BAUER TAMÁS
BAUER TAMÁS
BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Jelentős törvényjavaslatot, az alkotmányt csomagban módosító törvényjavaslatot tárgyal az Országgyűlés. Két hete, amikor első ízben beszéltünk erről, akkor időkeretben a frakciók egy-egy szónoka kaphatott szót. Ez az első alkalom, amikor a vezérszónokok után más is szót kérhet ebben a vitában, amely vita az előző alkalommal kétirányú volt. Egyrészt foglalkoztak a felszólalók az alkotmánymódosítás tartalmi, jogi, szakmai kérdéseivel; másrészt minden felszólaló foglalkozott az alkotmánymódosítás politikai vonatkozásaival.
Magam az első kérdéskörhöz, a jogi, szakmai kérdésekhez nem szólnék most hozzá, hanem azt tenném, amit a kiválóan felkészült jogász kolléga, jogász képviselőtárs, Kónya Imre tett, aki a maga egész felszólalási idejét csak a kérdés politikai vonatkozásaira használta ki. Én is ezt tenném ma.
Ennek az alkotmánymódosításnak ugyanis egy nagyon komoly politikai kérdése az, ami a közvéleményt is és az Országgyűlést is foglalkoztatja: szabad-e az Országgyűlés kormánypárti többségének alkotmányt módosítani? Itt igazából három kérdésről folyik a vita, három kérdés kerül újra és újra előtérbe. Az egyik kérdés az, hogy ellenzéki képviselőtársaink, mindenekelőtt Kónya Imre a két héttel ezelőtti vitában és igen gyakran a fideszes képviselőtársaink azt mondják: azzal, ha a kormánytöbbség ellenzéki támogatás nélkül, ellenzéki egyetértés nélkül alkotmányt módosít, megsért egy 1989 óta létező nagyon fontos alapelvet, ami a rendszerváltás egész időszakát jellemezte. Nevezetesen, hogy sarkalatos törvényeket, alkotmányt módosítani csak kormánypárt és ellenzék konszenzusával lehet. A második kérdés, amit föl szoktak vetni vádként, hogy ezzel a kormányoldal felrúgja - úgymond egyoldalúan felrúgja - az alkotmányozási moratóriumot, aki pontosabban akar fogalmazni, az hozzáteszi, hogy a '95. május 4-ei politikai megállapodást.
Ezzel a két kérdéssel kívánok foglalkozni, hogy mi igaz ezekből az állításokból, szabad-e, elkövet-e valami súlyos politikai bűnt a kormányoldal ennek az alkotmánymódosításnak a benyújtásával és várható megszavazásával; illetve hogy milyen dilemma előtt is van a kétharmados kormánypárti többség, amikor szembekerül ezzel a kérdéssel.
(20.20)
Kezdem ezzel a '89 óta érvényes elvvel. Azt szeretném leszögezni, hogy ilyen elv és ilyen gyakorlat 1989-től folyamatosan, hogy csak kormánypárt és ellenzék konszenzusával lehet alkotmányt módosítani, ilyen elv nem volt. Ami volt, az egy kényszer volt, nevezetesen, hogy az előző négy éves ciklusban a kormányoldalnak nem 72 százaléka volt, nem is 67, hanem csak 58, és ezért alkotmányt módosítani egyedül nem tudott. De ilyen elv nem volt! Hogy mennyire nem volt, az abból világos, hogy '90-ben, amikor megalakult az új Országgyűlés, az új Országgyűlés első dolga az volt, hogy módosította az alkotmányt, méghozzá nem hatpárti konszenzussal, hanem négy párt szavazataival tette ezt meg. De itt van a kezemben a szavazási lista 1990 májusából, amelyikből kiderül, hogy a hat parlamenti párt közül kettőnek a képviselői nem szavazták meg - illetve a Fidesz 22 képviselőjéből hárman szavazták meg, a Magyar Szocialista Párt képviselői közül pedig senki nem szavazta meg - az alkotmánymódosítást; holott az egy nagyon nagy horderejű alkotmánymódosítás volt, átrendezte az egész közjogi struktúrát ahhoz képest, ami előtte volt, hiszen korlátozta a kétharmados törvényeket, visszaállította a köztársasági elnök parlament általi választását, bevezette a konstruktív bizalmatlansági indítványt. Sokkal nagyobb horderejű alkotmánymódosítás volt, mint azóta bármelyik! És ezt csak négy párt szavazta meg. Sőt, amikor eldöntötték - mármint a két legnagyobb párt, az MDF és az SZDSZ -, akkor ez a bizonyos két párt, amely nem szavazta meg, a Fidesz, meg az MSZP, nem is tudott erről a döntésről. Még lehetőségük sem volt beleszólni, mielőtt a dolog érdemben eldőlt volna! Tehát semmiféle konszenzuselv az alkotmány módosításával kapcsolatban 1989 óta nem létezik. Egyetlen elv volt: el kell érni a kétharmadot, és ehhez valakit meg kell szerezni.
Tegnap este Kónya Imre a Magyar Televízió egy vitájában azt mondta erről a kérdésről, hogy muszáj volt az alkotmányt módosítani, mert a kétharmados törvények körét korlátozni kellett, és azt mondja - most idézem a tegnap esti szavait -: "az alkotmány módosításához is kétharmadra volt szükség, elképzelhető volt, hogy az SZDSZ, akinek a szavazataira a kétharmadhoz szükség volt, anélkül nem megy bele az alkotmány módosításába, hogy valamit ne kapjon cserébe". Ezt mondta Kónya Imre. Tehát teljesen világos, hogy nem volt az előző ciklusban az elv, hogy konszenzus kell; az volt az elv - nem elv, kényszer -, hogy a kétharmadot el kell érni. Tehát ez egy mítosz, tisztelt képviselőtársaim, hogy a rendszerváltás hét évének az lett volna az elve, hogy konszenzus kell az alkotmánymódosításhoz. Az első négy évben kellett hozzá ellenzéki támogatás, hogy meglegyen a kétharmaduk, ebben a három évben nem kell.
Még egy apró megjegyzés. Azt mondhatják erre, hogy igen, de annál az alkotmányozási szavazásnál legalább a legnagyobb kormánypárt támogatása megvolt... (Dr. Avarkeszi Dezső: Ellenzéki párt!) legnagyobb ellenzéki párt támogatása megvolt. Ez igaz! De hadd tegyem hozzá, hogy volt olyan szavazás néhány héttel később abban a parlamentben, amikor egyetlen ellenzéki párt támogatása nem volt meg - és nem egy mellékes kérdésben, hanem a köztársaság címerének kérdésében. Igaz ugyan, hogy ebben nem volt egységes az MDF álláspontja sem - Szabad György nyilvánvalóan bólogat, hiszen ő nem értett egyet az MDF többségi álláspontjával -, nem volt egységes az ellenzéki pártok álláspontja sem, de szó sem volt arról, hogy egy ilyen nagyon alapvető kérdésben, mint az állam szimbóluma, konszenzusra törekedett volna az akkori kormánytöbbség. Nyilván Szabad György, Salamon László, meg Szájer József, meg Szigethy István biztos jól emlékszik rá, hogy háromszor szavazott a koronás címer kérdésében az akkori Országgyűlés. Az első szavazásnál csak 237 szavazatot sikerült összeszedni, a másodiknál 254-et, tehát négy szavazat hiányzott a kétharmados többséghez. Akkor előállt Kőszeg Ferenc egy konszenzusos javaslattal, ami arra irányult volt, hogy egy olyan megoldás legyen, amit az egész Ház meg tud szavazni, de az akkori kormánytöbbség ezt elutasította. Jött a harmadik szavazás, és ott éppenhogy - átálló ellenzéki képviselőkkel - meglett a kétharmad. Akkor a kormánytöbbség boldog volt és elégedett, hogy megvan a kétharmad. Világos tehát, hogy a kétharmadról volt szó, hogy megvan-e a kétharmad, és semmiféle konszenzuselv az alapvető, sarkalatos kérdések eldöntésében nem létezett az előző országgyűlési ciklusban, hanem csak a kényszer, mert nem volt a kormánykoalíciónak kétharmada.
