354FODOR PÁL: EGY SZELDZSUK INTÉZMÉNY ÚTJA MAGYARORSZÁGRA:
A DZSEREHOROK
In: Hadtörténelmi Közlemények 28:3 (1981)
A korai oszmán krónikák feljegyzései szerint a XV. sz. elején, az ankarai csata idején új katonai elem jelent meg az oszmán hadseregben, amelyet hol szerehor, hol dzserehor néven említenek a krónikák szerzői. Néhány évtizeddel későbbi események kapcsán cserihor, szarahoridesz stb. név alatt megemlékeznek ugyanerről a csapatról egyes nem mohamedán tudósítások, történeti munkák is, s a XV. sz. második negyedében már oklevelekben is feltűnik, majd egyre gyakrabban szerepel a dzserehor név, jelezvén, hogy időközben fontos katonai és társadalmi intézménnyé vált.
A dzserehorok szervezetét, funkcióját vagy akár elnevezését illetően azonban már a kortársak leírásaiban több bizonytalanság, ellentmondás érhető tetten, s ugyancsak problémák merülnek fel az okleveles forrásokkal kapcsolatban.
A dzserehorokról a század elején kialakult és mindmáig élő képnek elsősorban Muhieddin XVI. sz-i török történetíró munkája, ill. annak latin nyelvre átültetett változata szolgált forrásául. Eszerint a „szarahorok” „… utakat építenek, árkokat temetnek be, aknákat ásnak és más piszkos munkákat vállalnak magukra.” Ezt a saját korszakának gyakorlatát általánosító jellemzést a dzserehorokról megemlékező modern munkák is követték, bár egyesek némi kiegészítést fűztek hozzá. Egy ismeretlen szerző 1913-ban azt írta, hogy az oszmán állam korai időszakában szerahornak azokat a személyeket, nevezték, akiket a hadsereg málhájának szállítására és más egyébre, valamint olyan természeti katasztrófák idején, mint pl. földrengés, az elpusztult helyek kijavítására használtak. Ezek a keresztény lakosságból kerültek ki …” Ehhez, néhány újabb forrás alapján, sokáig lényegében annyit tettek hozzá, hogy mindezeket zsold (ill. bér) ellenében végezték. Egy későbbi, figyelemre méltó, bizonyításában azonban elnagyolt és igen ingatag alapokon álló elképzelés szerint a 355XV. században a dzserehorokat az avarit-adó keretében toborozták oly módon, hogy zsoldjukat a nevezett adó ellenében az alávetettek fizették.
Az elnevezést és ezzel kapcsolatban a dzserehorok eredetének kérdését illetően, miután a kezdetekre vonatkozó források eleve nem voltak egységesek, s később is többféle névalak élt egymás mellett, számos elképzelés látott napvilágot. Mindennek ellenére a dzserehorok azonosítása elég korán sikerült: a fentebb idézett cikk szerzője mutatott rá, hagy önálló alakulatról van szó, melynek a szilahsor, szalahor, szerahor intézményekkel, tisztségekkel semmi kapcsolata nincsen. Valamivel később az eredet és átvétel kérdésében is megnyugtató megoldás született. M. F. Köprülü alapvető tanulmányában az oszmán dzserehor-szerahor nevet az Ibn-i Bibi-nél előforduló edzsrihar, „napi illetményt húzó”, „zsoldos” jelentésű szóval vetette össze, s a dzserehor szó dzsere tagjában az edzsri – szó egyes számú [csira] alakjának rontott formáját, s így a dzserehor és edzsrihar azonosságát ismerte felé. Ezek alapján vonta le a következtetést, hogy az oszmán intézmények jelentős részéhez hasonlóan ebben az esetben is anatóliai szeldzsuk intézmény átvételéről van szó.
Ismeretes, hogy Ibn-i Bibi több olyan esetet említ, amikor a szeldzsuk udvar, ill. egyes vezérek edzsrihárok alkalmazásával kísérelték meg seregeiket megnövelni, vagy ütőképessé tenni. Erre a legtöbbször igen nehéz, kiélezett, helyzetekben került sor. Ehhez a módszerhez nyúlt II. Giyaszeddin Keyhüszrev szultán 1243-ban a kelet felől támadó mongolok ellen készülődve, ugyancsak – többek közt – edzsriharokat küldött Semszeddin Iszfahani 1249-ban a határvidékre, mikor az ott kitört nagyméretű lázadás leverésére bevetett seregek kudarcot vallottak, s ilyen egységek alkották jelentős részét azoknak a csapatoknak, melyekkel Mu’ineddin Perváne 1266-ban detronizálta és megölte IV. 356Kilidzs Arszlán szultánt, Sajátos módon ezeket a zsoldosokat általában a társadalom legmozgékonyabb elemeiből, a különféle nomád törzsek tagjaiból toborozták, akik előbb, úgy tűnik, egyszeri alkalmakra „adták el” magukat, majd a későbbiekben a belső harcok, a politikai zűrzavar kiteljesedésével kialakultak olyan csoportjaik, amelyek egy-egy főnök vezetése alatt erre specalizálódtak.
