Az erdélyi fegyvermívesség
Az erdélyi fegyvermívesség
1541-ben Magyarország három részre szakadt. Ez egyben azt jelentette, hogy a fejlődés a Felvidéken és Erdélyben is külön úton haladt. Főúri társaságunk egyik nagy csoportja az erdélyi udvar körül tömörült, s másfél évszázadon át részben a Nyugat, részben pedig a Kelet felé hajló ízlésének kifejtésére módot talált. A folyamatosan tartó megrendeléseik nyomán művészi központok alakultak ki, ahol a mesterek magyarok voltak vagy magyarrá lettek, és sajátos erdélyi ízű remekeket alkottak. Az európai stílusváltozások a művészt és a főurat vagy a gazdag polgárt egyaránt befolyásolták. Az aranyozás különféle nemei, a filigrános technika széles köre, több régóta dívó, s a néhány akkoriban feltalált zománcozási mód, a drágakő, korall és gyöngy, s megannyi hatásos díszítési eszköz közül egy sem hiányzott az ügyes művész szertárából. Voltak, akik a külföldi mintákat követték, egyesítve a magyar és keleti motívumokat, hogy versenytársak lehessenek a hazai és távoli piacokon. A tárgyakat rájuk vésett bölcs mondások, intő szavak, esetenként a megrendelő családi címere rendkívül változatossá teszik. Az alkotások bámulatosan gazdag képzelőerőről és a jelképek iránti nagy előszeretetről tanúskodnak. Sok művész a bibliához, a keresztény legendák alakjai felé fordult témáért. Ezek között jelentős szerepet kapott Noé bárkája, Szent György vagy a gyermekét tartó Mária. A mesterek a szobrászati vagy dramatikus hatást opálok, gyöngyök diszkrét fényével, smaragdok, rubinok, zafírok erős színhatásával vagy a szerencsésen kiválasztott nemes keleti fákkal, elefántcsonttal és a sokszínű kövekkel versenyző zománcokkal érték el. Szfinxek, amorettek, szirének, szárnyas lovak, sárkányok, tengeri kígyók, kagylón csónakázó Vénuszok, kígyóhajú medúzafejek, körbetáncoló gráciák, bőségszaruk, a dőzsölő Bacchus, oszlopfők, koszorúk, hangszeres trófeák, és az ezer és egy alakban megjeleníthető női test virágok, indák közé fonva, vonalak közé szőve egészében alkalmas volt a csontfaragó művészek és a fegyvert gyártó ötvösök gondolatvilágának kifejezésére.
A 16-17. században általában is, de Erdély területén különösen nem csupán valami esetleges divatot szolgált a fegyveripar, hanem egy nemzet szellemi életének fontos és elmaradhatatlan kiegészítője lett. Nemcsak tárgyakat produkált, hanem nemzeti szellemet, gondolkodási módot is. Bár ipar volt, a művészetekkel egyenlő rangra emelkedett.
Pálffy Miklós győri kapitány félvértje, 16. század
Keréklakatos karabélyok. A két szélső Noét és a bárkába vonuló állatseregletet ábrázolja. A középső gyöngyházbetétekkel gazdagított, 17. század
Kemény János erdélyi fejedelem pallosa és szablyája, 17. század
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
