Kosztolányi Dezső: WALPURGIS-ÉJ | Verstár - ötven költő összes verse

WALPURGIS-ÉJ

Julius Hart

Forrón lebeg föl a nyár-éjszaka,
nehéz virágillat bolyong a kertbe,
virágpihén susog a szél szava.

A zaj kihal, csók csattan messze-messze,
fuvola szól - s az úton egyedül
egy kis madár botorkál tévelyegve.

Az ablak nyitva, az erkély felül
vadszőllő int, a fák sötétedőek,
fejük lecsüng s az éjjel elvegyül.

Egy sárga oroszlánbőrön előtted
fekszem ziláltan, kusza hajjal én
s lázas fejem vad álmokkal beszőtted.

Véres vonalba hull alá a fény,
a lánc aranyján imbolyog a mécses
és a piros derű ágyadra mén.

Te nyugszol az ágy bíborán, sötét lesz;
barnult karod már pőre s homlokod
kék orchideáktól, gyöngylánctól ékes.

Melledről a fátyolt tovább dobod,
vékony kezed zúgó szivedre téve,
szemed csukod s nyakad már villog ott.

Kevély fejedről szűk habokban ér le
sötét hajad s beárnyal reszketeg,
mint éjszínű virágok kondor éke.

Nagy némaság van, megkapom kezed,
tűz-csókokat adok lágy ajkaidnak,
tompán kacagsz, hiszek és reszketek.

Közelg az éjfél, esdekelve hívlak,
az ég benéz a széttárt ablakon,
beszáll a végső, édes, éji illat...

S a mécsvilág kialszik elhalón...

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!