Ha azokat az oszmán híradásokat olvassuk, melyek a dzserehoroknak az oszmány hadseregben való megjelenéséről szólnak, mindenekelőtt a történelmi helyzetben levő hasonlóság ötlik szembe. Miként valamivel több, mint 150 évvel korábban a szeldzsuk uralkodó, I. Bayezid szultán is a keletről – a Timur részéről – fenyegető nagy támadás küszöbén, szembeszállni képes haderő kiállításán fáradozva próbálkozott addig még nem látott számban segédcsapatokat gyűjteni. Mint Nesri elmondja, „… miután a maga országából kirendelte összeírt harcosait (yazilu leşkerin), más országokból is hozatott, sőt még Isztanbulból is érkeztek katonák. A tartományokból és városokból pedig szerehorokat rendelt ki. Rum vilájetjéből először Bayezid han idejében rendeltek ki szerehorokat, vezíre, Ali pasa tanácsára.” Asikpasazáde szerint, aki szintén beszámol az eseményről, az Isztanbulból kért katonák is „szerahorok” voltak és – művének isztanbuli kiadásában – Ruméliát (tehát Európát) adja meg mint olyan területet, ahol dzserehor-gyűjtés először 1402-ben történt. Nézetem szerint itt különböző megfontolások alapján mégis a Nesri által említett Rum vilájetjét, azaz Szivasz, Tokat, Amászia vidékét kell értenünk, amely kevéssel ezelőtt került oszmán fennhatóság alá; abban viszont nincs okunk kételkedni, hogy a bizánciak is dzserehorokat küldtek.
Így Rum vilájetje és Isztanbul jelölhető meg olyan területként, ahonnan 1402-ben elsőízben érkeztek dzserehorok, következésképpen a birodalom egyéb részein már korábban alkalmazhatták a sereggyűjtésnek vagy kiegészítésnek ezt a módszerét. Ezt erősíti meg Urudzs, aki – a keresztény segéderőkről is bővebb tájékoztatást nyújtva – ezt írja: „… Yildirim hán mindenfelé leveleket küldött, sereget gyűjtött: Anatoliból és Rumiliből akindzsikat és cserehorokat, 357a vlach sereget, … a szerb sereget és a Láz-oglut is berendelte, Anatoliból és Rumiliből pedig 10 000 azabot gyűjtött össze…”
Mindazonáltal nem valószínű, hogy 1402 előtt gyakran került volna sor dzserehorok felfogadására. Tudunk ugyan arról, hogy I. Murad pl. 1388-ban a balkáni koalíció létrejöttét az anatóliai bégségekkel és az „összes szomszéd uralkodókkal” tudatva támogatásukat kérte, amire a „környező országokból és Oszmán országából a nagyok és alacsony rendűek, bégek és közemberek a Hunkár mellett gyülekeztek”, hogy nagyjából ez ismétlődött meg 1389-ben, olyan esetekről tehát, amikor nagy valószínűséggel dzserehorok felhasználásával is számolnunk kell, de a század végéig nem sokszor adódott olyan helyzet, amelyben az oszmán uralkodók szorultságukban kénytelenek lettek volna – rendkívüli módszerekkel – külön erőket kiállítani az egyébként rendelkezésükre álló hadseregen felül. Ami azonban korábban ritkán esett meg, bekövetkezett 1402-ben, s a dzserehorok említése Nesrinél és Asikpasazádénál ilyen abszolút módon rendkívüli helyzettel, s nem kevésbé azzal függ össze, hogy szokatlanul nagy számban és szokatlanul nagy területekről toborozhatták őket.
Az idézett helyek alapján a dzserehorok mibenlétéről e korai időszakban azt lehet kiemelni, hogy az intézmény őrzi eredeti szeldzsuk jellegét, amennyiben ugyanúgy kritikus körülmények között felfogadott, a szultán „összeírt katonái”-hoz nem tartozó zsoldosokat jelent, akik – minthogy Isztanbulból is jöttek – egyaránt lehettek muzulmánok és keresztények.
Több mint négy évtized telik el ezután, amíg ismét dzserehorok szerepelnek a krónikák híradásaiban. II. Murad szultán súlyos harcai során az 1440-es években állítólag főbb ízben erősítette velük seregét. Amikor pl. a szegedi béke megszegésével 1444 őszén a magyar haderő betört török területre, az időközben visszahívott uralkodó így készült fel az összecsapásra: „… az Istennek hálát adván, segítségével megerősítette magát a hitharc szándékában, és felkerekedett Edirnéből. Számos janicsárt, a ruméliai és anatóliai sereget, akindzsit, azabot és szerahort rendelt ki, és mindenfelől – mondván: »közfelkelés [nefir-i cam] van« – összegyűlt az iszlám népe”. Görög történetíró, Khalkokondülasz számol be arról, hogy Hexamilion (Germehiszár) ostrománál 1446 végén „szarahoridesz”-ek, azaz szerahorok működtek az oszmán hadseregben. 1448-ban, Hunyadi újabb nagy vállalkozásakor, az oszmán haderő felállítása szinte teljesen azonos módon történt, mint 4 évvel korábban; ahogy az anonim krónika elmondja, a szultán a többi seregrész mellett ismét „… az összes tartományokból szerehort rendelt ki”.
A dzserehorok jelentőségének emelkedéséről és alkalmazásuk rendszeresebbé válásáról más források is vallanak. Így a XV. század derekán Törökországban raboskodó Magyarországi György, a janicsárrá lett Konstantin Mihajlović 358leírásai, a török krónikák további közlései mellett ezt húzza alá, hogy az 1440-es évek végéről már olyan okleveles adatunk van, amely dzserehor-szolgálat alóli felmentésre vonatkozik.
Hogy ez a század közepe felé az átalakulás képét mutató hadi intézmény új formájában pontosan mit takart, igen nagy nehézségek árán bogozható ki az egymásnak néha képtelenül ellentmondó forrásokból. Ezért az tűnik a legmegfelelőbbnek, ha az elvileg legbiztosabbnak tekinthető okleveles forrásokból indulunk ki, amivel egyúttal kritériumok nyerhetők az elbeszélő források értékeléséhez.
A mindmáig ismert legkorábbi dzserehor-említés egy 1447/48-ból származó (s nem, mint többen felteszik, 1366-os) oklevélben található, amely egy Szülejmán korabeli defterbe másolva maradt fenn. A néhány dervis számára kiállított oltalomlevélben Mehmed szultán bizonyos Akkaya nevű hely művelés alá vételéért „… a nevezetteket ulak (futár- és futárok számára végzett szolgálat), szuhra (robot), yag, tuz (kincstári olajtermelő- sóvágó-szolgálat), dzserehor, hiszar yapmaszi (vármunka), gerdek kullugu (menyasszonyadó), az összes avarit-i divani (rendkívüli állami adó) alól mentessé tette…” Egy másik, nem datált, de nagy valószínűséggel szintén Ih Marad uralkodása idejére keltezhető okiratban, amely bizonyos Murad bég vakufbirtokának lakóit menti fel, szintén előfordul a dzserehor: „… az említett helyen lévőknek nemes tevki adatott azzal, hogy ulak, szuhra és dzseheror, szalgun (kényszerkivetés gabonából), hiszar yapmaszi, dogandzsi, szekban (solymász és kutyapecér-szolgálat), konak (beszállásolás), yaya yapmaszi (yaya-katonának való összeírás), az összes avarit és tekalif-i divani (rendkívüli állami adó) alól mentesek legyenek…”
Az idézett szövegék azt mutatják, hogy az adott időszakban a dzserehor a többi említett adóval, szolgáltatással együtt az avarit-i divani-nak nevezett és általában rendkívüli állami (hadi-) adókként értelmezett szolgáltatások körébe 359tartozott; azok keretében, nyilvánvalóan a hadsereg, a háborúk követelte emberszükséglet kielégítésére vetették ki az alattvalókra. Minthogy az avariz-i divani abban a korszakban, amikor kivetése, felhasználása, egész szerepe már jobban ismert (a XV. sz. végétől), valóban azokat a szolgáltatási formákat fogta össze, melyek a hadi szükségletek biztosítására voltak hivatva, a dzserehor-szolgálat beillesztése ebbe természetesnek, s másfelől az avarit kiterjesztése eredményének látszik. Maga a beillesztés ténye, az avarizra vonatkozó korai okmányokkal együtt, viszont kétségessé teszi, hogy a szóban forgó adókomplexum a kezdetektől azonos lenne XVI. sz.-i formájával (amit pedig általában nyilvánvalónak tekintenek). Így az avarit változásainak tanulmányozása közelebb vihet annak megállapíthatásához, hogy mikor jött létre kapcsolat az avarit és dzserehor között.
Eltekintve a több szempontból problémás 1383/84-es oklevéltől, az első avarizt említő irat 1404-ből származik. Az ebben, továbbá egy 1415-ös oklevélben előforduló „összes avarit (dzsemi-i avarit)” kifejezés arra utal, hogy már ekkor több adót magában foglaló gyűjtőfogalom volt. Egy 1412-ben kiadott diploma alapján viszont kétségtelennek látszik, hogy az avarit csupán egy a sok adó között, s a dogandzsi és szekbán, noha később az avarit rendszer fontos részei, kifejezetten elkülönülnek, semmi kapcsolatot nem mutatnak vele. Mindezek bizonyára a gyakorlatban meglévő bizonytalanság, kialakulatlanság tükröződései, amit alátámaszt az is, hogy amíg az említett 1415-ös, bizonyos földbirtokra vonatkozó okmány felveszi, az ugyanezen birtokra vonatkozó 1402-es és 1419-es oklevelek meg sem említik az avarit alóli mentességet.
Ennek a bizonytalanságnak a fokozatos megszűnése az 1420-as évektől figyelhető meg. 1421-ben történt a yayák kiemelt katonai réteggé szervezése az avariz-rendszer keretében. Avarizzal összekapcsolódó további terhek bukkannak fel II. Murad 1425-ös adománylevelében. Az uralkodó a plovdivi imámokat és teológusokat, mivel nagyapja (I. Bayezid) futár- és futárok számára végzett szolgálat, robot, beszállásolás és tized alól felmentette őket, a régi módon megerősítette kiváltságaikban, de már az avarizzal kiegészítve úgy rendelkezett, hogy „… utaktól (futárszolgálat), szuhrától (robot), attól, hogy bárkit hozzájuk beszállásoljanak, ösrtől (tized), és a többi avariz-i divani alól mentesek és szabadok legyenek.” Ezeket a terheket követte, vagy talán már ekkor ide tartozott 360az egyéb szolgálatok sora, köztük a dzserehor, azab stb., s továbbiak hozzákapcsolódásával a sz. utolsó harmadára kialakult az avariznak az a szerkezete, amely a XVI. sz. nagy részében jellemezte. Az avarit kivetésének alapjául szolgáló speciális adózási egység, az avarit-háne rendszerének megléte már szintén adatolható ebből az időből.
Az utóbbinak egy archaikusabb változatáról azonban korábbi adatok is vannak: nevezetesen azzal a szervezettel kapcsolatosak, amit a magam részéről „odzsak-rendszer”-nek neveznék. Ezt mai ismereteink szerint elsőként a yayáknál alakították ki 1421-ben. A már említett reform lényege az volt, hogy bizonyos létszámú (valószínűleg 30 fős) egységeket (odzsakokat) hoztak létre, amelyekből 5 fő (eskündzsi) tartozott hadba vonulni (mégpedig felváltva, ezért is lett másik nevük nöbetlü, azaz soros), míg a többiek (az ún. yamakok) avariz ellenében a hadba menő költségeire 50 akcsét fizettek (amiért hardzslikcsi-nak vagy ellidzsi-nek, ötvenesnek is nevezték őket). Ennek fejében maguk és földjeik adómentesek lettek.
A yayákkal kapcsolatos tények azt valószínűsítik, hogy a birodalom egyéb katonai rétegei ezt követően hasonló jellegű átszervezésen mentek keresztül. Feltételezésem szerint mindenekelőtt az azabok, akik – helyzetük a yayákéval sok közös vonást mutatván – a századelőn épp úgy, mint 1421-ben, velük egy 361sorban harcoltak. Az itt kialakult intézményeket modellül véve hamarosan sor került a dzserehor megreformálására, a birodalom egészét átfogó hadszervezettel összhangba hozására.
Hogy ezeknek a feltételezéseknek valóságos alapja van, s a dzserehoroknak a yayákhoz, de méginkább az azabokhoz hasonló módon való kiállítása, megszervezése a század negyvenes éveire már bevett, kialakult gyakorlat volt, az kitűnik a törökökkel szemben egyébként igen tárgyilagos Magyarországi György leírásaiból, aki akkoriban több nagy hadsereggyűjtést átélt az oszmán birodalomban: „Ha viszont a török azt látja, hogy súlyosbodik számára a háború, azon nyomban hírvivőket küld szét az egész országba, s minden negyedik vagy ötödik hadkötelest parancsra bevonultat az otthon maradók költségén: és ezt a hadsereget cserihornak (escherihor) nevezik. Ezen a módon végtelen nagy létszámú sereget tud összegyűjteni. Ugyanakkor mindezt akkora lelkesedéssel hajtják végre és teszik meg, hogy egyik a másika helyett ajánlkozik, s az, akit otthon hagynak, úgy érzi, igazságtalanság esett rajta.”
