I.
A M. Á. V. és a báróné
Másnak nem hinném el, de magam tapasztaltam meg a dolgot Budapest és Szolnok között. Az ágazó, sokféle kocsin, Kelet felé pályázó, éjszakai gyorsvonaton. Már eldűltek, heringekként pakoltan, lógtak, bóbiskoltak az utasok. Egyszerre fölriadunk, két kalauz is futkos össze-vissza a folyosókon. Lárma, nyugtalanság, láz költözik a szunyókáló utasok nyomorék álmába. De a kalauzok kegyetlenek, idegesen, ordítva tépnek föl minden ajtót:
– Nincs itt a báró B-né ő méltóságának a társalkodónője?
Blum úr a balomon s Kováts Mihály ifjú mérnök jobbfelől, akikkel már összeismerkedtem, velem együtt fölriadnak. Szinte futunk mi is már őméltósága társalkodónőjének a keresésére.
A dolog, mint később a hosszú gyorsvonat összes utasai megtudják, valóban rettenetes. A báróné természetesen az első osztályon, jutányosan rezervált különszakaszban utazik. A társalkodónő, akár öt darab is, beférne ide, de nem engedi a rang és a takarékosság. A bárónénak azonban, hűvös lévén az éjjel, eszébe jut, hogy egy meleg kendő a társalkodónénál maradt. S mivel ő a kendőt akarja, nyílt pályán megáll a vonat. Fölvernek, megriasztanak mindenkit a M. Á. V. szegény emberei, akik jól tudják, hogy ebben az országban kötelesség a mágnások kiszolgálása. Egy félórába kerül, míg megtalálják a báróné társalkodónéját és a meleg kendőt. A fölriadt utasok is aludni próbálnak izgatottan egy-két óra múlva. Rendben van minden, a báróné megkapta a meleg kendőt. Halljuk künn a folyosókon az abszolúte nem honorált kalauzok büszke lépéseit. Szomszédaim is megnyugodnak végre, aludni próbálnak, én csöndesen szólok hozzájuk:
– Jó éjszakát, Blum úr… jó éjszakát, Kováts úr, jó éjszakát, tisztességes demokrata Magyarország.
II.
A képviselő úr – pátriájában
Nem volt ez mindig így Magyarországon, de most így van s ez is – új rend. Diétáinkon mindig ültek fölös számmal hülyék és gazemberek. De ezt legtöbbször csak Pozsonyban vagy Budapesten a coulissier-k tudták. De a követ, vagy képviselő úrnak egyetlen helyen mindig megvolt a becsülete: a kerületében, a pátriájában. Ma ez sem így van: vidéken járó ember elszédül, milyen gazemberségeiről beszélnek és írnak hihetetlenül nyíltan a képviselő úrnak a saját fatornyos hazájában. Lehetséges volna-e az, hogy csak a rágalmazók sokasodtak el Magyarországon? Avagy mentsünk mindent az öreg közmondással: senki se próféta stb? Talán okosabb, ha bátorságosan azt gyanítjuk, hogy még a magyar diétákon sem volt soha annyi piszkos személyiség, mint most.
III.
Az anarchista hazafiak
Oh Rákosi Jenő! Ma már arra is képes, hogy az anarchistákat játssza ki a szocialisták ellen. Az anarchisták becsületes forradalmárok, mondja ő, a szocialisták ellenben falanszter-hóhérok, rend-mániákusok. Máskor mindig anarchiával gyanúsítja őket. Most esetlegesen, nem elég forradalmárok neki. Ő úgy harcol, ahogy neki tetszik s bízik a publikuma ostobaságában. De milyen ostoba mégis, ez a harcmodor. Polgári társadalmakban valóban szokásos az anarchiával kacérkodni. A szocializmus ellen néha, de l’art pour l’art is nagyon sokszor. De a magyar társadalom nem polgári, de nyomorult, feudális. Itt egy kicsit veszedelmes lesz a műhazafiaknak az anarchizmussal kacérkodni. Még baj lehet esetleg ebből, de hát legyen is. Akit az Ok, az Isten büntetni akar, az eszét veszi el.
Budapesti Napló 1907. július 16.