Kosztolányi Dezső: 1849 OKTÓBERÉBEN | Verstár - ötven költő összes verse

1849 OKTÓBERÉBEN

Heinrich Heine

Nem fújnak a kemény szelek,
csönd van megint az otthonunkba;
Germánia, a nagy gyerek,
örülhet a karácsonyfának újra.

Családot játszunk - s ami több,
az a kedélyünk ne ijessze -
a békefecske visszajött,
fészket rak csöndesen a házereszre.

Holdfénybe ring erdő, folyam,
nyugodt, szelíd párába látom;
csak néha durran komolyan -
lehet, kupán lőtték egyik barátom.

Tán fegyver volt kezébe és
elfogták a szegény bolondot
(nem minden ember oly merész,
mint Flaccus, ki jókor kereket oldott).

Dörög a táj. Egy ünnepély,
vagy tűzijáték, Goethe-ünnep! -
Sontag a sírjából kikél,
s mellette víg rakéta tüntet.

Itt Liszt, a Franz, de ő okos,
él s nem fekszik véres-fehéren,
nem ölte meg horvát, orosz
Magyarországon, künn a csatatéren.

Lehullt a végső bástya is,
Magyarország vértől piros már -
de Franz sértetlen, a hamis
és a szablyája szekrényébe rozsdál.

Franz él s majdan mint hősi agg,
csatáról szól, remegve, gyengén,
késői unokáinak:
"Hej, hogy forgattam akkor harci
pengém!"

Ha hallom ezt a szót: magyar,
szűk lesz a német plundra rajtam,
zúg és dörög a zivatar
és trombiták harsognak harci zajban!

A lárma lelkemig rivall,
a régi-régi hősi monda,
vasból való, vad harci dal -
a Nibelungok hullnak a porondra.

A hősi sor is ugyanaz,
ódon regék, oly ismerősök,
új név, de régi a panasz,
mert ők a "bajnok és a büszke hősök."

Őnekik egy bús végzet int -
zászlójuk a szélben dagad bár,
bukik a hős, szokás szerint
és győz az állati erő, a barbár.

Lám az ökör elérte, hogy
szövetségese lett a medve -
szegény magyar vigasztalódj,
ránk még gazabbak estek fenekedve.

Azok humánus bestiák,
akik kiszívják a te véred.
Tudod, kik tettek ránk igát?
A farkas, a disznó s a ronda véreb.

Mint ordít és röfög, ugat,
úgy bűzlik ez a sok hatalmas,
nem állom undok szagukat -
de csitt, beteg poéta, hallgass.

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!