Ez a lényeget tömören összefoglaló kép tovább árnyalható a Murád szultán 1443/44-es harcairól szóló gázávátnáme („hitharcok könyve”) adatainak segítségével. Noha ez a mű nem használja a dzserehor terminust, a benne szereplő ulufedzsi szó kétségtelenül vele azonos. Az elbeszélés szerint a magyarok ellen vonuló szultán két ízben is „közfelkelést” (nefir-i cam) hirdetett, amit Szófiába érkezése után újfent megismételni akarván, a következő instrukciókat adta egyik fő emberének: „… A kádi efendiknek parancsok írassanak olyan tartalommal, hogy kázáikban mindnyájan ulufedzsit írjanak, és sietve küldjék őket Szófiába … A mostani helyzetben ez a hadjárat minden muzulmán számára szent kötelesség, ránk pedig az hárul, hogy szükségleteiket és zsoldjukat megadjuk. Mert az a célom, hogy az ulufedzsik is hadrendet alkossanak (alay olub), s ne össze-vissza álljanak, mint az arab haja.” Miután az egyéb krónikákból tudjuk, hogy a dzserehorokat általában nefir-i cam meghirdetésével együtt hívták be, s az ulufedzsi a dzserehor török megfelelője (mindkettő ,zsoldos’ jelentésű), nem kétséges, hogy itt a dzserehokról van szó. A szöveg egyúttal igazolja és kiegészíti a Magyarországi György által mondottakat. Ugyanis ulufedzsiről beszél, de világosan értésre adja, hogy a központ részéről történő fizetés kivételes, meghatározott céllal: ütőképesebbé tételük érdekében történik. 362Nyilván elkelt az ösztönzés a nagy tét és amiatt is, hogy a nefir-i cam katonasága számára szokatlan időpontban, kemény télen kényszerültek igénybevételükre.
Magyarországi György leírásának hitelessége mellett szól az is, hogy a bevonulók költségeinek („zsoldjának”) megadása az „otthon maradók” részéről kétféle módon történhetett: az előírt összeget átadhatták magának a bevonulónak, de elhelyezhették az összegyűjtésére érkező biztosnál (mübasirnál, eminnél), azzal, hogy meghatározott időnként (pl. havonként) a szükséges összeget átadja nekik. Ezáltal valóban az a látszat keletkezhetett, hogy pl. a dzserehor vagy müszellem az államtól kapja „zsoldját”. Így a felületes szemlélő számára a dolog lényege rejtve maradt, valódi zsoldost látott ezekben. Épp úgy, mint Konstantin Mihajlović, aki azonban emellett fontos adalékokkal egészíti ki a dzserehorokról való ismereteinket.” Szerinte a „dzserahorok olyanok, mint nálunk a zsoldosok, az önkéntes vadászok tömegéből származnak”. Összegyűjtésükre a szultán akkor ad parancsot, ha nagy keresztény vagy más ellenséges sereg támadja meg: „ … kikiáltatja a városokban: aki zsoldot akar, az megkapja’, aztán a vadászok a szultánhoz lovagolnak, és minden lóra egy aranyat ad nekik 4 napra és attól fogva már nem vadásznak, hanem dzserahornak nevezik őket, mert már egyáltalán nem önkéntesek. Zsoldjukat havonta fizetik nekik, mivel nem sokáig állnak szolgálatban. Fegyverzetük kardból, pajzsból, lándzsából áll, némelyiknek páncélja van. A szultán addig tartja magánál ezeket, amíg szüksége van rájuk, aztán kifizeti és elbocsájtja őket. Döntő csatában körülbelül 20 000-en vannak és a szultánnál, a janicsároktól balra van a helyük…”
Az idézett források segítségével tehát meghatározhatók a korszak dzserehor-intézményének jellemzői. Ezek szerint a társadalom tartalékainak mozgósítására szolgáló rendszer volt, azokat az erőket, társadalmi elemeket fogta át, amelyek az szab, yaya, yürük stb. néven ismert katonai szervezetek kereteiből kimaradtak, de szükség esetén felhasználhatók voltak. Konkrétan az alattvalók avariz-rendszer szerinti megszervezésén alapult olyan formában, hogy minden négyöt ház/adózó (ev) állított ki egy dzserehort és gondoskodott ellátásáról. Nyilvántartásuk vagy esetenkénti összeírásuk feladata a kádikra hárult, akik a szultáni parancs kézhezvétele után az udvar megbízottjaival (mübasir, emin) együtt gyűjtötték össze őket. Minderre elsősorban rendkívüli válsághelyzetekben került sor, amit ideológiailag a dzsiháddal, a szent háborúval kapcsolatos iszlám előírásokkal indokoltak. Részben ezért volt, de ugyanakkor valóságos szükséglet motiválta, hogy behívásukat ilyenkor nefir-i cam, közfelkelés meghirdetésével kapcsolták össze. Ugyancsak a körülmények szorítása követelte meg, hogy a használhatóság növelése érdekében a központi hatalom időnként maga is hozzájárult 363a dzserehorok költségeinek fedezéséhez. Mindezt állandó jelleggel természetesen nem vállalhatta magára, mert ekkora tömeg fizetése pénzügyi lehetőségeit meghaladta volna.
