Tompa Mihály: KÉT LEVÉL.
Virágos, május 30, 186.*
A hosszú hallgatást hogy már megtörhetem!
Oh mert sok éve mult, hogy, mint szél a habot,
Egymás kebeléről az élet elkapott.
Sok sziv hogy elszorult, sok szem hogy könyezett!
Fogadtuk, hogy holtig hívek, jól maradunk,
S közös lesz egymással örömünk s bánatunk.
Sorsát oly melegen s hiven tudatja mind;
Szegény beteg Judit ...! szegény megcsalt Teréz!
Egynek egy, másnak más fájdalmas, vagy nehéz.
Melynek könyje most is megcsordul arcomon;
Vidám, derűlt az ég, - nem látok felleget ...
- De várj csak. Elmondok mindent, mindent neked!
Leveles, illatos lonc futja be falát;
Közel rét és mező, - s bár szűk a láthatár:
Szeretem e helyet, mint fészkét a madár.
Patak fut vídoran a tiszta fövenyen;
Partján a méhes áll, hol késő estelig
Lágy zsongás-bongás közt a kas mézzel telik.
Az ismerős lugas hűs árnyékkal fogad;
S oda velem, - mig künn a hőség égető, -
A boldogság csendes, nyájas érzése jő.
Kedvenceim: rózsa, viola s liljomok;
Szeretem őket, mint szerette jó anyám,
Kinek szavát most is még mintha hallanám:
Szép az kikeletkor, nyár- s ősznek idején;
Ifju- s aggnak tisztes diszt ád és örömet,
A sírig elkisér, a sírba is követ.
Megváltozám, s pedig nem hinnéd, mennyire!
Szememből a hajnal első sugárival
Az álom elrepül, s a szép reggel kicsal.
Kedves galambjaim, - mind oly szelid, kezes, -
Karomat, mig búzát vetek, vetek nekik,
Köszönve s kérve is gyöngéden csipkedik.
Mely édesen izgat, mig erre s arra hajt;
S e kedves baj: sárkány, az a mesebeli,
Hármat lát nőni, ki egy fejét leszeli.
Mindenben örömet lelek, mint a gyerek ...
Aztán következnek: himzés, könyv s a lapok,
De Istenem, gyakran mily lassan haladok!
Bús, szemrehányó hang szólal meg húrjain!
Mert most is bár öröm s élvezet játszanom:
Mégis nem fáj nagyon, ha tán nem játszhatom ...
Barátsággal fogad s szivből örvend, ha lát;
Mégis, bármint maraszt a szívesség szava:
Ezt súgja valami nékem: haza ...! haza ...!
Csak otthon, otthon van világom, életem ...!
Minden oly szép s igaz belől e kis körön,
Gondoljam képeit együtt bár, vagy külön!
Férjem kissé heves, de jó, müvelt, nemes;
Ő hűn szeret, vezet: - s beléfogózva én:
Nyugton s vígan megyek az élet mezején.
Elébb, hogy elmémben megjegyzném s felrovám;
Egyedűl azt tudom, hogy volt és elrepűlt,
S nem hozott bánatost, nem hagyott keserűt.
Most a szép föld ... s nem a magasló fellegek ...
Az ág fennáll, mig csak virággal van teli,
S lehajlik, ha édes gyümölcsét érleli.
Mily hosszú e levél s mikép megkínzalak!
Ám boszuld meg magad: - mert megboszulhatod, -
Legyen kétannyi, mint levelem, válaszod!
Az évszak oly kies, az ég s föld oly vidám ...
Tedd boldogabbá még, ki távol és közel
Téged teljes szivből szeret, csókol s ölel ...!
Villámos, őszhó végnapján 186*
- Mert a mélyelműség elszórt s könnyen feled, -
Azonban rendezvén ma íróasztalom:
Reá akadtam s így megválaszolhatom.
Te vagy csak, magadra iríggyé aki től.
Te, kit csudás végzet kegyel s hord tenyerén,
Elégűlt sziv! hisz ez ábrándkép, tünemény ...!
Langyos, polgárias, köznapi érzelem!
S ki fényes átokúl merész vágyat nyere,
Küzd s meghal, - számára nincs itt egyéb csere.
Szaggatja májamat egy éhes keselyű;
A cél nagy és merész! - s bár szól egy hang: remélj!
Mégis gyakran vagyok meghasonlott kedély.
A költészet karja közé vetem magam ...
S enyhülök, ha élet, világ s társadalom
Ellen haragomat abban kionthatom.
- Bár még nem rontánk le sok gyűlölt közfalat, -
S a nőnemnek, amely futvást halad vele,
Mindent meghoz lassan a kor jó szelleme.
Anyáinknak már a tekintetest adák;
S mi széltiben vagyunk nagyságos asszonyok ...
(De hát később, midőn minden cím elfogyott ...?!)
Egyedáruskodott az önző férfinem,
Körűlte kétszeres futó árkot vona,
S igy lőn hír, dicsőség az ő tulajdona.
Nyitvák a sorompók, s most ki s be szabadon ...!
Eldob tűt és guzsalyt, s ide gyűl valahány
«Szellemdús hölgy» vagyon és «lelkes honleány».
Szolgálnak toborzó és táborhely gyanánt;
A szerkesztő urak, e fehér négerek,
Szolgálják s őrzik a páratlan sereget.
A férfi-iró, ez utolsó mohikán!
Semmit se tesz, hogy a kritika még huhog,
Kihullt kezéből a mindenható sulyok.
Szobaleányom is írónővé leve ...
Rébuszt csinál; - a sakk-talányt megfejti mind
Igy nevet s jutalmat nyer lóugrás szerint.
Azt irok én; - őtet a próza illeti;
Vidéki színügy, vagy levél s más függelék,
Hasonló állású személyeknek elég.
Ha majd a «Hölgyderü» világ elé kerül;
Iránylap lesz. - Hangja: mint villámcsattanás,
Jelszava: jogegység, vagy végelszakadás!
De ép olyan fontos kérdés a viselet;
Hah! a csúf-nem ugyan ajkába harapott,
Hogy elvettük végre tőle a kalapot!
Oh, az egyenlőség gyorsan előbbre lép!
Ki most az utcán a másik után megyen:
Fiú, vagy lány amaz? nem tudja hirtelen.
A pórias csókot száműzi a szivar ...
Sok előitélet elmúlik és kivesz ...
A házas életben sincsen már annyi fesz ...
Mégis mint ver, sebez a rágalom nyila!
De semmi nem képes megtántorítani ...
Vádló s vád nyomorult, kicsinyes, köznapi!
Engem mint asszonyát, nem dicsér, de gyaláz;
Hogy nincs itt szorgalom, rend, nincs jóllét, se csín,
Egymásnak láb alatt van benne nagy s kicsiny;
Ahány, annyifelé hányódik, tévelyeg;
Este a konyhában s a kertben alszik el,
S gondot rájok csupán a jó Isten visel ...
E fényes égi láng, mely keblemen lobog,
Azért advák-e, hogy nagycélu életem
Mint dajka s kulcsárné kelljen eltöltenem!?
Hogy ez az ember is örök zsémb és panasz ...
Úr, gondoljon rá, ha hiány van ott, vagy itt,
S ne rontsa lelkemnek szent kínu gondjait!
- Reám nem is volna méltó egy férfi sem!
Heves, komor s gyakran elzárkozik magán ...
Gyanúm, hogy ő iszik s játékos is talán.
Megyek az úton, mit nagy missióm jelöl;
Azon más semmi, csak halálom lenne gát!
Hanem már késő van ... virad ... jó éjszakát ...!
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir