HETEDIK FEJEZET • A bádogcsésze
HETEDIK FEJEZET • A bádogcsésze
– De már azt a szégyent csak nem méri ránk az Úristen, hogy az én uram vénségére rongyszedő legyen – monda Zsuzsa asszony.
– Ugyan miért ne? Hát nem tisztességes kereset az? Még színdarabot is írtak róla. Én láttam. Az volt a címe: hogy „Rongyszedő”. Egressy Gábor játszotta benne a címszerepet. Az egy hős volt, egy derék ember! – Hát ha Egressy Gábor lehetett rongyszedő, Kapor Ádámnak derogáljon?
Lidi kisasszony intett a szemével Zsuzsa asszonynak, hogy rá kell hagyni! – Nem jó az indulatba jött emberrel vitába keveredni.
Az öregnek aztán egészen megtetszett a saját ötlete.
– Úgy teszek! Szemetet kaparok. Hátha egyszer egy gyémántot találok, amit üveg helyett kisepertek? Olvastam én egyszer egy regényt a Hírlapban, ahol egy szemétkaparó egy bádogdobozt talált a szemétkupacban, amibe egy gazdag tőzsérnek a végrendelete volt eldugva. Azon fordult meg a történet. A szemétkaparóbul mylord lett! Hát az hányszor megtörténik, hogy egy zsugori fösvény minden megkuporgatott pénzét bankókban, állampapírokban a szalmazsákjába dugja el. Mikor meghal, a rohoda szalmazsákot kidobják a szemétre. Holmi kényes ember nem akar hozzányúlni; mikor aztán a szemétkaparó szétbontja, csak úgy dűl ki belőle a sok angyalos bankó.
Az öreg egészen belemelegedett az új mesterségének a magasztalásába. Kivált mikor pipára gyújthatott. Az a kék füst egészen megjavítja az embernek a szemét, mindjárt más színben látja a világot.
– Mégis csak jól tette a Lidi kisasszony, hogy kivette a kezemből azt a pisztolyt. Az Úr Jézus küldte jó órában. Nem vagyok én még olyan öreg, hogy fejbe lőjem magamat. Lehet még az Ádámnak hasznát venni.
Alig is várhatta, hogy korán hajnalban felcsengesse a szemetes fiú a házat. Maga vitte ki a szeméthordó szekérhez a ládát. Aztán kikérdezte a kocsist, hogy hogyan, miképpen kell beállni a szemétkaparók közé. Az megmagyarázta neki, hogy nem kell ahhoz se instancia, se bizonyítvány, felülhet a szekérre mindjárt, s mehet ki az Eldorádóba – aranyat keresni.
És már kapaszkodott volna az öreg fel a szemetes szekérbe, ha hirtelen a házajtóbul elő nem rohan a Krányecz Frányó, meg két más tót napszámos, s meg nem ragadják kezénél, gallérjánál fogva.
– De bizony nem megy kend szemétkaparónak! hogy itt a mi házunkat lepocsékolja! Mi szemétkaparóval nem maradunk egy házban! Megyünk a háziúrhoz! Bejelentünk, hogy Kapor nem kapor, hanem kapar. Társaságot meggyalázni, bizony, nem engedünk.
Addig-addig, hogy betuszkolták az öreget a lakásába.
– No de ez már valami szörnyűség! Hogy még ezek a szotyák tótok is szégyenlik a rongyszedő társaságát! Hát micsoda arisztokrácia ez? Hát azért véreztünk mink 48-ban, hogy a malterkeverő tót lenézze a rongyszedőt? Tudom én jól, hogy ez a Lidi kisasszonynak a praktikája volt.
– Ugyan édes uram! Mit gondolsz? Hisz a kisasszony nem is tud a tótokkal beszélni.
– Azokkal nem tud, de tud a Csicsonkával, a Csicsonka meg tud beszélni a Gagyulánéval, az meg már tud tótul. Így uszították rám a tótokat. 49-ben is éppen így csinálták meg a muszka intervenciót.
– De látja, Ádám bácsi – szólt Lidi, körülcirógatva az öreget –, ez csakugyan nem magának való állapot.
– No jól van. Hát majd várok, amíg kineveznek esztergomi kanonoknak! – Hát ha nem engedik, hogy tisztességes úton szerezzek pénzt, hát majd megmutatom, hogy meg tudok élni pénz nélkül. Nem eszem!
– Talán Succinak a dicsőségét kívánta el Ádám bácsi?