Többször elmondták az MDF egykori vezető politikusai, főleg Lezsák Sándor, hogy azért nem tudták a programjukat jobban megvalósítani, mert nem volt meg a kétharmaduk. Mit csináltak volna, ha meg lett volna a kétharmaduk? Mitől lett volna jobb a program teljesítése? Attól, hogy módosították volna a kétharmadukkal az alkotmányt? Tehát azt gondolom, tisztelt képviselőtársaim, hogy mítosz az, hogy itt az alapvető sarkalatos törvényekben, az alkotmány módosításában csak konszenzussal lehet dönteni, hogy ez egy '89 óta fennálló elv. Azt kell mondanom, hogy nem így van. Ez egy kikényszerített állapot volt az előző ciklusban, most pedig, '94 óta ez a 72 százalékos kormánytöbbség önkorlátozása.
Akkor kényszer volt, most pedig a 72 százalékos többség tudatos törekvése.
Mert bizony, a '94-es választások óta egy új helyzet van, a hatályos alkotmány szerint a kormánytöbbség bármikor módosíthatta volna kénye-kedve szerint az alkotmányt. Ettől azonban a kormányprogramban meghirdetve tartózkodni kívánt, és meghirdette, hogy új alkotmányt kíván alkotni, de ehhez meg akarja nyerni az ellenzéki pártok legalább egy részének támogatását, és ennek megfelelően járt is el. Így alakult ki, így jött létre egy kellemetlen, 1994 őszi incidens után, az önkormányzati törvénycsomag kormánypárti megszavazása után az a politikai megállapodás, amit leegyszerűsítve alkotmányozási moratóriumnak szoktak nevezni, és ami sok mindenből állt.
Isépy Tamás egyébként a két héttel ezelőtti vitában nagyon szellemesen és kedvesen mondta el, hogy ő úgy látja, a kormányoldalon, a kormánykoalícióban kétféle álláspont létezik. Ő úgy nevezte, hogy vannak a komolyak, akik akarják azt az elvet érvényesíteni, hogy csak ellenzéki támogatással együtt legyen alkotmánymódosítás, és vannak a nyűgösek, akik nem érzik jól magukat ebben az önkorlátozásban. Nem vitatkozom azzal, amit Isépy Tamás mond. Teljesen természetes; mint ahogy az 58 százalékos kormánytöbbségen belül az előző ciklusban is voltak olyanok, akik inkább szerettek volna konszenzust, és voltak, akik nagyon akartak élni a mindenkori többséggel. Teljesen érthető ez.
Ez a megállapodás ugyanis két dolgot tartalmazott, és erre mindenki, aki odafigyel, gondolom, emlékszik. Ennek az egyik oldala, mint tudjuk, az volt, hogy új alkotmányt meghozni és addig, amíg az új alkotmány megszületik, alkotmányt módosítani ötpárti támogatással lehet, és nemcsak a két kormánypárt szavazataival. Ez volt ennek a megállapodásnak az egyik oldala, ezt hívják alkotmányozási moratóriumnak, és mindenki csak ezt szokta emlegetni.
Volt azonban ennek a megállapodásnak egy másik, legalább ilyen fontos oldala is. Két pontból áll ez a másik oldal. Az egyik pont úgy szólt, hogy az új alkotmányt mielőbb meg kívánják alkotni az aláíró felek - és ez nagyon fontos dolog -; a másik oldala pedig úgy szólt, hogy az új alkotmány létrehozatalakor minden olyan kérdésben, ahol nem sikerült legalább öt párt támogatását megszerezni egy olyan megoldáshoz, ami eltér a hatályos alkotmánytól, ott a hatályos alkotmány marad érvényben.
Tudniillik ez nagyon fontos két pont, mert csak ez a kettő adott esélyt arra, hogy egyáltalán megszülethessen az új alkotmány ebben a ciklusban. Mert ha mindent megnyitunk, mindent újra kezdünk, akkor világos volt, hogy nem lehet új alkotmány. Az az elv, hogy a hatályos alkotmányhoz képest megpróbálunk módosítani ott, ahol abban egyetértés van, de ahol nincs legalább ötpárti egyetértés, ott marad a hatályos - ez az elv adott esélyt arra, hogy legyen új alkotmány; és az volt a törekvés, hogy valamikor a '95 végére vagy '96-ra meg is szülessen ez az új alkotmány.
Isépy Tamás után szabadon azt szeretném mondani, hogy az ellenzékben is többféle magatartás volt ezzel az alkotmányozási megállapodással kapcsolatban.
