59. sz., március 12. MA EGY ÉVE
59. sz., március 12.
MA EGY ÉVE
MA EGY ÉVE
Megkondulnak ma éjjel a harangok a legszomorúbb óra emlékére. Március 11-e nevezetes nap lesz a történelemben, még csak emlékező szívek lesznek.
Az út arcunkba vágódó fölvert porában, virágok illatában, mik csontok között nőttek, a szél szilaj zúgásában, mely a szőregi temető fölött átsüvít, mindenütt ott van ez a március 11-e.
Utánunk húzódik mint az árnyék, fölöttünk lebeg mint köd, s mozgatja alattunk a talajt, mint a földrengés.
Március! Dicső hónap! Te, aki a szabadságot szülted, miért akartad megölni azokat, akiknek szülted?
Kongasd öreg harang, amily érzékenyen tudod, kongasd el vészkiáltásaid okát s hallgatásod történetét.
Milyen jó, hogy nem érezel… mert megrepedt volna szíved azon a hajnalon, amely olyan hosszú éjszaka volt. Ez a nép az, melyet jókedvében teremtett az isten a világra, de rosszkedvében teremtette neki a világot. S ezt te kiáltottad el azon éjszakán legelőbb.
Élők hívogatója, halottak altatója, mi voltál te ma egy éve?
A végítélet hirdetője.
S e végítélet iszonyatos volt, borzalmasabb, mint a hit regéi, hol a rosszak pokolba jutnak és katlanokban fognak főni, míg a jók az úr jobbjára ülnek a mennyben, s ájtatos zsolozsmaénekléssel vigadoznak.
Itt azonban jók, rosszak együtt vesztek, az emberi munka gyümölcse megsemmisült, valóságos tengerré lett a »tengerrel álmodó« róna, mint ahogy tenger volt ezer év előtt.
Isten haragos szeméből egy könnycsepp – s elöntött bennünket egészen. A másik szemét pedig, amely talán mosolygott volna, behunyta az isten, s komor, rideg felhők úsztak az óriás temető fölött.
Minden, minden el volt temetve. A tenger, mely megtalálta régi ágyát, hol a római világ idejében feküdt, bosszút állott azokon, kik mezőt, várost csináltak az ősi vackán…
De ne időzzünk e szomorú képnél… hiszen csak az évforduló ez már, itt áll a város megkisebbedve bár, de itt áll, s a tenger helyén zöld gyep eresztgeti ki vékony szálait, mosolygó kék égen rózsaszín felhők közül leszűrődik a napsugár s bearanyozza a kapát, gyalut, kalapácsot, s az ezekkel dolgozó emberrajt…
Hiszen ez csak az évforduló! A szomorú esztendő legutolsó napja. Az a nap, amikor levetni szokás a gyászruhát.
Vajon levethetjük-e?
Beteljesedett-e minden ígéret, behegedt-e már minden seb, le van-e már törülve minden könyű? El van-e már hordva minden rom, s vidám hajlék van-e helyén? S megizmosodott-e az a láthatatlan, de mégis mindent összetartó oszlop – a jövő?
Még nem. Király szava még nincs beváltva, hatalmasak ígéretei a szegen függnek. Csalóka fény megszépíti a romokat, rózsaszínűvé festi a jövőt. De a valóság a fejét rázza hidegen és ellentmond.
A rekonstrukció csak a papíron van, s ott is csak szegényesen.
A víz ellen nem vagyunk megvédve. A nehéz harcok, lehet, ismétlődni fognak újra. S ez a mi jövőnk. Az aggodalom talán csak azért nem kínoz most, mert nincsen még mit féltenünk. Ez a mi jelenünk.
A részvét, mely oly impozáns alakban jelentkezett eleinte, kihűlőben van. Mert azok, akiknek kötelessége lett volna a szerencsétlenség érdekében hasznát venni a részvétnek, elkéstek a tettekkel.
A humanitás mocsoktalan ügye pártmanőverek eszközévé tétetett. Tisza Kálmán kezdte, ki nimbuszt akart szerezni a rekonstrukcióval a névnek, melyet visel, s mit bántuk mi az ő mellékes céljait, ha azok a mi reményeinkkel megegyeztek?
De jöttek aztán apró emberek, akik a szegedi kérdésből pártállást csináltak, s most, midőn néhány hét múlva a szegedi javaslatok tárgyalás alá fognak kerülni, le lesz azokról szedve minden zománc, minden hímpor.
Nem kecsegtethetjük magunkat fényes jövővel. Álmok, remények szétfoszlanak… Csak árnyék volt az, hol megfogyott, hol megnövekedett – míg végre eltűnt.
A hömpölygő ár letakarodott a területről, de csak a gyom terem rajta, ez nem aranyszínű kalász.
A gyászév letelt – de a gyászruha még mindig rajtunk: kopott az, de hozzánk illő.
Ma egy éve tört ki az iszonyatos katasztrófa, a sebek, amiket ütött, még folynak, sajognak, – s az évfordulókor nem arra a napra emlékezünk, amely minket porig sújtott, mert oly hosszú nap az, hogy talán még most sem vagyunk a délutánján, hanem csak a most is vérző seb első perce jut eszünkbe.
Vajon mikor lesz abból a múltból igazi múlt?
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
