Az öreg Deák Ferenc követte el azt a tréfát, mikor kérdezték: mi legszebb Zala vármegyében, – miszerint azzal felelt, hogy: bizony, Somogy vármegye.
Amit úgy értett a »haza bölcse«, hogy Zala megyéből nagyon jól veszi ki magát Somogy odalátszó gyönyörű tájképe.
Én is azt mondhatnám, ha olyan tréfás ember volnék, mint az öregúr, hogy: ha Szegedet együtt akarod látni mindenestől, eredj át Torontál vármegyébe.
Amit én viszont úgy értek, hogy a szegedi Népkert már Torontál vármegyébe esik, a Tisza elszeli azt a nemes várostól, egy cseppet sem törődvén azzal, ha odatartozik-e vagy nem.
No, hanem hát 'iszen arra való a nemes magisztrátus, hogy amit a gondviselés rosszul csinált, azt ő helyreigazítsa. Híddal nyergelte át a »hazafias« folyamot, s ezzel mintha csak az innenső partra hozta volna a népkertet. Ami a hidat illeti, nem valami csodamű; maga a tekintetes hatóság is csak félannyira becsüli, mint a budapesti Lánchidat; egy új krajcár a vámja.
Ha ezt az új krajcárt hiány nélkül beleteszed egy kinyújtott, fekete marokba a hídfőnél, egy másik marok egy fehér cédulát nyújt feléd… s ezzel meg van szerezve a »juss«, átmenni az újszegedi Népkertbe.
Nem sok nézni való van rajta. Olyan az egész kert, mint egy fésületlen fő; rendetlenül tenyészik rajta a növényzet, az utak elhagyottak, egyszóval vad költői rendetlenség mindenütt. Ez ugyan nem hasonlít sem a versailles-i parkhoz, de még a boulogne-i erdőhöz sem. Az ember mindig azt hiszi, míg a végihez nem ér, hogy még csak ezután fog valahol kezdődni. De biz az előbb végződik be, mint ahogy elkezdődnék.
No, de ez csak hétköznap van így.
Ami aztán a vasárnapot illeti – nem ösmerek olyan elvetemedett embert, aki ilyenkor meglássa a Népkertet és annak hiányait. Vasárnap nem látszik a kert a leányoktól. Mintha a birnami erdő hömpölyögne végig a széles utakon, de ez erdő minden fája egy-egy kikeményített, suhogó szoknya.
Egy nagy kirakat ez, ahol mind együtt van, ami szép Szegeden.
Én, aki teljes életemben konzervatív ember voltam s arisztokratikus elveknek hódoltam, nem zárhatom el szívemet a demokrácia fönsége elől. Megdobban bennem a szív, mikor egy darabot látok itt Amerikából.
»Nini itt a Zsuzsi, a Perjesi kisasszonyok szobaleánya; vörhönyeges haja két nagy hódító varkocsban lóg alá, amint dukál, selyem pántlikával megkötve, mely tavaly a Perjesi kisasszonynak nyári kalapján csinálta a furórét. A Pista fiú, a Kilityiék kocsisa sürög-forog körülte hő szerelemmel, s hol-hol hátba üti vonzalma jeléül a termetes hajadont, majd meg kézen kapja s viszi be a kolonba, hol jámbor megadással húzza négy-öt darab cigánylegény a frisseket és a lassúkat.«
De itt vannak magok a Perjesi kisasszonyok is!… Azoknak a teens Gérok írnok úr kurizál; a kisasszonyok a magas arisztokráciához tartoznak, Gérok úr is. Nincsenek ugyan ősei sem a Perjesi kisasszonyoknak, sem Gérok úrnak, és ezt ők nem is mondják, de azért ők magas úri rend; mert a kisasszonyok a »Journál« szerint öltözködnek, ami pedig Gérok urat illeti, őbelőle még polgármester is lehet idővel. Szépen indul s tudja játszani a dzsentrit; már a negyedik szivarszipkáját szítta feketére ez idén.
…Amott a mesterlegény vezeti karján imádottját, – suttognak lágyan, édesen. Ez a hatszázadik vasárnap délután, melyet így karonfogva töltenek együtt. A mesterlegény ma mondja el hatszázadikszor, hogy mihelyt úgy fordul a dolgok sorja, hogy egy kis műhelyt kanyarít vágyainak a jószerencse, bizony de mindjárt megülik a lakodalmat. Kati hiszi szentül. Hogyne; hiszen már tizenkét év óta mondja Károly ugyanezt. Ha nem érezné, nem mondaná. Minden új hét egy-egy rózsát szed le az arcáról… ezek az öreg fák itt a sétaút két szélén, hétről hétre látják e rózsák hullását… Dehát én istenem, arra való a patika, hogy visszapótolja, amit a természet elszedett, mert hát már azt is kitalálta a vidék népies etikettje, hogy az ilyesmit módosan lehet kérni a patikárustól:
»Adjon egy garasért ”valamit”; kétgarasért meg ”tudja mit”.«
Okos ember az ilyen patikárus-fajta. Menten eltalálja, hogy fehérítőrül és pirosítórul van szó.
