megteremtette, az egyik legfontosabb politikai mítosz volt, amely az orosz nép számára is igazolni volt hivatva Sztálinnak és utódainak a birodalom határain kívüli hatalmát.
Annak, aki nem csupán a napi politika üzenethordozójának tekinti '56-ot, tudnia kell: a forradalom jelentősége éppen abban áll, hogy a pillanathoz kapcsolódó konkrét követeléseken túl minden idegen elnyomás, minden diktatúra és minden népbutítás ellen irányult. A forradalom a XX. század közepének ismereteivel, az előretekintést és a polgárok jogainak egyenlőségét írta zászlajára, idegen volt tőle a nemzet megosztása, a múltba révedés és minden kirekesztés. Ha hiszünk ebben, nem lehet ünneprontás, amikor szembenézünk a ténnyel: október 23-a az elmúlt bő évtizedben nem vált önfeledt ünneppé, és nem önmagában az ilyenkor randalírozók, gyűlölködők, a megemlékezést kisajátítani akarók miatt, hiszen ezek bántó, de múló és tulajdonképpen érdektelen epizódok, sokkal inkább azért, mert a forradalom emlékezete nem vált élő hagyománnyá.
A felelősség elsősorban a Kádár-rendszeré, az általa kikényszerített felejtésé, de a forradalom évfordulójának meghitt ünneplését, az állami ünneppé válás hivatalossága sem teszi könnyebbé, és különösen károsan hatnak az utóbbi bő évtized '56 kisajátításáért, kanonizációjáért folytatott harcai. Az még érthető, ha az egykori résztvevők, a több mint harmincéves megaláztatás, a hazugságok után a maguk értelmezését látják egyedül hitelesnek; az azonban már nem menthető, amikor azok, akiknek '56-ról nincs személyes élményük, együtt olyanokkal, akik évtizedekig jól megvoltak az emlékek ápolása nélkül, csupán a mai politikai megosztottság erősítésére alkalmas tárgynak tekintik a forradalmat, és ennek jegyében egy sosem volt történelmet hazudnak.
Az még megtanítható a felnövekvő nemzedékeknek, hogy '56-ban mi történt, de látnunk kell, hogy a családokban élő magántörténelmi hagyomány a rendszerváltás óta sem épült egybe valamilyen kollektív emlékezettel.
(11.30)
Más dolog ugyanis megemlékezni egy múltbeli eseményről, és más, ha egy nemzet vagy többsége úgy érzi, köze van egy ügyhöz, ha úgy érzi, a forradalom ma is eligazító érték. A Harmadik Magyar Köztársaság még nem tudta életre kelteni a forradalom ehhez szükséges mitológiáját, mert a mitológiához olyan hagyomány kell, amely egybegyűjti, megújítja és új életre kelti a dicső tetteket, feltámasztja a halottakat, igazsága egyesíti azokat, akik nem éltek egy időben, s így lehetnek velünk, érezhetjük őket rokonainknak, barátainknak. Nekünk, a Magyar Országgyűlés képviselőinek, ha itt körülnézünk, jutna feladat hagyományteremtésben, ’56 örökségének ápolásában, képviseletében. (Taps.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
