Somlyó Zoltán: ELŐHANG
hogy e betűkön vérem van, mint kenyéren a só.
Úgy gyüjtögettem őket én, esztendők nagy során,
hogy légyen, mihez nyúlnom majd a késő vacsorán.
Magam vagyok. Már késő volna búsulni ezen!
A sötét arc s a ráncos homlok ismeri magát,
én homlokomra nem festem a szépség csillagát.
A tekintetem oly komor, mint kés a vánkoson.
Akire nézek: elijed, szó ajkán megakad. -
Jaj, kellett volna valaki, ki mellettem marad...
A csontjaimból fú a szél, egy zord világ szele.
Kit jó szivemnek roskadó párnája megölel,
az bús arcommal álmodik és riadtan lök el.
Kit magam fölé akarok, az lábamhoz borul.
S akit kicsinynek álmodok és jónak képzelek,
az fejem fölé szór tüzet s kínomban kéjeleg.
Vagy nem rút-e korai ránccal préselt homlokom?
És nem rút-e, hogy oly kopott a szívem, mint ruhák,
amikben szennyes árkok rossz vizein úsztak át.
Magasra mentem, hol nem szólnak kürtök s dobverők.
És nem hitték, hogy fent vagyok és nem találtak lent.
S a templomban is megszóltak, mint egy istentelent!...
Hogyan rontotta magát sárral egy virágfaló!
S ahogy előle elfutottak gyáván mindenek,
úgy csak az Igazság elől futnak az emberek...
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir