Kosztolányi Dezső: AZ "IMAKÖNYV"-BŐL AZ EMBERI ÉLETRŐL, A ZARÁNDOKÚTRÓL, A SZEGÉNYSÉGRŐL ÉS HALÁLRÓL
s szemem nem látta titkos ujjait.
Előlem a napot elfüggönyözte,
az arcom arcával tiporta össze.
Most maga van.
Úgy érzem, él szegény boldogtalan,
mert nem teszik azt véle, mint velem.
Mind ott hever élettelen,
haragjától mindenki elvesz,
mindenki néma és beteg lesz.
ámen.
Reám gondolt az éj, a végtelen;
rá nem.
csak téged épít, nagy Középhajó. |
és megvilágosít, beszélni kezd el, -
mutatva, mi a helyes és a jó. |
kezünkbe oly súlyos a kalapács |
mint tengerről a szél s arcunkra szállván
már érez is a lakatos, az ács. |
kopácsolástól süketül az agy,
mit a kezünk estére abbahagy.
S ekkor jövő kontúrjaid derengnek.
mellyel merészen packázunk naponta,
kegyetlenül megront és lekaszál.
mert élek és építek a romokra
s vérem pirosabb, mint a rózsaszál...
s mit rám riaszt, a félelem.
Hisz amiből világra jött:
az életem.
Így mennek épp |
az ember retteg és a szíve ver
s nem tudja: vajjon ugyanaz-e mindig:
kettő van-e, tíz-e, vagy tízezer?
mely meztelen és sárgán átölel -
olyan közel:
mint hogyha en-ruhánkból nyúlna ki.
s minden kuckó téged körít.
Jaj, a tudásunk oly rövid.
Te a titok, mit sose tudtok,
öröktől fogva örökig.
Te vagy a Bús és a Borongó,
ami súlyos tartalmat ad.
énekbe zenget a szorongó
s száján megújra fölszakad.
s a dús reád nem őrködik.
Te vagy az Egyűgyű s a szállas
Paraszt te vagy, a nagyszakállas,
öröktől fogva örökig.
Szeretlek úgy, mint egy kedves fiút,
ki mint még-gyermeket hagytál magamra,
mert trónra hívott téged amaz út,
amely előtt a föld csak pici lanka.
ki nagyfiát csak bajjal fogja föl
s nem érti a sok új gondolatot,
ahova magja akaratja tör.
Sokszor remegek mély, bús üdvödér,
mely idegen hajókon lebeg el,
magamba vágylak, ha bú, öröm ér,
s az éjbe vágylak, mely naggyá nevel.
Sokszor nem is vagy kétlő álmaimba
ha az Idő fúj rám, e röpke szél.
Majd olvasok: És az Evangelista
minden helyütt nagyságodról beszél.
magasba száll, hová az Apa nem mer,
Ő benne a vágy új utakra tör,
Ő a Jövő és Ő az Anyaöl,
a Visszatérés és a Tenger.
tömd be fülem, hallom szavad,
láb nélkül is kúszom utánad,
száj nélkül hívlak hallgatag.
Törd le karom, én átölellek
szívemmel mint egy csoda-kézzel,
fogd le szívem, lázas velőm ver,
s ha agyamat zúzod te széjjel,
véremre veszlek új erővel.
bús pörnye száll, tüzes korom,
te vagy a roppant Láthatatlan
s pörölyt emelsz mindenkoron.
Te a Kovács, ki lankadatlan
állsz az üllőnél, mint torony.
ki tétlenül sosem barangol,
meghal, de nem mond le a rangról,
hogy csorba kardot élesítsen.
Ha állanak malmok, fűrészek,
s mindenki víg, mindenki részeg,
mi halljuk a pörölyverésed
minden megkonduló harangról.
ki mindent tud, de nem tanul,
az Idegen, ki idetoppant,
kiről susog sok-sok lopott hang
s nő híre, gyorsan és vadul.
a végtelenség síkján felviharzó.
Vagy éj s idő után harsány kakasszó,
vagy hajnali mise és szűzi tarló,
és idegen és halál és anya.
ki a sorsból kiharsansz szabadon,
csak selypítgetnek panaszok, imák
és ismeretlen vagy, mint a vadon.
Te a dolgoknak mélyült mélye vagy,
mivoltodat némán elhallgató,
és másnak lát a földön minden agy,
hajónak part vagy és partnak hajó.
mert vagy mindig temetnek valakit,
vagy mert a szív titkos parancsa lázad
s botot, köpenyt ragad föl az, akit
távolba bolygó fényed elvakít,
és útrakelnek megkeresni százak.
hozzád sietnek, titkos, égi rózsa,
mely ezer évbe csak egyszer virul ki.
Sötét tömeg megy, titkaid hajósa,
s fáradva fog majd a szívedre hullni.
s azóta azt hiszem, hogy köpenyüknek
mélyéből fú a szél s mihelyt lecsügged,
elül a szél is a vidék felett - :
oly óriási volt ez a menet.
s figyeljek minden kőre lenn,
szögezd látó szemem előre
a sívó, messze tengeren;
hadd nézzek a nagy vízmezőre,
hogy a folyó kifut a dőre
fényből az éjbe, csöndesen.
gyanánt hatalmas szél zörög,
s mint ruha áll a nagy kolostor
sok meg-nem-élt élet között.
Ott, hű zarándok, énekellek,
amíg pihen bennem lehellet,
nem tántorulok meg, tudom
s egy vak, öreg apóka mellett
megyek a sose-járt uton.
itt minden szétzüll, szerteszéjjel;
a legnagyobb is menedékhely -
- nincsen vigasz, csak kín és kétely
s úgy elröpül fölötte az idő.
a mély szobákba bágyatag mozogva,
félénkebben, mint a fiatal csorda,
míg künn a föld piheg nagy darabokba,
de ők nem tudják s élnek csüggeteg.
s egyhangú árnytól bús pici szivök
és nem tudják, hogy künn az ébredő reg
dallal, virággal köszön a mezőnek -
s oly szomorú gyereknek lenniök.
s álmodnak a gyerekkor hajnalárul;
nem ez a vágy volt a gyerek-szivekben
és késő álmuk reszketeg bezárul.
bús anyaságuk is olyan setét,
most hosszú éjek kényszerű sírása,
majd pár elernyedt, lomha, csöndes év.
s a sírhoz mind epedve vánszorog
s úgy halnak meg, láncában a halálnak,
mint elhagyott kolduló asszonyok.
s meghalnak ők öledbe, bús magány.
S nem tudja senkisem, micsoda méreg
van mosolyukba, hogy a gyenge kéreg
lehull az arcukról vad éjszakán.
a balga rendnek szolgálni se tudva,
elhervad a ruhájuk, mint a dudva
s idő előtt vénül meg szép kezük.
bár tétovázó és oly gyenge mind, -
csak a bitang eb, az utcák futója
megy a nyomukba, halkan, egy kicsinyt.
és minden óra új és tompa bú,
kórház körül magányosan bolyongnak,
és várnak, míg kinyílik a kapu.
mit gyermekkorba áhít meg a bölcs, -
a kis Halál az, bús és oly nagyon más;
s ennen-Haláluk, mit megölt a rontás,
úgy csüng lelkükbe, mint a zöld gyümölcs.
kik akaratlan élnek és bitangul;
az arcukon a kín az ősi bélyeg,
torzak, kopárak és búsak a harctul.
s minden szemét az ő arcukra hull.