– Nem a Succi példáját követem. Hanem azt teszem, hogy veszek magamnak tíz krajcárért egy prófuntot, az nekem négy napig eltart. Nem is pipázom többet. A pipámat elásom a földbe. Úgy élek.
És komolyan megtette az öreg, amit mondott. Hozott magának egy prófuntot az utcaszegletről, ahol a szatócsboltban fel voltak halmozva, s délben elővéve a baranyai bicskáját, leszelt belőle egy darabot, az volt a lakomája. Be se ment vele a konyhába, kiült falatozni a folyosó lépcsőjére.
A Vigyázz, meg a Pikusz, szokás szerint odatartott hozzá, mikor a gazdáját falatozni látta. Odadobott nekik egy-egy kenyérhajat.
A szarkának ez sehogy sem tetszett: „Gib flájsch!”
– Dejszen barátom Pikusz, a flájschnak vége van már. Fogj magadnak prücsköt, cserebogarat, ha húst akarsz kapni. Te sem kapsz már több szalonnabőrt, édes kutyám. Mi értünk nem hal már meg több mancsi ezen a világon.
A Vigyázz hallgatta mindezt nagy fülhegyezéssel. Mikor aztán látta, hogy a gazdája csakugyan becsukja a bicskáját, s eldugja a csizmaszárába, féloldalra fordítá a fejét, az egyik fülét felfelé tartva, a másikat lekonyítva, ami valószínűleg azt a véleményt fejezte ki nála, hogy ez nem jó állapot.
Amint aztán a gazdája bement a mosókonyhába, a Vigyázz egyet fordult, s kiillant az udvarról a nyitott ajtón. Mikor az Ádám megint kijött, s kereste a kutyáját, már akkor az nem volt sehol. Csak késő este settenkedett haza, akkor is elébb bekémlelt az ajtón, s azalatt, amíg az Ádám a ruhás teknőt segítette a feleségének a kúthoz cepelni, olyan észrevétlenül tudott beosonni a mosókonyhába, hogy senki sem látta meg. Ott aztán bebújt az ágy alá.
Az öreg nagyon el volt keseredve a kutyája hűtlensége miatt.
– Itt hagyott, visszament a vasúthoz! Ott csontokat dobnak neki a vendégek! Ő nem vesztette el a hivatalát. – Amint nem adhatok neki egyebet, mint fekete kenyeret, itthágy. – Hiába, a kutyában csak kutyalélek van. Kár volt úgy vesztegetni rá a dicséretet. Amíg boldog voltam, az én kezemet nyalta, most a másét nyalja.
De ki is kergette az öreg a konyhából a hűtelen állatot, amint észrevette, hogy az ágy alatt kuporog.
– Mars ki az udvarra! Ha egész nap odakóboroltál, most aludjál odakinn!
Szinte jól esett a mellének, hogy ő is elcsaphatott valakit. Másnap reggel, mikor a szemetes kocsi ismét megérkezett, Ádám apó maga vitte ki a szemetes ládát kiüríteni. Mint gondos, elővigyázatos családfőnek gondja volt rá elébb átkutatni a kiöntésre szánt szemetet, hamut, hogy nincs-e benne valami értékes tárgy.
Hát dehogy nem volt! Tizenhat krajcár hullott ki a szemét közül, két darab négy krajcáros, meg nyolc darab egyes. Ádám apó el volt szörnyedve. Rohant a feleségéhez a markában tartott rézpénzzel.
– Hát te így becsülöd meg a pénzt? Nekem kell a szemét közül kiszednem, amit te eldobálsz.
Zsuzsa asszony tiltakozott ez ellen a vád ellen. Neki ami pénzecskéje van, az a szekrényben áll, harisnyába van kötve. Tegnap reggel óta pedig pénz nem volt a kezében.
– De hát akkor hogy került ide ez a tizenhat krajcár? Nem akadt gazdája.
Ádám apó kénytelen volt a talált pénzt utoljára is a zsebébe süllyeszteni.
De azért szalonnát mégsem vett rajta, mert hátha előjön a talált pénz gazdája s visszaköveteli.
Másnap is csak megvolt a prófunttal, s nem hagyott a felesége által más eledelt magába diktálni. Aki nem dolgozik, ne egyék. A Vigyázz aznap estig odakószált. Ezért aztán a fülénél fogva húzták elő az ágy alól, mikor hazakerült.
A következő nap reggelén, mikor Ádám apó a szemetes ládát ki akarta vinni a gyűjtő szekérhez, akkor már az első tekintetre meglátta, hogy a szemét tetején egy csomó rézpénz hever. Ezúttal három négyes volt és hat egyes.
