Igyekeztem elég hiven adni vissza Karácsonyi úr érvelését s azt hiszem, egyetlen lényeges szempontot sem hagytam ki.
Ha már most jól szemügyre veszszük ezen érveket, lehetetlen más eredményre jutnunk, mint hogy a végső ok, a miért Gyulát Sz. István apai nagybátyjának kellene tekintenünk vagyis 55Mihálylyal azonositanunk, azon a kérdésen fordul meg, ki volt Sz. István anyja: a magyar Sarolt-e vagy pedig a lengyel Adelaid? Minden további érvelés hátterében ott lappang, hogy csakis a lengyel Adelaid jöhet számitásba, ez a biztos kiindulási pont s minden egyéb adat elbirálásánál ez a szempont jön első sorban is figyelembe.
Ezért kell ráerőszakolni a hildesheimi évkönyvek 1000–1022 közti irójára, a ki hihetőleg a hildesheimi egyház jegyzője, Thangmar volt, Bernward püspök tanitója s követe III. Ottó császárhoz és II. Sylvester pápához, hogy az «avunculus» szót nem klasszikus, hanem középkori értelemben használta, tehát jelenthet «apai nagybátyát» is, nem csupán «anyai nagybátyát». Holott a dolog úgy áll, hogy az egykoru hildesheimi évkönyvek ezen adata, melyben a rex Julust Sz. István «avunculus»-ának mondja, teljesen egyezik a magyar hagyományokkal, melyek valamivel többet is tudtak Sz. István anyjának az erdélyi Gyulákhoz való rokonsági viszonyáról, A lengyel Adelaid nélkül – tekintve hogy a Julus = Gyuláról nem tudjuk: személynév-e vagy pedig a Konstantin gylasával azonos fejedelmi méltóság neve – akár egy személy is lehet ezen rex Julus = Gyula Thiethmar Procui-ával, a kit már Karácsonyi úr is anyai nagybátyának tart. Már pedig Thiethmar egy árva szóval sem sejteti, mintha Procui a lengyel fejedelmi házból származott volna s ne lett volna magyar. A mit tőle megtudhatunk, csak annyi, hogy Procui a pannoniai király «avunculus»-a, anyai nagybátyja s unokaöcscse elől Boleszláv lengyel herczeghez menekült, ki egy a magyar határon levő város őrizetét bizta rá, nejét azonban Procui már nem tudta kiszabaditani a fogságból, hanem unokaöcscse nagylelküségéből kapta vissza. Ennyi az egész.
Már most tudni kell azt hogy Procui az esetben, ha Sz. Istvánnak Adelaid volt az anyja, szintén a lengyel fejedelmi házhoz tartozott s ezt tudva, kellőkép megitélhetjük, mi a jelentősége annak, ha Thiethmar minderről hallgat. Adelaidot a lengyel kutforrások I. Miesko nővérének mondják, Procui tehát, Sz. István anyai nagybátyja, Mieskónak a fivére s Boleszlávnak, kihez menekült, apai nagybátyja volt. Méltán kérdezhetjük, hogy miért hallgat ezen rokonsági kapcsolatról a tudós merseburgi püspök, a ki utóvégre is sokkal jobban ismerte a lengyel, mint a magyar viszonyokat? El sem képzelhető, hogy ne tudta volna, milyen viszony volt Procui és Boleszláv között, ha csakugyan vérség kötötte őket egymáshoz. Ha tehát Thiethmár még csak nem is czéloz a vérségi kapcsolatra, akkor Procui nem is volt lengyel.
Thiethmar hallgatása tart akkor is, mikor a pannoniai király anyjáról, t. i. Dewix (Gyejcsa) nejéről beszél, a kit «szlávul Beleknegininek az az szép úrnőnek neveztek». Hogy férfias hajlamai voltak, szerfölött ivott, férfi módra ülte meg a lovat, indulatos volt s haragjában egy férfit ölt meg: minderről beszámol Thiethmar. De egy szóval sem tesz emlitést a hozzá közelebb eső dolgokrul, hogy t. i. ez a hirtelen haragú szép asszony lengyel nő volt, Boleszláv herczegnek a nagynénje s I. Mieskónak a nővére.
Pedig Thiethmar egykorú forrás.
Azok a lengyel kutforrások, melyek I. Miesko nővérét megteszik Gyejcsa feleségének, a mieinknél bizony nem korábbiak. A kamenzi évkönyveket, ha a ma már ismeretlen krakkói évkönyvekből valók is egyes adataik, melyek közül némelyik a 998–1017 közt készült prágai évkönyvekből ered bár, mégis csak a XIII. században állitották össze; nem olyan elbirálás alá tartoznak tehát, ideszámitva a sziléziai és heinnikowi évkönyveket is, mint az egész szerkezetük szerint egykoru források, Thiethmar krónikája és a hildesheimi évkönyvek. Ez utóbbiak pedig sehogy sem erősítik meg az Adelaidról amazok által följegyzett adatokat, sőt Thiethmar a hallgatásával inkább arra ad okot, hogy kételyeket támasszon ezen adat hitelessége fölött, mig a hildesheimi évkönyvek egyenesen a magyar források javára döntik el a mérleget.
Szent István anyjának vagy szabatosabban mondva Gyejcsa nejének lengyelségéből nem marad más az egykoru források után, mint a szláv Beleknegini elnevezés, a mi Thiethmar szerint a. m. «szép urnő (szép fejedelemnő)», holott hazai emlékeinkben a Sarolt (Saroltu) név szerepel. Ámde csak látszólag van ellentét a kétféle adat között. A magyar források is azt mondják Saroltról, hogy «igen szép» (pulcherrima) 56volt, «kinek szépségéről sok ideig beszéltek a szomszédos fejedelmek» (de cuius pulchrirudine prouinciales duces diutius loquebantur). Nem kell tehát olyan álláspontra helyezkednünk, hogy a Thiethmarféle Beleknegini föltétlenül a neve volt Gyejcsa nejének; lehetett «a szép fejedelemnő» egyszerü jelzői elnevezés is s Thiethmar följegyzése csak annyit bizonyit, hogy a nyugoti szláv udvarokban igy emlegették a magyar fejedelem «igen szép» feleségét, a miről nálunk is hallottak valamit s nyilván erre vonatkoznak krónikáink föntebb idézett sorai. Mivel pedig két-három nemzedék kihaltával el szokott mosódni az ilyes dolgok emléke, föltehető, hogy «a szomszédos fejedelmek», a cseh és lengyel herczegek a XI. század dereka táján emlegethették a «szép magyar fejedelemnőt» a hozzájuk menekült Árpádfiaknak s ezekre és környezetükre vezethető vissza végső forrásában a krónikák azon adata, hogy a külföldieknél is milyen hire volt Sarolt szépségének.