Van Isten a föld alatt is!
Van Isten a föld alatt is!
Boldizsár bá azonnal levelet íra a mikóújvári hadnagynak, melyben tudtára adá, hogy hol keressék az eltűnt várkapitányt, Apor István uramat, s miféle furfanggal jussanak hozzá az ő nagyrabecsült személyéhez, akinek azóta már fogytán lehet az elemózsiája; de különben sem kellemes a tartózkodási helye. Egyébiránt köszönteti őméltóságát, a furulyát megkapá, s igen szép nótákat fújdogál rajta. Amit ő jobban meg fog érteni stb. stb.
Csakhogy erre a levélre már akkor semmi szüksége sem volt Apor István uramnak.
A csaptatóba jutott főkapitány úr ugyanis sehogy sem akart belenyugodni a maga kellemetlen állapotába. Bosszantotta nagyon, hogy ilyen együgyű módon engedte magát a konkupiszcenciája kötőfékénél fogva belevezettetni a kelepcébe. Ha ez kisül, az egész világ példája lesz belőle; kicsúfolják, kinevetik, még a fejedelem sem fogja többé semmi dolgát rábízni. Hiába mondja, hogy hiszen Oroszlánszívű Richárdot is elfogták, azért mégiscsak őt fogják kigúnyolni. Nem várja ő, hogy érte jöjjenek, hanem kitör innen. – Vele volt az evőszerszáma, azt szokás volt ezüst tokban magával vinni mindenkinek. Egy kés elég a rabnak, hogy a falát keresztülássa, akármilyen vastag is az.
Rögtön hozzáfogott a munkához. A késével kivájta a mészragaszt egy kő körül. Csak az első kőnél ment az nehezecskén; de mihelyt az ki lett a helyéből mozdítva, a munka mindjárt könnyebben ment. Ha napszámba dolgozott volna, bizony megkeresett volna a kőműves pallérnál három dénárt egy nap alatt. Sohasem szolgálta még meg ilyen jól a kenyerét. De volt is láttatja. Másodnap már akkora rést vájt a falban, hogy maga is belefért; s nagy vigasztalására szolgált, hogy a hátralevő falon keresztül már a külvilági neszből meghallhatott annyit, hogy a toronyőrök trombitálnak. Hej, ha őneki egy trombitája volna: most ő is jelt adhatna innen a föld alól, s azt a hívei majd meghallanák.
Idelenn a föld alatt csak az órájáról tudta meg, hogy mennyire haladt az idő; s hogy éjfél van és nem dél. A harmadik nap éjszakája. Alig fordított belőle valamit álomra. Egyszer azután olyan akadályra talált, amin az egész tudománya kudarcot vallott. Azt a rést, mit ő a falon keresztül tört, mikor már egy ölnyire haladt; egyszerre csak elzárta egy olyan nagy kőkolonc, aminek széleire sehol sem akadt rá; de amit onnan elmozdítani nem is volna elég egy ember, még ha maga Sámson volna is. Hogy vágja magát ezen a nagy kövön keresztül?
A kétségbeesés kezdte környékezni; szakadt a testéről a nehéz veríték.
„Hát nincs Isten a föld alatt!” zúgolódék nagy keserűségében.
Dehogy nincs! Csakhogy nem Isten hírével kerültünk ám ide!
No de jól van: alig hogy e szót kimondá Apor István uram, mit hallanak fülei? Csákányütéseket kívül a falon. Éppen ottan, ahol ő az alagútját elzáró nagy követ találta. – Ez aztán a gyors igazságszolgáltatás! Az ő hívei kívülről ássák a falat. Tulajdonképpen nincs is benne valami különös csoda. Kár is volna érte letérdepelni és hálákat adni nagy áhítatosan, mert hisz az egész természetes következése az eseményeknek. A hű darabontok és a hűséges székelyek, nem találván reggel az ő főkapitányukat, aki eltűnt, sem Czirjéket, aki Mundukát keresni szökött, elindultak a jó uruknak a keresésére: tudván, hogy itt kell neki valahol eldugva lennie a vár bástyáiban. Most azután, az éj csendességében, meghallották a neszt, hogy kaparja ő belülről a börtöne falát, s nosza csákányt, vasrudat ragadtak, hogy ők meg kívülről bontsák a köveket, amik a fogolynak útjában állanak!
Dehogy jutott neki eszébe az imádság meg a félmázsás viaszgyertya, amit kínszenvedésében a Boldogságos Szűznek felajánlott. „No megállj, Czirjék! Megállj, Damokosné! Ezért véres bosszút állok!” – Még az is eszébe jutott, hogy Dimbora Lupujhoz is el lehetne még futtatni, s eszére adni a veszedelmet.