"Nyűgösekről" és "komolyakról" beszélt - az ellenzékben is megvolt ez a kettő; de volt egy harmadik álláspont, amit én összeférhetetlen, toporzékoló álláspontnak mondhatnék: azok álláspontja, akik alá sem írták ezt a megállapodást, mert eszük ágában sem volt együttműködni a kormánypártokkal. Talán nem szükséges megneveznem, hogy melyik pártra gondolok, mindenki tudja, aki jelen van, vagy majd a jegyzőkönyvet olvassa.
(20.30)
De voltak "komolyak" az ellenzéki pártok között is. Ha végigkövetjük az alkotmányozási folyamatot, akkor látjuk, hogy voltak olyan pártok, amelyek komolyan vették azt, hogy megteszik a maguk módosító indítványait, de ha azt nem tudják elfogadtatni, akkor tudomásul veszik azt, hogy itt hét frakció alkotmányoz, és akkor is megszavazzák az eredményt, ha sok kérdésben a maguk álláspontját nem tudták érvényesíteni; mert komolyan veszik azt, hogy csak abban térjünk el a hatályos alkotmánytól, amiben egyetértés van.
És voltak a "nyűgösek" az ellenzékben is, azok, akik ugyan aláírták a megállapodást, de ragaszkodtak mindenáron ahhoz, hogy a közös új alkotmányba kerüljön bele az ő álláspontjuk is. Ha valaki előveszi a tavaly december 17-i jegyzőkönyvet, ahol a nemmel szavazók indokolták, miért nem szavazták meg, akkor azt az érdekes dolgot találjuk, hogy az MDF képviselője, Balsai István a koncepcióból hiányzó részekkel, elsősorban a választási rendszerrel kapcsolatos üres foltokkal, a közigazgatási rendszer továbbfejlesztésével kapcsolatos elgondolások hiányával - és folytathatnám - indokolta a nem szavazatot. Tehát arra hivatkozva nem szavazta meg az MDF-frakció, hogy mások nem fogadták el az ő javaslatait. A hatályos alkotmányban sincs benne a választási rendszer vagy a közigazgatási reform, tehát amikor az MDF-frakció erre hivatkozva nem szavazta meg az új alkotmányt, akkor durván felrúgta a megállapodást. Nem egyszerűen azzal - szeretném hangsúlyozni -, hogy nem szavazta meg, hanem azzal, amiért nem szavazta meg.
Ha megnézzük Gáspár Miklóst, aki a KDNP nem szavazatát indokolta, akkor azt olvassuk: nincs egyetértés a piacgazdaságot meghatározó fontos szociális kérdésekben, az államfő megválasztásának módjában, az Országgyűlés egy- vagy kétkamarás jellegében - és folytathatnám. Nem is, hiszen ezekben a kérdésekben a hatályos alkotmány valahogy rendelkezett, a KDNP-nek volt egy ettől eltérő álláspontja, és miután az ő ettől eltérő álláspontját, amihez nem sikerült ötpárti konszenzust teremteni, a többi párt nem fogadta el, ezek után a KDNP nem szavazta meg az alkotmánykoncepciót.
Szeretném hangsúlyozni: nem egyszerűen arról beszélek, hogyan szavazott az MDF, a KDNP és természetesen a Kisgazdapárt december 17-én, hanem arról, hogy az alkotmányozás közösen jóváhagyott alapelvét - azt, hogy abban lehet eltérni a hatályostól, amiben ötpárti konszenzus van - elutasították. Emellett elutasították azt az elvet is, hogy mielőbbi alkotmányozás legyen. Nem kell idéznem, mert mindenki emlékszik, hogy hány tucatszor mondták el a KDNP-ből meg az MDF-ből meg a Kisgazdapártból, hogy nem kell elsietni, hogy nem időszerű, hogy nincs itt az ideje - ami szöges ellentétben áll a közös állásponttal.
Tehát az alkotmányozási folyamatban az MDF, a KDNP és természetesen a megállapodást alá sem író Kisgazdapárt - Isépy Tamás kifejezésével a "nyűgös" meg a "toporzékoló" résztvevők - eltérően a "komoly" résztvevőktől nem tartották be ezt a megállapodást. Nem december 17-én, hanem már sokkal korábban sem, de a december 17-i szavazással ezt egyértelművé és világossá tették.
