1
1
Déli szél süvölt a háztető fölött, az ablakot pedig tavaszi eső csapkodja odahaza: Bergengóciában most húznak a snepfek, és húznak hazafelé mindenhonnan az atyafiságba, „farsangba adott” leányzók. Mert ugyan hol van megírva, hogy minden leányt otthon kell férjhez adni? Nehéz dolog az, különösen a mai komisz világban, amikor a gavallérok nemcsak a telekjegyzőkönyvet ismerik teljes alapossággal, de még pontosan tudják az ezüstkanalak és vánkoscihák számát is, amelyekre számítani lehet. Ilyen körülmények között nagy szerencse kell hozzá, hogy a becsületes ember odahazulról „elsüthesse” a leányát, vagy legalábbis a telekjegyzőkönyvnek kell rendbe lennie. És miután sem szerencséje, sem rendes telekjegyzőkönyve nincs manapság a becsületes embereknek – hogyan is lehetne a mostani „rendszer” mellett! – számba vétetnek az atyafiak, akikhez farsangolni elmehetnek a leányok az anyjukkal. Olcsóbb is az ilyesmi, no meg kölcsönbe megy. Az öreg Simonyi néni, miután tavaly farsangban szerencsésen túladott Ilonán a dunántúli atyafiság segítségével, az idén már három somogyi kisasszonyt gardírozott a honi bálokban.
De hát néha az atyafiság sem tud segíteni. Különösen rossz világ jár a felső vármegyékben. Ahány gavallér van ott, az mind partit akar csinálni. Táncoltatják, udvarolgatják az Alföldről odakerült kisasszonyokat, de a tót mind ravasz: nem nyilatkozik amúgy csárdás közben, és megőrzi a hidegvérét még a hosszú-hosszú szünetórában is, amikor pedig annyi sok mindenféléről lehet beszélni! A vidéki bálokban még becsületesen betartják a szünórákat, amikor a cigány hallgatónótákat játszik, és a fejek, szőkék és barnák, önfeledten érnek össze… Sok szegény leány maradt azért már pártában, hogy a hebehurgya rendezőség előbb vetett véget a szünórának, amint az tervbe volt véve. Az előre elkészített ostromágyúk nem vonulhattak föl, mert az átkozott rendezőség a cigánnyal négyesre harangoztatott. Azért csak tartsuk be a szünórákat, sőt toldjuk572 is meg egypár perccel, fiatal barátaim, mert nem tudhatni, hogy nem követünk-e el életbevágó hibákat az oktalan sietséggel.
Amerre a Vitkóczy kisasszonyok jártak egy farsangon – hosszú éjszakájú felvidéki bálakon –, a szünórát betartották, de hajh, a két kisasszony mégiscsak gyűrű nélkül jött haza az anyjával. Pedig Vitkóczynénak a nagyanyja csillagkeresztes dáma volt! De később ezt is elhallgatták ott, amerre jártak, mert annyi előkelő atyafisága senkinek nincsen, mint a felvidéki családoknak. Egyik-másik uralkodóhercegeket számol rokonai közé, és a legszerényebbnél is van legalább egy báróné cousine. Úgy csillognak-villognak a felső vármegyékben a közei-távoli atyafiak, hogy a góthai almanach elbújhat szégyenletében. A csillagkeresztes nagymama, aki hosszú esztendőkön át hűségesen megtette a magáét, ha Vitkóczyék idegen társaságba keveredtek, a lomtárba került. Vitkóczyék csupán akkor foglalták el megillető helyüket a farsangi társaságban, amikor Vitkóczyné szorultságában egy váradi kanonok rokonságával kezdett dicsekedni. Úgy látszik, egy élő kanonok mégiscsak nagyobb potentát egy halott csillagkeresztes dámánál.
De íme, mégis eredménytelenül jöttek haza a görbe országból, megérkezve egy sötét hajnalon, amikor a vasúti állomáson havas eső csapkodta a restauráció párás ablakait, és teremtett lélek nem látszott sehol. A restaurációban már világosság volt, és még Vitkóczy mama ugyancsak noszogatta a kisasszonyokat a tömérdek skatulyával, különböző kosárral kifelé, a vendéglő ajtaja fölnyílt, és egy bundába burkolt, nemezcsizmás alak krákogva lépett ki a peronra. Vitkóczyék csak akkor vették észre, amikor hatalmas hangon jó reggelt kívánt az Északi-sarkra készülő utazó.
Vitkóczyné idegesen kapta hátra a fejét:
– No, te is köszönhetnél barátságosabban, Gyurkovay, nem pedig, mint az erdei haramia.
A kisasszonykák a skatulyák mögül „kezét csókolomot” mormogtak. Gyurkovay, egy helybeli ügyvéd, félig-meddig amolyan magyar rokonságban volt a családdal, de teljesen hasznavehetetlen, tizenkét próbás agglegény volt. Különben az utóbbi időben már a kora is megóvta őt mindenféle kombinációktól.
– Farsangból jöttök? – kérdezte Gyurkovay szokásos kiabáló hangján.
– Onnan, tótországból, hogy süllyedne el – felelt Vitkóczyné nem kevésbé erős hangon.
– Ugyan, ne kiabálj, Züzánn! – csillapította Gyurkovay.
– Miért ne kiabálnék? Először, nem hallja az ördög sem, másodszor,573 megmondtam nekik a fülük hallatára. Csak tóttal ne keveredjen az ember atyafiságba.
– Ugyan, ne mérgelődj, amikor a leves még az asztalon sincs. Nemrégiben levelet kaptam onnan, ahol jártatok. Egy fiatal fiskális kollégám nagyon szépeket írt a leányokról.
– Csak nem bizonyos Bajomi? – kérdezték csaknem egyszerre a Vitkóczy kisasszonyok.
– De éppen ő…
– Ugye, mondtuk, mama?…
– Talán el is fog jönni ide. Hanem most Isten veletek. Még itt hagy a vonat.
Gyurkovay fiatalos fürgeséggel ugrott föl az induló vonatra, a kisasszonyok reménykedve néztek utána, hátha elejt még egy szót a vén medve, amiből kombinálni lehetne. De a vén medve meg sem fordulva, kedélyesen jó reggelt bömbölve nyomult be havas bundájában egy másodosztályú szakaszba, ahol egymás hátán aludtak az éjjeli vonat utasai. Már jó darab ideje zakatolt a vonat, Gyurkovay jóreggeltje a kerekek zörgésén is áthallatszott, mert nyilván senki sem akart fölébredni, hogy kényelmes helyét elhagyja.
A Vitkóczy kisasszonyok a skatulyák mögül hirtelen kipirosodó arccal néztek az anyjukra.
– Ugye, megmondtuk előre, mama, hogy Bajomi doktornak komoly szándékai vannak.
– Ne gágogjatok – felelt Vitkóczyné. – Most már éppenséggel semmi sem lesz a dologból. Gyurkovay bátyátok eddig még mindent elpuskázott.
A leányok lehajtották a fejüket.
– Igaz – felelt Anna, az idősebb –, nekem már tíz esztendeje ígéri, hogy férjhez ád.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
