2.
2.
Apám is úgy érezte, hogy úriember nem fizet bért és nem lakik idegen házban; s mindent elkövetett, hogy mihamar saját házba költözhessünk. De addig még eltelt jó idő, másfél évtized is. A «saját házba» én már csak látogatóba jártam le, nagy diák voltam már akkor, s nincs is jó emlékem arról a fölöslegesen-tágas, csaknem fényűző épületről. Gyermekkorom a «bérház»-ban telt el. Ha ezt a szót gondolom: «otthon», a Fő-utcai ház széles udvarát látom, a hosszú rácsos folyosókat, a nagy porolót és a villanymotoros kutat. Azt hiszem, mégiscsak sivár, idomtalan ház volt ez. Senki nem tudta, hogyan került oda, lakóit nem fűzte össze barátság, még szomszédolás is alig. Ebben a házban már kasztok éltek, osztályok, felekezetek. A régi házakban, a földszintesekben, még családok éltek, ellenségek, vagy barátok, de föltétlenül olyan emberek, akiknek oldhatatlan közük volt egymáshoz.
Két zsidó család lakott a házban: egy «neolog», «haladó», világfias és polgáriasult, gazdag zsidó család, akik a második emelet egész utcai frontját bérelték, meglehetős zárkózottan és gőgösen éltek, nem keresték a házbeliek ismeretségét; s lenn a földszinten, hátul az udvarban, egy másik, «orthodox», Lengyelországból bevándorolt, nagyon népes zsidó család, akik szegények voltak és egész különös módon szaporák, állandóan érkeztek újabb rokonok, születtek gyermekek, s mind együtt éltek hátul az udvarban, három sötét szobában, mely néha, ünnepnapokon, úgy nyüzsgött a vendégek, családtagok zsivajától és sürgésétől, mintha döntő elhatározásra készülnének a gyűlés résztvevői. Ezek a «szegény zsidók» jórészt galiciai öltözetet viseltek még és szigorúan megtartották a vallási parancsokat – én ugyan nem is tudom, a valóságban olyan szegények voltak-e? – s a ház keresztény lakói mindenesetre jobb szemmel nézték őket, mint a zárkózott, gazdag «neológokat». Előfordult az is, hogy a földszint «szegény» zsidó családjából egyesek lenyesették a különös hajviseletet, mintegy civil ruhába öltöztek, eldobták a kaftánt, a rókamálas föveget, megnyiratkoztak, megberetválkoztak, módis, korabeli ruhákba öltöztek – ez a nagy átváltozás elég gyorsan bekövetkezett legtöbbjénél, a gyermekek már polgári iskolába jártak, sőt egyesek közülük beiratkoztak a gimnáziumba is. Tíz-tizenöt év multán nem akadt több kaftános zsidó a kórházban, de a városban is alig. Olyan sok gyermek élt itt, hogy nem is emlékszem már külön-külön reájuk. Az apa később nevét is megmagyarosította, s ezt a különös nevet vette föl: «Jónap». A Jónap-család mindenestől bizalmasabb és nyájasabb viszonyban élt a ház keresztény lakóival, mint a másik, az előkelő, «neolog» család. Pártfogó hangon beszéltek róluk a házban, csaknem gügyögve: ők voltak «a mi zsidaink», akik «nagyon derék, tisztességes emberek», s csaknem büszkén hirdettük, hogy ebben a mi nagy, modern bérházunkban zsidók laknak, igazi zsidók, ahogy ez illett is. A második emelet előkelő zsidó lakóival keveset találkoztunk. Ezek igazán nagyvilági életet éltek, sokat utaztak, gyermekeik a katholikus középiskolákban nevelkedtek, az asszony – sovány, szomorú, szívbajos asszony – nagyon szépen zongorázott és a fővárosban varratta ruháit. A ház polgári és kispolgári asszonyai persze írígykedtek reá. Weinrébné asszonyság toalettjei szemet szúrtak és rossz vért szültek; magam is méltatlannak és illetlennek éreztem, hogy Weinrébék, akik «mégiscsak zsidók», szélesebben és előkelőbben élnek, mint például mi, s Weinrébné elegánsabban öltözködik, többet zongorázik és kocsikázik, mint az én édesanyám. «Mindennek van határa» – így gondoltam. Jónapékkal, a gyermekekkel is, már jobban megértettük egymást. Anélkül, hogy alázkodtak volna, zsidóságuk egyszerű beismerésével, s ahogy ragaszkodtak is hozzá, ételeikkel, ruhaviseleteikkel, különös ünnepi szokásaikkal, idegen és zagyva nyelvjárásukkal, ahogy titokzatosan keverték a német, yiddisch és magyar szavakat, önként vállalt, hangsúlyozott idegenszerűségükkel inkább csak exotikus törzsnek láttuk őket, akiket kissé szánni is lehet, s minden jótét keresztény léleknek illik pártfogolni az ilyen gyámoltalan idegeneket. Anyám befőttet küldött le néha Jónap néninek, aki minden ősszel gyermekágyban lábbadozott, s Jónapék húsvétkor szép, tiszta fehér kendőben maceszt küldtek fel ajándékba, melyet udvariasan megköszöntünk, érdeklődve szemléltünk, de azt hiszem, nem nyúlt hozzá senki, a cselédek sem. Szántuk és elfogadtuk Jónapékat, de valahogy úgy, mint a szelídített négereket. Anyám néha társalgott is Jónapnéval, persze csak az emeletről, nagytakarítás közben, lekiáltott néhány barátságos szót. «No, kedves Jónapné» – mondta anyám, s az elnyűtt, parókás, örökké-szoptató asszony csendesen így felelt: «Igen, nagyságos asszony». Nem hiszem, hogy anyám a «társadalmi különbséget» akarta éreztetni a szegény zsidóasszonnyal, mikor egyszerűen «kedves Jónapné»-nak szólította; erre semmi szükség nem volt, Jónapék ismerték ezt a különbséget, s eszükágában sem volt bizalmaskodni; csak sokkal később vettem észre, hogy Jónapék legalább olyan gondosan ügyeltek a maguk elkülönözöttségére, mint a keresztény családok, igen, talán még féltékenyebben, s a maguk furcsa módján gőgösebben, tartózkodóbban vonultak el minden közeledési lehetőség elől, mint mi tettük azt. Nagyjából inkább pártfogolták a ház lakói a «szegény zsidókat». Ünnepeiket, rendkívüli szokásaikat jóindulatú beleegyezéssel szemléltük. Weinrébék persze már nem építettek sátrat az udvaron, mikor az ünnep ezt így kívánta, templomba ritkán jártak, s apám egyszer csodálkozva, kissé méltatlankodva mesélte, hogy együtt utazott Weinrébékkel, akik a vasúti kocsiban délszakon termett, vattába csomagolt, friss szőlőt ettek, március végén, – egész este erről beszéltünk, elképpedve és nyugtalanul, különösen anyámat izgatta fel ez az «illetlenség».