Az általában „mindenféle piszkos munkákat” végző, kisegítő csapatnak tartott dzserehorról valamennyi idézett kortárs forrás vallja, hogy harcoló alakulat volt. Konstantin Mihajlović-tyal egyetértésben az idézett gázávátnáme azt mondja, hogy ezek 1444-ben a hadsereg balszárnyán, a ruméliai sereg oldalán foglaltak helyet, tehát valószínűleg rendszerint itt állították fel őket. Irányításukra magas rangú tisztségviselőket neveztek ki: 1443-ban Fazlullah efendi vezírt, Murad szultán egyik bizalmasát és Sahin pasa ruméliai beglerbéget bízták meg hadrendbe fogásukkal, a várnai csatában pedig Davud bég, pristinai szandzsákbég vezetése alatt álltak. Fegyverzetüket rendszerint kard, pajzs és lándzsa alkotta, s ha mindnyájan nem is, nagy részük bizonyára lóháton vonult harcba. Harci értékükről nem sokat tudunk, de azok a szavak, amelyeket a gázávátnáme a szultán szájába ad, elárulják, elég fegyelmezetlen tömeg lehettek (legalábbis az 1440-es évek előtt). Ezt azonban ellensúlyozhatta viszonylag nagy számuk, amit, bár nyilván ingadozott, a krónikák alapján átlagban 10 ezerre becsülhetünk.
A forrásokból kiderül, hogy megfelelő számú dzserehor összehívása, bevonultatása nem okozott különösebb gondot a központi hatalomnak. Amit Magyarországi György a törökök lelkesedéséről, harci készségéről állít, más krónikákban ugyanígy megtalálható. Azokon a magyarázatokon túl, amelyeket ugyanő kínál erre kitűnő elemzésében, kortársainak megjegyzéseiből, sőt művének egy másik helyéből gyakorlatibb indítékok meglétére következtethetünk. Amikor Konstantin Mihajlović a dzserehorokat „önkéntes vadászoknak” mondja, miként az akindzsikat, amikor Khalkokondülasz „dolog nélküli emberek gyülekezetének” nevezi őket, vagy amikor Magyarországi György azt írja, hogy a törökök „…alig győzik kivárni a bevonulás idejét …és nemcsak azok sietnek bevonulni, akiket összeírtak, hanem önkéntesen, az összeírtaknál többen igyekeznek és szinte futnak az adott helyekre”, akkor mind ugyanazt adják értésre: azt, hogy a dzserehor-i intézmény számára a társadalomnak azok a hagyományos, „nomád” elemei szolgáltak elsősorban bázisul, kimeríthetetlen forrásul, amelyek semmi hajlandóságot nem éreztek a birodalom kialakuló termelési rendjébe való beilleszkedésre. Mindez azonban csupán átmenetileg jelenthetett kiutat 364számukra, hiszen éppen az avarizzal összekapcsolt dzserehor-intézmény által rájuk kényszerített regula lett (társadalmi értelemben is) az egyik jelentékeny eszköz, amivel betagolódásukat, lesüllyesztésüket siettették.
Az eddig felmerült tények alapján nyilvánvaló, hogy a dzserehorok a XV. sz. nagy részben elsősorban a törökökből rekrutálódtak, soraikat azonban szükség esetén a keresztény lakosságból is kiegészítették. Egyébként még a XVI. sz. közepén is találhatók törökök a dzserehorok között, pedig a dzserehor-szolgálat akkor már legtöbbnyire a keresztény lakosság terhei közé számított.
A dzserehor-katonaság, mint harcoló alakulat, fénykorát II. Murad és II. Mehmed szultán uralkodása alatt élte. Adott formájában ahhoz a még „össznépi” jelleget mutató hadszervezethez kötődött, amely a hivatásos katonai elemek, a szpáhik és az udvari gárda túlsúlyra jutásával fokozatosan elveszítette jelentőségét. A folyamat első áldozatai a yayák voltak, s a XVI. sz. közepére mindazon elemek (azab, yürük, vojnuk, akindzsi), amelyek a XV. sz. nagy részében az oszmán hadsereg fő erőit képezték, teljes jelentéktelenségbe süllyedtek, többségében a hadsereg utász, ellátó stb. alakulataivá váltak. Velük együtt jutott ugyanerre a sorsra a dzserehor.
