1520 késő őszén megszületett a döntés, és a következő évben az oszmán hadak, Szülejmán szultánnal az élen, megindultak Magyarország ellen. Bár az eredeti terv a főváros, Buda elfoglalása volt, az uralkodó hadvezetésbeli járatlansága és ügyetlenkedése miatt „csak” a magyar védelem kulcspontjait, Nándorfehérvár és Szabács várát sikerült megszerezni. Ennek ellenére valószínűsíthető, hogy a szultáni sereg már ebben az első hadjáratban sem csupán Magyarország elfoglalásának szándékával lépett az ország földjére, hanem egy ennél is nagyobb szabású stratégia nyitányaként. Az oszmán győzelem után Isztambulba érkező Marco Minio velencei követ tudósítása szerint tárgyalásai során a pasák nemcsak az európai politikáról, Rómáról, az utakról érdeklődtek tőle, hanem azt is nyíltan elmondták, hogy a szultán elkötelezte magát az európai offenzíva mellett; a háború első célpontja Magyarország, hogy területéről kiindulva könnyebben támadhassák meg a többi országot.
A következő tizenkét év eseményei bebizonyították, hogy a velencei követ nem a levegőbe beszélt. Igaz, a közel-keleti tartományok konszolidálása négy évre átmenetileg megakasztotta a terv végrehajtását, de 1526-tól kezdve már semmi sem tarthatta vissza a szultánt a félbeszakadt vállalkozás folytatásától. Időközben még jobbak lettek a kilátásai, mert Lengyelországot sikerült semlegesítenie, Havasalföldön megszilárdította a befolyását, Ferenc francia király pedig, aki hatalmas vereséget szenvedett V. Károlytól, együttműködést ajánlott a Habsburgokkal szemben. Miután a teljesen magára maradt Magyarországot 1526. augusztus 29-én a mohácsi csatában könnyedén elintézte, megnyílt előtte az út nyugat felé. A Porta magatartásában 1526 után mégis némi zavar észlelhető. Egyes források azt jelzik, hogy a szultán és Ibrahim nagyvezír nem számított ilyen gyors összeomlásra, és nem készült fel Magyarország azonnali megszállására. Időközben Anatóliában helyi felkelések törtek ki, azokat is le kellett verni. A birodalom élelmiszertartalékai átmenetileg kifogytak, épp akkor, amikor II. Lajos magyar király halála miatt Szapolyai János mellett Habsburg Ferdinánd is jelentkezett a magyar koronáért, majd hamarosan kiszorította az országból Szapolyait. Ráadásul V. Károly óriási vereséget mért a Habsburg-család ellen szövetkezett Cognac-i ligára, seregei kifosztották Rómát (1527). V. Károly közel került ahhoz, hogy valóban a Nyugat egyeduralkodója legyen, Ferdinánd sikerei pedig az eddigi török győzelmek értékét tették kérdésessé Magyarországon. A magyar konfliktus ebben a történelmi pillanatban elkerülhetetlenül oszmán–Habsburg összecsapássá szélesedett, amelyben a Porta maga mögött tudhatta a Habsburgok itáliai előretörésétől megrémült Velencét is.
Szülejmán szultán és nagyvezíre ekkor, mégpedig minden jel szerint 1527 őszén, elhatározta, hogy harcba indul az európai főhatalomért, hiszen nem maradt vesztegetni való ideje. A két barát arról is döntött, hogy félreteszi a fokozatos lépések taktikáját (amelyet a mohácsi csata után rutinszerűen kezdett alkalmazni azzal, hogy vazallusságot ajánlott az élőnek hitt Lajosnak), és egyenesen Bécs ellen vonul, hogy döntő csapást mérjen a Habsburgok közép-európai hatalmára. A koncepció – változó formákban, bizonyos elemeket időnként felcserélve – lényegében Szülejmán élete végéig a közép-európai politika sarokköve maradt. A hadjáratra végül 1529-ben került sor, mert megindítása előtt rengeteg szervezési és diplomáciai feladatot kellett elvégezni. Az utóbbi magában foglalta Szapolyai János törökbarát kormányának elismerését, a lengyelekkel kötött új békét és a földközi-tengeri francia kereskedőknek adott kereskedelmi koncessziót.