Egyszer aztán nagyot roppan a fal, a nehéz alapkő kigördül; a csillagos ég derengése bevilágít a földalatti odúba.
– Itt vagyok, fiaim! Itt a főkapitánytok, Apor István! – kiált a megmenekült fogoly, kibújva a törött résen szabadítói elé.
De azok ugyancsak furcsán köszöntötték. Egyik az üstökébe markolt, a másik a gallérjába, a harmadik-negyedik a két kezét kapta el, az ötödik a száját tömte be, s mielőtt egyet kiálthatott volna, hozzákötötték a nyakánál fogva egy lónak a farkához, elkezdtek vele vágtatni, neki aztán szaladni kellett tüskön-bozóton keresztül, ha azt nem akarta, hogy a pányva a nyakára szoruljon.
No, ez szép kis megszabadulás volt!
Aminek pedig az a magyarázatja, hogy nem Apor István uram darabontjai voltak azok, akik a bástyát kikezdték, hanem a krímiai tatárok, Buzdurgán emberei.
A haragos murza, amit megígért, sietett megtenni. A maga csapatjával legelébb betört Erdélybe, az Ojtozi-szoroson keresztül, mit senki sem védelmezett; éjszakára ott termett Mikóújvár alatt. Fogadása tartotta körmére keríteni Damokos Tamásnét, aki az uráért sajnálta megküldeni a váltságdíjat. Nagyon számított rá, hogy még a szeretőjét is ott fogja a várban találni, akiért az urát ott hagyta veszendőben. Nem volt ott most Czirjék Boldizsár, aki a faágyúival egész tatársereget pocsékká vert ugyanazon a helyen: székely és szász a fülére fekve aludt a várban. Sem kapitány, sem hadnagy nem volt, aki az őröket fegyelemben tartsa. Könnyű volt őket meglepni gondtalan álmukban.
A tatárok észrevétlenül kiásták a bástyafalat, azután ugyanazon a süllyesztőn keresztül, melybe Apor István lezuhant, felmászának szépen, s a várszobában alvó darabontokat irgalmatlanul megkötözték. Az alsó boltozatban alvó székelyek csak erre a lármára ébredének fel. Akkor látták, hogy benn van az ellenség a várban. Ők aztán, nehogy kívül és belül két tűz közé szoruljanak, senki sem lévén, aki vezette volna őket, felnyiták a kaput, és fegyveres kézzel kirohanván, elverték maguk elől, akit útjokban találtak, s aztán elmenekültek a hegyek közé. A kapitány ám lássa, mitévő legyen?
Azt ugyan attól nem kérdezték, hanem addig nyargaltak vele, amíg a murza elé nem érkezének.
– Itt hozzuk az Apor Istvánt!
Hej! Mekkora kacagásra nyitotta fel az állkapcáját ennél a névnél Buzdurgán murza.
– Hehej! Hát te vagy az a híres? „Kedves egyetlen Pistukám!” A szép asszony szerelmes bálványa? Akiért az urát, Damokos Tamást ott hagyja a csávában! Terád fáj a fogam. Csakhogy megkaptalak! No, ne félj, elviszlek oda társad mellé: legyetek együtt ketten. Akkor aztán válogasson majd a szép asszony bennetek, hogy melyitek szebb legény a talpán? Szerettél a közös tálból enni? No, majd lefetyölöd a közös moslékot, a közös vályúból, Damokos Tamással, s egy korbács csókolja mind a kettőtök hátát.
Most tudta hát már meg Apor István, hogy bizonyára van Isten a föld alatt is; csakhogy nem jó a haragját fölébreszteni imádkozással az olyan embernek, aki valami rosszban töri a fejét; mert így jár, ahogy ő járt.
Ellenben Buzdurgán murza még egyszer olyan dühös lett Apor Istvánra, mikor a kurtányok, akik a várból visszatérének, hírül hozták neki, hogy a keresett szép asszonyt nem találták sehol. Vannak ottan fehérnépek többen, de azok mind vének és ráncos képűek. Hogy az asszonyuk hová lett, azt senki sem tudja.
– Akkor csak te tudod magad, Apor István – dörmögé Buzdurgán. – Ha nekem elő nem adod, ha ki nem vallod, hová dugtad el, bizony mondom neked, hogy olyan dolgot hallasz, amilyent még sohasem hallottál. A talpadnak mondják, s mégis a fejed érti meg.
Azt pedig, hogy hol van most Damokos Tamásné, nehéz lett volna akárkinek is megmondani. Mert azoknak a hegyeknek, amiken keresztül Nogáli uram lovas szolgálói vezették ez órában Ilka asszonyt, még neveik sincsenek.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