Nem szeretnék elsiklani afölött, hogy a júliusi szavazás, ahol nem az MSZP frakciója, hanem az MSZP számos jelentős vezetője nemmel szavazott... (Dr. Szabad György: Bizony!), szintén eltért a megállapodástól, mert ők is olyasminek a meg nem valósulása, bele nem kerülése miatt szavaztak nemmel, amiben nem volt ötpárti konszenzus. Ha betartják a megállapodást, ezt nekik is tudomásul kellett volna venni.
Egyetértek, a felelősség két oldalon van, de szeretném hangsúlyozni, hogy az SZDSZ az a párt, amelyik mindkét, a megállapodástól eltérő oldal felelősségét nyomatékosan hangsúlyozta: júliusban az MSZP vezetőinek felelősségét hangsúlyoztuk itt a parlamentben és a parlamenten kívül nagyon határozottan; decemberben pedig az MDF és a KDNP felelősségét hangsúlyoztuk. Mások csak az MSZP felelősségéről szoktak beszélni, és nem szoktak beszélni reménybeli szövetségeseik, az MDF és a KDNP felelősségéről.
Ezek után, amikor világossá vált - hangsúlyozom, nem csak ellenzéki hibák miatt -, hogy ebben a ciklusban már nem lesz hatályos új alkotmány, akkor mit tehetett a kormány és a kormányzati oldal? Az egyik dolog, amit tehet, hogy tudomásul veszi, hogy a kormányprogramnak azokban a kérdéseiben, amelyek érintik az alkotmányt, a négyéves ciklusban nem történik semmi. Ez volt az egyik lehetőség, amivel megszegte volna a választási ígéreteit. A másik lehetőség az volt, hogy ha már nem lesz új alkotmány, akkor marad az alkotmánymódosítás.
A kormány és az őt támogató két párt úgy ítélte meg, hogy igen, akkor legyen alkotmánymódosítás. Nincs mit tenni; elsősorban az igazságszolgáltatással összefüggő kérdések miatt, valamint sok apróság miatt, amelyek ebben az alkotmánymódosítási csomagban szerepelnek - menekültügytől népszavazási törvényig -, ahol alkotmánybírósági határozat kötelez minket a változtatásra, módosítani kell az alkotmányt. Azt is megtette a kormány, hogy nem azt mondta, ezentúl az egyes törvények módosításakor fogjuk hozzámódosítani az alkotmányt, mint ahogy ez az előző ciklusban történt, hanem amit még a ciklusban módosítandónak tartunk, azt egy csomagban hozzuk be a parlamentbe. Szerintem ez nagyon korrekt eljárás.
Természetesen ellenzéki képviselőtársaim is azt fogják mondani, hogy persze, a megállapodás szerint lehet ilyet csinálni, csak meg kell hozzá szerezni az ellenzéki támogatást, legalább az ellenzéki pártok egy részének a támogatását, hogy az öt párt meglegyen. Egyetértek, ez volt a kívánatos kimenetele a dolognak. Egy probléma van ezzel, hogy világossá vált, erre nem nagyon lehet számítani. Nem elsősorban azért, ami benne van az alkotmánymódosítási javaslatban, hanem önmagában azért, mert ez a kormány terjesztette elő ezt a javaslatot.
Ha visszatekintünk 1994 őszére, akkor azt kell látnunk, hogy arra a helyzetre, hogy ennek a kormánynak, kormánykoalíciónak 72 százaléka van, az ellenzéknek meg csak 28, másképp reagált a kormányoldal és az ellenzék. Ezt már elmondtam a '94 őszi vitában, amikor az önkormányzati törvénycsomagról volt szó, de hadd ismételjem meg röviden. A kormányoldal úgy reagált erre, hogy azt mondta, önmegtartóztatást fog tanúsítani, igyekszik csak úgy nyúlni kétharmados törvényekhez - és pláne az alkotmányhoz -, hogy ahhoz legalább részbeni ellenzéki támogatást is szerez. Az ellenzék azonban másképp reagált erre. Fölismerte azt, hogy a 28 százalékával nem tudja úgy befolyásolni azt, hogy mi történik a törvényhozásban, mint ahogy az előző ellenzék a maga 40 százalékával tudta.