A dzserehor-szolgálat átalakulásának folyamatát pontosan nem lehet megragadni, mert a XV. sz. második feléből fölöttébb megritkulnak az erről szóló adatok. Tudjuk, hogy az 1462-es trapezunti hadjáratban és az Uzun Haszán elleni háborúban (1473) részt vettek dzserehorok, de ezután legközelebb az 1509-es eseményekkel kapcsolatban bukkan fel nevük.
Tudvalévő, hogy ebben az évben Isztanbulban hatalmas földrengés pusztított, és a romba döntött város helyreállítására az anonim krónika szerint „… Rumiliből és Anatoliból a kőművesek és irgadok (munkások) közül 80 000 szerahort rendeltek ki …” Szolakzáde kissé részletezőbb tudósításában szintén 80 000 fő szerepel, amely így oszlott meg: Anatóliából 37 000, Ruméliából 29 000 (azaz összesen 66 000) ,embert’ (adam) hívtak be úgy, hogy minden 20 ház (ev) állított ki 1 főt, és minden egyes ház 20 akcsét fizetett a költségekre, a visszamaradó 14 000 főt pedig 3 000 kőműves, ács és egyéb iparos, továbbá a mész égetésére rendelt 3 000 müszellemé 8 000 yaya alkotta. Miután a későbbi elszámolásokban a dzserehorokat a kőművesektől és a többi iparostól ehhez hasonlóan mindig elválasztották, bizonyos, hogy itt a Szolakzáde által említett 66 ezer ,adam’ volt csupán szerahor, akiket tehát az ,irgádok’ közül rendeltek ki. Ebből következik, hogy az irgád- és dzserehor-szolgálat funkcionálisan ugyanaz, ami másfelől kifejezi azt, hogy az utóbbi átalakulása, a dzserehorok lesüllyedése az adott időszakban befejezett tény. Az irgád szó ugyanis az oszmán birodalomban a XV–XVII. sz.-ban két, egymástól nem egészen független dolgot jelentett. Így nevezték azokat az alattvalókat, akiket a hadjáratok idején a sereg útvonalainak 365megtisztítására, a közben elfoglalt várak kijavítására, esetenként harci feladatokra használtak, s akiknek kiállítása és ellátása az avarit-háne rendszerben a rájákra hárult, de ugyanezen névvel illették azokat a munkásokat, akik békebeli vár-, híd-, dzsámi-építkezéseken, bányákban, előkelő, nagy vagyonú egyének birtokain, magán- és egyéb kincstári építkezéseken bér ellenében (segéd)munkát vállaltak, vagy erre kényszerítették őket. Ha a dzserehorokról rendelkezésre álló XVI. sz.-i forrásokon végigtekintünk, látható, hogy a dzserehor-szolgálatot ugyanez a kettősség jellemzi. Az első formánál ez csaknem teljes azonosságot jelent, a másodiknál viszont fontos különbség, hogy a dzserehorokat mezőgazdasági munkára, magáncélokra nem használták, s a dzserehor-szolgálat mindig kényszer, sohasem önkéntes. Ezen felül eltérés mutatkozik a területi elhelyezkedésben: irgádoknak, úgy tűnik, elsőorban Rumélia déli részén és Kelet-Anatóliában nevezték az ilyen ,munkásokat’, míg a dzserehor név inkább a birodalom európai végein: az egykori Bosznia, Szerbia, majd Magyarország meghódított területein vált használatossá.
A XVI. sz.-i hadjáratokon igénybe vett dzserehorok kiállításának módjáról, alkalmazásuk formáiról, felszerelésükről stb., tehát az e századi dzserehor-intézmény egyik változatáról jó tájékoztatást nyújtanak az 1566-os szigetvári hadjárattal kapcsolatban fennmaradt szultáni rendelkezések.
A hadjáratra való készülődés során dzserehorok összegyűjtéséről az első rendeletet a hercegovinai szandzsákbégnek küldték 1566. jan. 4-én, az utolsókat pedig 1566. jún. 19-én a szegedi és izvorniki szandzsákba. A közbeeső fél évben folyamatosan érkeztek hasonló tartalmú parancsok a különböző bégeknek, kádiknak, emineknek, többször éppen az említettek hanyagsága miatt. Az izvorniki, szerérai és szegedi szandzsákokba háromszor kellett a parancsot megismételni, de egyaránt kétszer írtak a pozsegai és a szendrői szandzsákokba is.