Bécs ostroma hatalmas oszmán kudarccal végződött. Hasonló eredménytelenséggel zárult a következő, 1532. évi kísérlet is (véleményem szerint, ha nem jutottak is el odáig, ez tekintendő a második bécsi hadjáratnak, s nem az 1683. évi). Az oszmánok terjeszkedése elakadt, a hatalmas birodalom ereje is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy legyőzze és kiűzze a Habsburgokat és támogatóikat Közép-Európából. 1532 az egyik legfontosabb fordulópont az Oszmán Birodalom, valamint az oszmánok és Európa kapcsolatának történetében. Nem pusztán a pillanatnyi oszmán balsiker miatt, hanem legalább annyira azért, ami utána következett. A fentebb tárgyalt másik három fronton ugyanis éppen ekkor egy csapásra rosszra fordult az oszmán állam helyzete. Mint jeleztem, V. Károly – a szárazföldi arcvonal tehermentesítésére és a spanyolok nagy örömére – megnyitotta a földközi-tengeri frontot, arra kényszerítve az oszmánokat, hogy maguk is hasonlóképpen cselekedjenek, óriási pénzeket öljenek a flottájukba, és megosszák figyelmüket a szárazföldi és a tengeri arcvonal között. Ugyanekkor kiújult a háború a perzsákkal is (1533–35. évi hadjárat), majd rövid időn belül a Vörös-tengeren és az Indiai-óceánon is sokkal nagyobb oszmán erőbevetés vált szükségessé. Soha többé nem adódott olyan helyzet, mint a 1520-as években, amikor a szultáni udvar éveken át egy frontra összpontosíthatta figyelmét és az állam teljes katonai erejét. A továbbiakban ide-oda kapkodott, megfigyelhető, hogy gyakran egyszerre akart eredményt elérni a legkülönbözőbb térségekben (mint 1537–38-ban vagy 1552-ben), ami hosszú távon számos negatív következménnyel járt. A Földközi-tengeren ugyan egyértelmű oszmán katonai győzelem született, de ennek kevés gazdasági hozadéka lett az oszmán társadalom számára. Szülejmán ráadásul rövid távú politikai előnyökért kiszélesítette a kapitulációk rendszerét, amivel a későbbiekben utat nyitott az európai gazdasági behatolásnak. A Közel-Keleten és az Indiai-óceánon elért kisebb-nagyobb sikerek ugyancsak nem voltak elegendők ahhoz, hogy elejét vegyék a nyugatiak (vagy északiak) későbbi nyomasztó kereskedelmi fölényének. Perzsiában a síita Szafavida-dinasztia jól kihasználta a húszas években kapott haladékot, és amikor az oszmánok ismét ellene fordultak, már semmi esélyük nem volt arra, amire előzőleg még lett volna: hogy örökre megszabaduljanak ettől a kényelmetlen szomszédjuktól. A 17. század közepéig folytonosan ismétlődő háborúk oszmánok szempontból csekély (főleg átmeneti) nyereséggel és rengeteg értelmetlen kiadással jártak.
A húszas évek kiváló lehetőségei a közép-európai (magyarországi) fronton sem tértek vissza még egyszer. A Habsburgokra ugyanazt lehet elmondani, mint a perzsákra: soha többet nem voltak olyan gyengék, mint azokban az években. Az oszmán támadások ugyanis kettős hatással jártak Európában. A magukat fenyegetve érző területek (a német birodalom, Ausztria, Királyi Magyarország, Spanyolország, Itália számos állama stb.) és társadalmi erők (beleértve a protestánsokat, főleg 1529, Luther török kérdésben elfoglalt álláspontjának megváltozása után) minden olyan esetben felsorakoztak a Habsburgok mögött, amikor nagynak látszott a veszély. Amikor viszont a Habsburgok túlságosan megerősödtek, azonnal működésbe léptek a centrifugális erők, illetve a törökök elleni támogatásért cserébe a dinasztiának is számos engedményt kellett tennie (így járult hozzá az oszmán offenzíva a protestantizmus fennmaradásához). Ám akárhogyan alakult is nyugaton a dinasztikus és a társadalmi-vallási küzdelem, a Habsburgok a legnehezebb pillanatokban képesek voltak akkora erőket mozgósítani, amelyekkel megállíthatták az oszmánok előnyomulását.