Ugyanakkor az új ellenzék, a jelenlegi ellenzék az egész választási eredményt azzal fogadta annak idején - talán még emlékeznek rá -, hogy Budapest elesett, hogy visszatért a kommunizmus vagy legalábbis a kommunisták, hogy itt alkotmányos diktatúra fenyeget; és bizony azt a célt tűzte ki maga elé, hogy ezt az egyébként teljesen megalapozatlan állítását megpróbálja bebizonyítani, és olyan helyzetet teremt az alkotmány, a kétharmados törvények ügyében, hogy bármilyen ajánlatot tegyen is a kormánykoalíció, ő nem fog kompromisszumra jutni lényeges kérdésekben. Ha pedig ezek után a kormánykoalíció mégis megszavazza, akkor elkezd alkotmányos diktatúráról kiabálni. Ez történt '94 őszén, és szemmel láthatóan ez történik most is.
Azt mondhatják erre tisztelt ellenzéki képviselőtársaim, hogy ugyan dehogy, nekünk csak azzal van bajunk, ami benne van ebben a csomagban. Mi csak azzal nem értünk egyet; ha olyan terjesztettek volna elénk, amivel egyet tudunk érteni, akkor boldogan megszavaznánk. Nos, tisztelt képviselőtársaim, ez két megfontolásból sem hihető számomra. Az egyik az, hogy emlékeznek még a jelenlevők az előző ciklus kétharmados törvényeire. Tudjuk azt, hogy minden kétharmados törvénynél, az önkormányzati törvénytől a legelején a rendőrségi törvényig a legvégén, mindig nagyon súlyos kompromisszumokra kényszerültünk mi is és önök is. Mindenkinek nagyon sok mindent kellett feladnia az álláspontjából ahhoz, hogy a kétharmados törvény megszülessen, de kényszerítve voltunk ezekre a kompromisszumokra.
Most elmondták itt ellenzéki képviselők, hogy nagyon sok mindennel egyet tudnak érteni ebben az alkotmányozási csomagban, csak azzal nem, ami az igazságszolgáltatási reformmal kapcsolatban van benne. Igaz, hogy ez a legsúlyosabb, én ezt nem vitatom. De vegyük észre a következőt: az öt ellenzéki frakció egyformán utasítja el azt, ami az igazságszolgáltatással kapcsolatban van az alkotmánymódosítási csomagban. Azt, hogy a Magyar Demokrata Fórum meg a Kereszténydemokrata Néppárt elutasítja azt, ami az országos igazságszolgáltatási tanács kapcsán ebben van, ezt én megértem, hiszen ők ezt mindig is ellenezték; az előző ciklusban is elleneztek minden ilyen javaslatot.
(20.40)
De az, hogy a Fidesz, akinek a dolog lényegében benne van a programjában? Itt van - szokásom szerint - a Fidesz '93-as kongresszusának anyaga, benne a közjogi szekció tézisei, ahol azt olvasom, hogy "a bírói függetlenség biztosítására tényleges anyagi és szervezeti garanciákkal kell ellátni az ítélkezésre hivatott szerveket". A következő bekezdésben: "az igazságszolgáltatási szervezetrendszer korszerűsítését, a négyszintű bírósági rendszer és a kétszintű jogorvoslati rendszer bevezetését". Itt van ebben a Fidesz-kiadványban - '93-ból - a D/1. oldalon. Ha igaz az, hogy ez a kormány most már nemcsak a gazdaságpolitika számos kérdésében, hanem még a közjogi kérdésekben is azt hozza be a parlamentbe, amit a Fidesz évek óta mondott, akkor az, hogy a Fidesz ugyanúgy elutasítja ezt az alkotmánymódosítási csomagot, mint az az MDF meg KDNP, akik tényleg nem ezt az álláspontot képviselték, akkor nem tudok másra gondolni, mint hogy a politikai cél valójában az, hogy rákényszeríteni a két kormánypártot, hogy vagy egyedül szavazzák meg, és akkor el lehet őket mondani a demokrácia sárbatipróinak, vagy lemondanak a saját programjaik megvalósításáról.