A két zsidó család nem járt össze soha, Weinrébék szemmelláthatólag egy más csillagzaton éltek. A férfi gyáros volt, üveget gyártott a környéken, sokat utazott, elhízott, vastag, kopasz ember volt, aki rosszúl bánt feleségével, s kaszirnőkkel csalta a korán megvénült, szomorú asszonyt; amiről persze mindenki tudott a városban. Az asszony kissé regényesen viselte balsorsát, nyitott ablakok mellett zongorázott, nagyon szépen, de feltűnően és sokáig. Weinrébékről tudták a házban, hogy nem esznek «kósert», megették a sonkát és disznózsírral főztek; valahogy ez sem tetszett a házbelieknek különösebben. Ha volt «zsidókérdés» ebben a kispolgári bérházban, úgy semmiesetre sem a népes Jónap-család adott okot a megjegyzésekre. Valamennyien, akik a házban éltünk, rokonszenvesebbnek találtuk Jónapék galiciai rokonait, akik kaftánban jártak és lobogó hajtincseket viseltek, mint a tökéletesen civilizált üveggyárost és családját. Weinrébék magasabbrendű, polgáriasult életmódját különös féltékenységgel szemléltük, valamit féltettünk tőlük, magunk sem tudtuk, mit? A szűkreszabott társadalmi érintkezésben a férfi udvarias volt és közömbös a keresztényekkel, leereszkedő és gőgös a földszint «szegény» zsidaival szemben. Például, mi soha nem hallottuk szüleinktől, hogy kerüljük a Jónap-gyermekek társaságát, soha nem tiltotta nekünk senki a közös játékokat e sáppadt, nagyszemű süvölvényekkel, akik különös, öreges ruhájukban miniatür felnőtteknek hatottak, mindég kalapban játszottak, s egyáltalán nem voltak türelmesek, a játék hevében nem egyszer «sabeszgoj»-nak csúfolták a keresztény gyerekeket, amit azok annál kevésbé vettek rossz néven, mert nem is értették a kifejezést. A féltucat Jónap-gyerek vígan viháncolt a keresztény kölykökkel, akik az udvarban nevelkedtünk, de a Weinréb-csemeték, akiket már «Fräulein» kísért az iskolába, s instruktorok és nevelők jártak hozzájuk, gondosan vigyáztak, hogy el ne vegyüljenek ezekkel a zsidó proletárokkal. Soha nem álltak le a közös játékhoz, s ez az előkelő zárkózottság annyira sértette igazságérzetemet, hogy a legidősebb Weinréb-fiút, aki már harmadikos volt, egy délután lecsaltam a pincébe, a kazánfülkébe zártam, s mint aki jól végezte dolgát, hazamentem és hallgattam. Éjszaka is hallgattam, mikor már a rendőrség is kereste az elveszett gyermeket, s Weinrébné eszelős sikoltozása, hívó szavai felverték a házat. A fiút reggel találta meg a fűtő. A legkülönösebb az volt, hogy a Weinréb-fiú soha nem árult el. A lomha, tunya, álmosszemű fiú makacson hallgatott, mikor faggatták, később is, soha nem vetette szememre ezt a különös bosszút, s évek múltán sem beszélt erről, mikor megbarátkoztunk. Talán érezte, hogy igazam volt. A gyerekek gyorsan ítélkeznek és megfellebbezhetetlenül.
A Jónap-fiúk lassan kiöltöztek, de a sátrat minden esztendőben megépítették az udvaron, ágytakarókból és szőnyegekből, s az öreg Jónap, ez a különös és szűkszavú törzsfőnök, bevonult oda délutánra, s magányosan hosszabb időt töltött a szokatlan építményben. Fiai azt állították, hogy imádkozik ilyenkor. Egyszer meglestük az ágytakaró résein át, de csak annyit láttunk, hogy a sátor közepén ül egy széken és szomorúan néz maga elé. Valószínűleg unatkozott. Egy reggel különös izgalomra ébredt a ház, a földszintes lakásban egymásnak adták a kilincset a kaftános zsidók, benn a lakásban tucatjával sürögtek idegenek. Egyik Jónap-fiú, a kilencéves Lajos, végre elmászott a tömegből, s büszke és gondterhes arccal adta meg kérdésünkre a választ.
– Apám meghalt éjjel. Csupa bosszúság, – mondta mellékesen és utánozhatatlan fölénnyel.
S egész nap gőgösen viselkedett, pöffeszkedését már nem lehetett elviselni. Ezért alkonyatkor, különösebb ok nélkül, elvertük.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