De most aztán már kriminális inkvizíciót tartott.
– Ki dobálja ide ezt a pénzt a szemetesládába? A Lidi kisasszony-e? vagy a Zsiga cigány? vagy a Gagyuláné?
Azok égre-földre esküdtek, hogy ők tájékára sem voltak az Ádám apó kincstermő ládájának. A szegény cigány a zsebeit is kiforgatta, hogy egy krajcár sincs bennük.
– Akkor a lelkek hozták ide!
Harmadnap megint odacsavargott a Vigyázz egész késő estig. De most már a seprűnyéllel is kapott érte egy rendbelit. Negyednap reggel a szemetes ládában már nemcsak rézpénz volt elszórva, hanem még egy fényes újdonat tízkrajcáros is.
– De hát a mennyből hull ide a manna? Ki lopja ide nekem a pénzét?
Az öreg kétségbe volt esve ezen a mesés szerencsén.
Estefelé beállít hozzá a Ritka Panna, egy kosár piros alma volt a karján.
-Jaó napot Aadaam apocska! Hát tudja-e, hogy hol jár a Vigyázz kutyája?
– Ugyan hol jár?
– Mondok, viszek egy kosaar aómaat a vasúthoz, hátha vesznek belőle az urasaagok. Haat csak ott laatom az indaóhaaz ajtajaaban a Vigyazz kutyót, amint keet laabon bertoafol, s a szaajaaban tart egy baadog cseeszeet, s a pasaséroktul kaodul. Adnak neki ki egy kis peenzt, ki egy nagyot, amennyi a cseeszeebe feer.
Ádám apónak csak kiesett a pipa a szájából. Felugrott a karszékéből.
– Megyek! Agyonütöm azt a dögöt! Az én számomra koldul. Hanem a felesége elfogta, átnyalábolta.
– Dehogy ütöd, dehogy ütöd! Ha ütni akarsz valamit, üsd ezt a te vasfejedet, amért olyan kevély, hogy nem akarja magát megalázni a jó emberek előtt. A te dolgod volna, odamenni a tanácsnok urakhoz, s elmondani előttük a te igazságos kérésedet. A kutyádat pedig ne bántsd, azt a hűséges állatot, aki nem tudja elnézni, hogy a gazdája koplal! – s ő jár el koldulni a számára. Az hordta haza bizonyosan a szemétben talált pénzt. Ádám apó hirtelen haragudott, hirtelen kibékült.
– Igazad van, rózsám; – szegény kutyám! Vak koldus volt az első gazdája, annál tanulta ezt, most, hogy látta, hogy én is koldussá lettem, elővette a régi mesterségét, s a számomra koldult. Dehogy bántom. Érte megyek, hazahozom. – És holnap aztán –, holnap lesz a napja, hogy elmegyek a tanácsnok úrhoz, megkérni, hogy vegyenek fel bennünket a szegények házába.
Mikor aztán este összejött az egész ismerősség (híre futott mindenfelé a Vigyázz stiklijének), akkorra előkerült az Ádám apó is a vasúttól a kutyájával.
A Vigyázz nagyon derült kedvében volt. Úgy nevetett, féloldalra lesunyva a fejét s jobbra-balra tekergetve a derekát, mintha a saját orrát akarná megütni a csóvált farkával. Tudta, hogy micsoda ravaszságot követett el. De ezúttal nemhogy megverték volna, hanem minden ember cirógatta, becézgette. Hanem a gazdája felé mégis hason csúszott, s az asztal alá iparkodott.
– Nem oda, kedves kutyám, nem asztal alá. Ide ülsz a székre mellém. Itt ez előtt az egész társaság előtt, aki látta a megveretésedet, megkövetlek. De minthogy abból te nem értesz semmit, hát hoztam egy pár virslit. Az egyik az enyim lesz, a másik a tied.
De nem a kolbász tetszett a hű párának inkább, hanem a jó szó. Mikor a gazdája maga mellé vette, majd kibújt a bőréből, olyan öröme volt. Nyalta a kezét, megnyalta a borostás állát, s úgy tudott ránézni azokkal az okos szemeivel, mint egy valóságos lelkes állat.
Egyszer aztán csak kirúgta magát a gazdája kezei közül, átugrott az asztalon, s azzal „auvau-babau!” – Egy macska jött be az ajtón, s amint azt meglátta, egyszerre megint csak kutya lett belőle.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