Hadd hívjam fel ezzel kapcsolatban a figyelmet arra, hogy ez nagyon fontos pontja a politikai fejlődésnek, mert hiszen mi évek óta azt gondoltuk, meg mondtuk is, hogy a Fidesz nagyon sok kérdésben eltávolodott az eredeti elveitől - mindenekelőtt a gazdaságpolitikában, egyházpolitikában, emberi jogi kérdésekben -, de a közjogi kérdésekben ma is tartja azt a liberális álláspontot, amit évekkel ezelőtt képviselt, és az alkotmányozás folyamatában ez nagyon világosan látszott. Ez az a pont, ahol - úgy tűnik - a Fidesz az új koalíciós megfontolásainak most már a közjogi kérdésekben való álláspontját is alárendeli.
Végighallgattam Áder János - nemcsak az alkotmánymódosításban, hanem az igazságügyi csomag kérdésében is - felszólalását, és abban a fölszólalásban ennek a bírósági reformnak, az igazságszolgáltatási reformnak minden részletkérdéséről szó esett, de véletlenül sem említette meg ezt a két kérdést a vezérszónoki beszédében! Azt a kérdést, hogy itt célul van kitűzve az igazságszolgáltatás elválasztása a kormánytól, ami egyértelmű fideszes, liberális álláspont volt korábban - ugyanúgy, mint az SZDSZ-ben -, és egyértelmű célként volt kitűzve a négyszintű bíráskodás megteremtése, ami szintén benne van a Fidesz programjában, megkerülte. Tehát eljutottunk oda, hogy a Fidesz közjogi kérdésekben is átállt egy másik oldalra, amit én személy szerint nagyon sajnálok.
A dolog lényege, hogy ezek után mit tegyen az a kétpárti kormánykoalíció, amelyik a programját meg akarja valósítani, amelyik úgy ítéli meg - és ennek részleteibe nem megyek bele -, hogy ennek megvalósításához ezeken a pontokon nélkülözhetetlen az alkotmánymódosítás, és ugyanakkor nincs más lehetősége, mint hogy egyedül csinálja, mert az ellenzék - ha úgy tetszik: dafke - nem hajlandó ezt támogatni. Ez egy nagyon nehéz dilemma, mert komolyan azt gondolom, hogy ilyen súlyú kérdéseket nem szerencsés két pártnak csinálni. (Dr. Szabad György: Úgy van!) Ebben egyetértek önökkel, ebben nincs köztünk vita. És ha végigkísérik azt a három évet, amit itt eltöltöttünk, azt kell látniuk, hogy bizony mi, szabaddemokraták mindig is ezt az álláspontot képviseltük, és nagyon elszomorodtunk azon, amikor '94 őszén, hogy úgy mondjam, bele lettünk kényszerítve, bele lettünk csalva abba, hogy végül is nem volt más választásunk, mint megszavazni azt a bizonyos önkormányzati és választási csomagot.
Ugyanakkor azt gondolom, ha komolyan akarjuk venni magunkat, nem engedhetünk annak, hogy amikor láthatóan nem tartalmi kérdések miatt egyáltalán nem hajlandók támogatni ezt az alkotmányozási csomagot, akkor hagyjuk magunkat a ciklus végéig ennek az elvnek a fogságában maradni.
Azt gondolom, tisztelt képviselőtársaim, hogy számunkra, a kétpárti kormánytöbbség számára, ennek a dilemmának az a megoldása, hogy olyan kérdésekben, ahol a társadalom aktuális, a kormány és ellenzék viszonyától független kérdései kívánnak alkotmánymódosítást - és azt gondolom, hogy azok az alkotmánymódosítások, amelyek ebben a csomagban vannak -, ott meg kell tennünk magunkon azt az erőszakot, hogy a kormánytöbbség adott esetben alkotmányt módosít (Dr. Szabad György: Gondolatszabadság van!); olyan kérdésekben, ahol kifejezetten kormánypárt és ellenzék viszonyáról van szó - és itt a magam személyes véleményét mondom -, mint például az alkotmánybírák választása, és mondhatnék több ilyen példát, mint a Házszabály. Szerintem ott a kétpárti kormánytöbbségnek kerülnie kell azt, hogy ellenzéki támogatás nélkül módosítson.
Köszönöm szépen a figyelmet, és elnézést kérek azért, hogy egy kicsit hosszúra nyúlt a felszólalásom. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