Oly féltek, mint a himlős ágy piszokja,
bitangok, mint a tört edény s a rozsda
és mint a naptár, melynek napja mul -
s mégis: ha a föld egyszer bajba volna,
mint rózsaláncok reszketnének tisztán, -
úgy fénylenének, mint egy szent talizmán!
s mint a ma-szült vak-állat és a harmat
és egyszerűek s csak téged követnek,
nem is akarnak, csak egyet akarnak:
a kő, amelynek nincs semerre hely,
a bélpoklos, a kósza lélek,
ki a városba szerte kerepel.
és pőreségednek még rongya sincs,
te néked a bánat-lehellő
árvák kopott-szokott ruhája kincs.
akit méhébe fojt a lány,
szorítva ágyékát a gazdag
élet csirázó hajnalán.
mely háztetőkre boldogan szemerkél,
mint börtöni vágy, amely csöndesen kél,
fájó fogoly-sziveknek jól-eső.
s már boldog; s mint az utazás szelén
ingó virág, mely elsodródik estig,
s mint kéz, amelybe sírnak, oly szegény...
mik a kirugdalt, éhező ebek,
mi a bukó, árnyékán a halálnak,
és a bús állatok, miket bezártak
s aztán a rabtartó elfeledett?
mi az otthontalan tömeg?
Nem malmok ők, csupán piciny kövek
s mégis őrölnek, ha kenyér kell.
a koldusoknak koldusa;
inség rózsája, a csodás-jó,
a kenyeret napfényre váltó
örökre ifjító csuda.
ki hontalan, s földről az égre néz;
sosem fogad be téged a határfa.
Viharban ordítasz. Te vagy a hárfa,
min összeporlik itt minden zenész.
és úgy folyik tovább, mint a patak
és mint egy szép tárgy, úgy él hallgatag,
csodásan él és áll a földi harcon.
Karcsú, sugár és most még vézna csak,
s bús, mint akiktől lett a sok bús asszony,
de a fajta szül sárkány-fiakat
és hallgat a tűrés völgyén virrasztón.
és őket az idő megóvja majd, |
édességükkel födve a talajt. |
kiknek eső paskolta fejüket; |
s ezerszeresen fizet a szüret. |
ha porba reccsennek országok, államok, |
míg másokat megölt a tengve-lengés
és minden nép és minden kéz kifáradott. |
ott balzsam és öröklét lesz az étel
s ha jő az este szótalan zenével,
magába tér, kitágul szerteszéjjel
s az éji csöndbe dalt hallani ott.
Ő nem veszi el, mit kíván a felnőtt,
csak egy bogárkát, amely téveteg jött,
egy kavicsot, mit a patak is ellök,
szálló fövényt, kagylót, zenélve zengőt;
a mérleg ez, amely egy kicsivel több
súlyt is mutat, úgy méri a jövendőt
s rázkódva rándul-rendül lefele.
A szegény háza a gyerek keze.
Egy eljövendő kristály, mely szelíden
csillog világos, tompa, röpke színben;
és mint az ól, meleg, szegény, mezítlen -
de vannak estek: s akkor-akkor minden,
és minden csillag onnan int nekünk.
s mindent magukkal rántanak mohón,
a barmot széttörik, mint a mohos fát,
és népeket sütnek meg érckohón.
megbomladoz bennük a súly-egyen
és haladás nekik a csiga-túra
és csak rohannak derűre-borúra,
mint a kurvák illegnek begyesen,
lármáznak érccel, völgyön és hegyen.
és élnek ők és nem lehetnek ők, -
a pénz növekszik, nyűvi az erőt,
a pénz hatalmas s ők gyengék, picik
s búsan vánnyadnak el, idő előtt,
várván, hogy a bor és mérgek malasztja
őket muló örömre rákapassa.
amerre néznek, bánat és magány
és égnek-fáznak, mint a lázrohamba,
lakásokból kiverve és rohanva
bitang halottak künn az éjszakán;
piszkolja őket a sár és az utca,
olyanok, mint napfényen a dögök -
s a véletlen s a szajhák léha pucca
s a lámpa s a kocsi rájuk röhög.
illesd meg Uram, hogy értük perelne.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir