Szalárdi siralmas krónikája
Szalárdi siralmas krónikája
A magyarul író történetírók, közt első helyen kell említenünk SZALÁRDI JÁNOSt. Magyarországi születésű volt s külföldi egyetemeket is látogatott. Maga beszéli, hogy még igen ifjú korában neveztetett ki 1634-ben a fehérvári levéltár egyik konzervátorává. Később adományokat s jobb hivatalt kapott és mint főpénztárnok halt meg 1666-ban. Több ízben panaszolja munkájában, hogy a magyar nemzet között eleitől fogva »a meglött dolgoknak megiratása csak semmibe hajtattak volna; a mely dolgok megirattak volt is, a pad alá hajítatván, a porban hevertetnek; jó ló, avagy egy jó vendégség a népnek külső és belső épületeinél nagyobbnak tartatván«. Azért írja meg Siralmas Magyar Krónikájának kilenc könyvét a »következő posteritásnak megintetésekre és oktatásokra« 1662-ben. Meg akarja mutatni, mint »egy tükörben«, hogy kiknek a könnyelműsége sodorta az országot virágzó állapotjából a legnagyobb nyomorba. János király korán kezdi és egészen I. Rákóczi Györgyig valóban »rövidségre is igyekszik pennája«, mint kezdetben ígérte. Hanem azután elfelejti igéretét, mindig bővebben önti a szót, mennél közelebb jut az 1662-ik évhez. És ez jól is van így, mert az ő naiv bőségében több örömünk telik, mint néhány kortársa száraz rövidségében. Műve nagybecsű mint történeti emlék, mert Szalárdi sokat látott és hallott, okiratokat is forgatott, s bizonyos okos átnézete van a dolgok összefüggéséről. Valami prédikátori és tudákos színe van előadásának, hanem a mellett kedvét leli az elbeszélésében s a leírásában is, és noha nehézkesek mondatai, tőről metszett magyarságát nem könnyen únjuk meg. Mennyi részletet tartott meg számunkra, minőkkel más történetírók kiknek figyelmét a nagy politika inkább elfoglalja, nem törődnek annyit. Legjobban szereti I. Rákóczi Györgyöt, noha rövidebben tárgyalja korát mint a fiáét, mi igen természetes, hiszen ez a kor még nem tartozik a »siralmas« időkhöz. Igaz ugyan, hogy a fejedelem nem mulatta el a fiskus hasznát, hanem »a felől a lakosok közől kinek nem rakodtak meg csűrös kertei s kiknek nem töltettek meg pincéi s kiknek nem teljesedhettek ládái?« Csak egyszer érinti sóhajtva a fejedelem fösvénységét, a portával szemben, mert mikor könyvét írta, már eléggé érezte e rosszul alkalmazott takarékosság következméyneit. Különben szeretetreméltó részletességgel írja le jó urának minden szokásait s kedvtelését. Megkedvelteti az olvasóval a gondos, ritka szorgalmú gazdát, az építkezésben gyönyörködő fejedelmet, a szenvedélyes halászt és vadászt s a mindvégig keményen viselkedő, harcokban forgott katonát. Az öreg fejedelem nem hagyja magát még akkor sem, miután Christianus doktor az érvágáskor már gonosz jelt tapasztalt. Halálos betegen hajnal előtt felkel, a mocsárra siet és ebédig lovagol, nyargal s gyalogol a vadászaton. Nem engedi, hogy a lépcsőn segítsenek neki; hanem egy napon már nem megy vadászni, Fehérvárra siet, s bármint igyekszik magát megkeményíteni, nem mehet föl segítség nélkül a lépcsőn. Most már mindenki tudta, hogy közel van halála. – Fiának korát kevesebb örömmel, »igen kedvetlenül, sőt szíve nagy szomorúságával« beszéli el. Itt már azt bizonyítja, hogy »nem a porbul vagynak a nyomorúságok: ez a világi gazdagságok a tántorodásra általútak«. Nem gyűlöli II. Rákóczi Györgyöt, mentegeti az emberi gyarlósággal s a tanácsadók könnyelműségével. Nagy részletességgel beszéli el a váradi ostromot, melyet maga is átélt, jól érezvén, hogy e fontos végvár török kézre jutása minő csapás Erdélyre. Általában az ellenfejedelmek korra nézve igen tanúlságos. Némi könnyű irónia lebben át komoly arcán, midőn Barcsai lakodalmi vigságát írja le az ország kétségbeesett helyzetében. Úgy látszik, hogy Keményt jobban szerette, hanem azért Barcsaira sem haragudott, mert nem volt szigorú bírája a fejedelmi embereknek. Az a körülmény, hogy Barcsai száz tallért adott a szép öreg magyar biblia nyomtatására, s hogy megigérte Bonfinius magyar fordításának kinyomtatását, igen sokat nyomott Szalárdi előtt.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