Szülejmán európai politikájának értékelésekor a nagy kérdés az, hogy felismerhette-e ezeket a korlátokat. Erre azt válaszolhatjuk, hogy az 1520-as évek vége előtt biztosan nem, de ezt nem lehet felróni neki, mert akkor ezek a korlátok még aligha látszottak. Ez idő tájt minden józan számvetés óriási fölényt jelzett, csak a Bécs elleni két hadjárat mutatta meg, hogy mégis hibás volt a számítás. 1532 után viszont helyzetértékelése és politikája egyre több irracionális jegyet mutatott. Láthatólag nem akarta tudomásul venni az erőviszonyok megváltozását, s miközben minden fronton egyre nagyobb erők bevetésére kényszerült, nem volt hajlandó feladni Bécs megtörésének álmát. A döntő győzelem kivívása és a politikai taktikázás (Szapolyai vazallus királyságának fenntartása stb.) helyett a húszas és a harmincas évek fordulóján, amikor erre utoljára lehetősége lett volna, meg kellett volna szereznie Magyarország egészét, amivel alaposan megnehezíthette, késleltethette (ha ugyan meg nem akadályozta) volna a keleti Habsburg birodalom kiépülését. Ehelyett 1532 után átmenetileg elhagyta a térséget, időt hagyva Ferdinándnak a Habsburg katonai védelmi rendszer alapjainak megteremtésére, a hadviselés legmodernebb formáinak (például a tűzfegyverek és a pika együttes használatának) elsajátítására, és csak reménytelenül megkésve, az 1540-es évek első felében próbálta ismét felújítani a félbeszakadt inváziót, amikorra az oszmán hadviselés egyszer s mindenkorra elvesztette korábbi fölényét. 1545-re kiderült, hogy nemhogy Bécset, de már Nyugat-Magyarországot vagy a határt sem képes elérni, és meg kell elégednie Szapolyai János területeinek bekebelezésével. A következőkben aztán mind ő, mind utódai arra kényszerültek, hogy egy minden korábbinál költségesebb védelmi rendszert hozzanak létre és tartsanak fenn Magyarország közepén, és egy kilátástalan határvidéki háborúban fecséreljék el a birodalom erőforrásait. Az oszmán-Habsburg béke (1547) megkötése utáni években már mutatkoztak az első jelei a központi kincstár túlterheltségének.
Nem sok kétségünk lehet afelől, hogy a közép-európai földfoglalásokat mindenekelőtt a katonai-bürokratikus elit szorgalmazta. Szülejmán ezzel az akarattal (legalábbis uralkodásának első két– két és fél évtizedében) nem tudott, de valószínűleg nem is akart szembeszállni. Akármint vélekednek róla újabban, a személyes részvételével zajló háborúk egyszerű felsorolása bizonyítja: ő is a közép-európai, a Habsburg, illetve még tágabban: a keresztény fronto(ka)t tartotta elsődlegesnek, hiszen tizenhárom hadjáratából kilenc (dőlt betűvel kiemelve) irányult ebbe a régióba:
1.
|
1521
|
Nándorfehérvár/Belgrád
|
2.
|
1522–1523
|
Rodosz
|
3.
|
1526
|
Mohács
|
4.
|
1529
|
Bécs
|
5.
|
1532
|
Bécs (Kőszeg)
|
6.