De mit színezgessük azt hosszan, amit néhány szó is jól elmond: Vasárnap itt van a Népkertben mindenki. Olyan bizonyos, hogy itt minden rendű és rangú ember találkozni fog ideáljával, miszerint el lehet mondani, hogy a szegedi ifjúságnak folytonos randevúja van.
Ha aztán ismeretlen létedre, mikor megláttad ott egész Szegedet, még azt is meg akarod tudni: ki kicsoda s cercle-t akarsz tartani felettük, annak is megvan a maga módja.
Odaálltam a cukrászda elé, s kiszemeltem magamnak olyan asztalt, ahol két asszony-néni fagylaltozgatott. – Régi prakszisom ez már; melléjük telepedtem a harmadik üres székre, – és élvezettel hallgattam, mint mutatják be apródonkint egész Szeged városát.
– Aha! – sipított az egyik. – A kis menyecske is itt van. Meghalványították a mézes hetek. No persze. Hja! Úgy van az! Hanem azt hallom, a férjuram dühös. Azt hitte tízezer forint hozományt kap, s most kisült, hogy csak stafírungot kapott. S az is vékony stafírung.
Most egy kedves, barna lányon akad meg a másik öregasszony szeme.
– Nézze csak kom'asszony, milyen kényesen lépked ez a Bibor Erzsi! Ühm! Ühm… pedig bizony abban az egyetlenegy ruhájában jár egész nyáron. – Meghalnék a szégyentől, ha az anyja volnék.
– Milyen svindli! – kiált föl elsápadva a Nr. 1. asszonyság. – A Kapornakyné is, nézze csak, új fodrokat rakott a ruhájára, azt hiszi, hogy a világot tévútra vezeti, mintha a ruha is új lenne. Ohó! Még nem vagyunk ennyire; még nincs annyira megromolva a társadalom. Tudjuk, ösmerjük ezt a sárga ruhát… Ohó ösmerjük… húsz év óta ösmerjük.
Egy magas szál férfi megy el mellettünk, ki nyájasan köszön a mellettem ülő hölgyeknek.
– Ez is szép ember, komámasszony. Minden nap kétszer veri meg a feleségét. Igaz, hogy megérdemli az az asszony, de ami sok, mégis sok. Aztán meg kell gondolni, hogy mindenét ennek az asszonynak köszönheti. Jóformán mezítláb jött be Szegedre, s úgy vette el pénzeért a Karikás Terkát. Szegény asszony! Inkább az is követ kötött volna a nyakába s aztán… ott a Tisza, mély is, széles is…
– Teremtő isten! Hát ezek mindent tudnak, mindenkit ösmernek! – sóhajték magamban.
A sóhajtásomra rámsandalított Nr. 2. asszonyság s így szólott.
– Annyi sok idegen arcot már régen láttam Szegeden. Egyik különösebb pofa a másiknál. Maholnap már nem is fogunk ösmerni senkit. Úgy fogunk itt élni, mint a vadak, csak bámulni fogunk egymásra. Most is valami Kákay Aranyos nevű ember ténfereg itt a városban…
Elsápadtam. Seregeknek ura! Hát ezek már rólam is tudnak!
– Oh! Oh! – selypített ismét Nr. l. – Hallottam róla. Mondják, hogy szörnyű neveletlen ember.
– De még milyen! Ösmerem a famíliáját is. Bolond az, komámasszony valamennyi. Ez is még meg sem melegedett itt, máris a Boriskába szerelmes. Hja, milyen történet ez!… milyen történet…
Be nem végezhette… azaz dehogynem végezhette be, dehogy… azt akarom mondani, hogy én nem bírtam végighallgatni, felugrottam s otthagytam őket. Mert attól féltem, hogy nemcsak a múltamat s jelenemet, hanem még a jövőmet is elmondják egyhuzamban. Arról pedig nem akarok hallani semmit.
Egy fordulót tesz még az ember a »holt Maros« felé és vissza…
Eközben egyre hűsebb lesz a lég, a szél lengetni kezdi a fák leveleit, s az este lassanként aláereszkedik sötét palástjával.
A tömeg mintha összebeszélt volna, kifelé rajzik. Mindenki megelégedett; egész Szeged meg van győződve róla, hogy jól mulatott künn a Népkertben.
De ha megkérdeznék, hogy tulajdonképpen miért mulatott hát jól, senki sem tudná megmondani.
S mialatt a túlsó hídfőnél összetorlódott tömeg protekcióért folyamodó hangon kiabál a hídőrök felé: »Egy jegyet kérek, bácsi.« »Ide nekem, az isten is áldja meg«, …addig messze a táncoló sátor alul átszűrődve hallik a muzsika hangja, hol lágyan, hol szilajan.
A nép még mindig mulat. Járják a csárdást. A megtermett vászoncselédek alatt szinte reng a föld.
Igazi herkulesi alakok vannak köztük. Széles váll, nagy fej, magas termet, valóságos szörny alakok, csúnya kiülő arccsontokkal, kampós orral.
És nekem mégis úgy tetszenek.
Ami ugyan egyéni ízlésemet illeti; az én ideálom vékony legyen, karcsú legyen, légi termet legyen.
De mint politikus, I. Napóleonnal tartok, s minél vaskosabbak, erősebbek a nők; annál többre nézem.
Mert erős anyák szülnek erős katonákat.
S ez a fő; nemsokára itt lesz a muszka.