Két levél, Sírboltban
Két levél,
Sírboltban
Sírboltban
Álljon itt mindenek előtt a Két levél, két intézetbeli jó barátné, Zsuzsánna és Florentina levélváltása. »Egyik fele, mondja róla Arany János, szatira az emancipált nőkre, a másik fele egy magyar háziasszony eszményképét tükröző igen kedves idill.« Azután az Árverésen, Tompa legrégibb költeményei közűl való; nem képzeletszőtte, való eseten alapúl. Mívelt, előkelő, jóllétben élő, sőt gazdag, gyermektelen házaspár volt. Anyagi helyzetök megingott. Kastélyuk, elhanyagolva, romladozott, a park gondozás nélkül, veszendőben. A világtól elvonúlnak, a világ elfordúlt tőlök. A tiszta érzésű nő hervadt, fogyott, meghalt. Férje agyon lőtte magát koporsójánál. Mindenök dobra kerűlt. A költemény csodálatos alkotás. Művészi ballada lehetetett volna s úgy is indula. Egy mélyen megható, ha lehet úgy mondani: tragikai genrekép lett belőle, a költő szubjektív reflexiójával befejezve. Ez is az eredetiség s a mély érzés bélyegét viseli magán. – Következik a Sírboltban, mely ismét új oldalról mutatja Tompát. A demokrata költő, a nép fia és költője, a hiú külső nagyságra sohasem vágyó, a világ nagyjainak sohasem kedveskedő ember, új, szélesebb látkörre, magasabb szempontra emelkedik előttünk. Egy ősi főrangú, vagy éppen oligarcha család utolsó sarja előtt nyílik meg az ős sírbolt s a költő lelke visszaszáll a századokra terjedő múltba. Előtte a sír-fülkék jelvényeikkel s föllebbennek képzeletében a hősök, a daliák, bűneikkel s erényeikkel, zord és dicső idő bajnokai s áldozatai. Történetökben az egész nemzet dicsősége, küzdelmei újulnak meg s tükröződnek vissza. Megadja nekik, bűneik ellenére, a becsülést azért, a mit a nemzetnek, a melynek élén állottak, használtak a nehéz napokban. Mert:
Fájhat, ha dőlnek a bércz ősi fái,
Ha pusztulnak s enyésznek a nagyok,
Lehetne tán sokat szemökre hányni,
Ha fényes tettök is nem volna sok!
Kevéssel volt bünöknél több erényök,
Mely az apákról a fiakra szállt;
De annyiszor, ez a kevés – ha vész jött –
Nem engedé elveszni a hazát!
Ha pusztulnak s enyésznek a nagyok,
Lehetne tán sokat szemökre hányni,
Ha fényes tettök is nem volna sok!
Kevéssel volt bünöknél több erényök,
Mely az apákról a fiakra szállt;
De annyiszor, ez a kevés – ha vész jött –
Nem engedé elveszni a hazát!
Tompa feketehegyi emléke.
– Ugyanezen légkörben mozog, de még hatalmasabb – s Tompának talán leghatalmasabb alkotása – az Öreg szolga. Itt az ősi családnak még tragikusabb vége van mint csak az, hogy a természet rendén kihal. A költemény oly tömör épület, melynek minden egyes verse műremek, de egyenként mutogatni bűn volna, mert egészében felséges. S az egészet kellene elmondanunk, hogy hatásából semmi se veszszen el. De ki ne ismerné, kinek volna idézetekre szüksége?
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