|
1534–1536
|
Irak
|
7.
|
1537
|
Róma (Avlonya)
|
8.
|
1538
|
Moldva
|
9.
|
1541
|
Buda
|
10.
|
1543
|
Bécs (Esztergom, Székesfehérvár)
|
11.
|
1548–1549
|
Irán (Tebriz)
|
12.
|
1553–1555
|
Irán (Nahcsiván)
|
13.
|
1566
|
Bécs (Szigetvár)
|
Ugyanakkor arról sem szabad elfelejtkeznünk, hogy Szülejmánt nemcsak rideg bel- és külpolitikai számítások, hanem nagyon mély ideologikus beidegződések is vezették. Nincs okunk kételkedni abban, hogy személyesen vallási küzdelemnek, „hitharcnak” (dzsihád) fogta fel a dinasztia valamennyi háborúját. Aligha véletlen, hogy államának egyik szellemi oszlopa, Kemálpasazáde, az 1521. évi hadjáratot a német keresztesek egykori kisázsiai inváziójának megbosszulásaként állította be. De nem csupán erről volt szó. Az oszmán szultánok a 14–15. század fordulója óta a világhódító Nagy Sándor örökösének tartották magukat. Az állandó és mind nagyobb sikerek miatt ez az elképzelés II. Mehmed idején egyszerű politikai ideológiából az uralkodók személyes meggyőződésévé változott. Dédapjától Szülejmán megörökölte azt a hitet, hogy rá vár a Kelet és a Nyugat egyesítésének feladata. Trónra lépésének évében veretett pénzein Mehmed nyomdokain haladva „a szárazföldi és a tengeri hatalom és győzelem urá”-nak nevezte magát, apjától, Szelimtől pedig a perzsa „sah” és a „két szent város védelmező”-je címet vette át, kiegészítve mindezt a „két kontinens ura és a két tenger szultánja” titulussal, ami egyértelműen a világuralom igényét fogalmazta meg. Bár a jelek szerint pénzein nem használta, szívesen vette, ha két elődjéhez hasonlóan „világhódítónak” (száhib-kirán) vagy az utolsó idők „megváltójának” (mahdi) nevezték.. Ezek az elképzelések, párosulva a rendelkezésére álló páratlan hatalommal és katonai erővel, már fiatal korában erősen hatottak jellemének alakulására. Trónra lépése pillanatától kezdve egészen másként viselkedett, mint elődei: megközelíthetetlen volt, nyilvános szereplésein (pl. követfogadásokon) hallgatásba burkolózott, később pedig ő vezette be a jelbeszédet a palota belső részlegében. Uralkodása idején végig egy népe és a világ felett álló, misztikus, személytelen hatalom képét igyekezett megteremteni. Biztosra vehető, hogy aki ennyire kivételes embernek képzelte magát, annál a hasonló igényeket hangoztató Habsburg uralkodó, V. Károly legyőzése személyes kérdéssé is változott. Véleményem szerint ez az emberi hiúság tükröződik a fenti táblázatban, amely az uralkodó küldetéstudatával együtt nagy mértékben felelős az 1532 utáni elhibázott európai politikáért.
A mohácsi ütközet után Ahmed Tekelü udvari ötvös egy jatagánt készített Szülejmánnak. A pompázatos fegyver pengéjének mindkét oldalát relief díszíti, amelyen egy szimurg (arab nevén anka) harcol egy sárkánnyal. Vígh István fegyvertörténész úgy véli, nem véletlen, hogy a mítikus madár egészében aranyozott, a sárkány csak részben, s teste nagyobbik fele fekete. Vígh megfejtése szerint a kép azt jelenti, hogy Szülejmán, a szimurg, megvívott a sárkánnyal, Lajos magyar királlyal, s természetfeletti erejével győzni fog a sötétség erői, a keresztények felett. A jóslat azonban nem vált valóra: a sárkánynak újabb fejei nőttek, és az oszmán szimurg egyre szárnyaszegettebben verdesett.