A dzserehor-kiállításra kötelezett körzetek meglehetősen nagy területet fogtak át: az említetteken kívül az aradi, temesvári, budai, szolnoki, koppányi, pécsi, zadzsisnai szandzsákok, azaz az európai végek tetemes hányada esett a kivetés alá. Hogy ez konkrétan mit jelentett az érintettek számára, arra nagyon nehéz lenne következtetni, mert két rendelettől eltekintve a követelt 366kontingens nagyságát nem adták meg, ill. a létszámot a helyi tisztségviselők tevékenységének sikerességétől tették függővé. Az azonban bizonyos, hogy a kellő mennyiség végül összegyűlt, mert már a hadjárat idején – a Gyula ostromára kiküldött Pertev pasa azt írja, hogy „… amint azt a temesvári berglerbég a székvárosba küldött pecsétes defterben jelentette, … a várvíváshoz szükséges … szerahor elegendő mennyiségben van”, s tudjuk, hogy Szigetvár ostromakor sok ezer jobbágy dolgozott a sáncmunkákon.
A dzserehorok kiállításának pontos módjáról a legtöbb információt talán az izvorniki kádinak küldött, 1566. jún. 19-i keletű rendelet tartalmazza; mivel az előírások és a leggyakoribb problémák egyaránt megtalálhatók benne, egészében érdemes idézni: „Mivel a hozzád tartozó kázából a hadjárat szükségleteihez 1000 dzserehorra van szükség, elrendelem, hogy egy percet sem késlekedve kázádból ezer fejszével és csákánnyal felszerelt dzserehort írj össze úgy, hogy minden 10 ház/adózó (háne) állítson ki egyet, majd sietve küldd őket a szultáni táborba. A kázádban lévő várparancsnokok (dizdárok) és vajdák adjanak melléd elegendő embert, hogy mind a kirótt dzserehorok összeírásában, mind elküldésükben, amint kell, neked segítsenek. Azokat, akik ezt elhanyagolják, jelentsd; az összeírt dzserehorokért kenézeik és primikürjeik előtt derék kezeseket állíts (kenezlerine ve primikürlerine yarar kefillere vireszin ki …), hogy ne legyen lehetőségük az úton megszökni.” Mindebből elsőként azt emelhetjük ki, hogy a XV. sz.-hoz hasonlóan az összeírás a kádik feladata maradt. Bár, mint a többi rendelet rávilágít, inkább technikai értelemben, mert a felelősség az eredményért elsősorban a szandzsákbégekre hárult. A rendeletek többségét ui. nekik címezték, előírva segítségnyújtási, felügyeleti kötelezettségüket. A segítségnyújtás egyik formája az volt, hogy a fentiekben idézetteken (vajdák, dizdárok) kívül szükség esetén az egyes települések elöljáróit, papjait és török birtokosait is közreműködésre kényszerítették. Az összeírás tehát a parancs kézhezvétele után úgy zajlott, hogy a kádik a szándzsákbégek és várparancsnokok részéről biztosított karhatalommal (esetenként udvari biztosok, eminek kíséretében) kivonultak a falvakba, városokba, s a közben már értesített helyi elöljárók, tisztségviselők stb. közreműködésével a megadott adókulcs alapján összeírták a szükséges számú dzserehort és kezeseket állíttattak értük. Általában minden 10 ház/adózó után követeitek 1 dzserehort, de előfordult, hogy – mint pl. a szegedi szandzsákban – ennél jóval kedvezőtlenebbül 4 ház/adózó alkotott egy adóegységet, ugyanúgy, mint a XV. sz. közepén. Az összeírtakról készített 367jegyzéket és a jelentést megküldték az udvarnők, az összeírtakat pedig az előírt felszereléssel a kísérők a megadott helyre vitték.
A dzserehorok felszerelésének legfontosabb kelléke a fejsze volt, s ezt általában csákány és lapát egészítette ki. Egyedül a temesvári beglerbégnek küldött 1566. febr. 18-i rendeletben említenek ettől eltérő eszközöket: az innen kért 1000 dzserehort fejszével, bárddal (pala) és rövid dárdával (harba) kellett ellátni. Ezek az előírások fontos tanúságok amellett, hogy ez az egykor harcoló alakulat régi jellegét még nem teljesen vesztette el, igaz, nagyon ritkán, harci feladatokra is használhatták. Ezt erősíti meg az körülmény is, hogy amíg a többi szandzsáknál a dzserehorok irányításáról semmiféle rendelkezés nem található, a temesváriak élére Csanád alajbégjét, Dzsáfert nevezték ki vezetőnek (basbug), ami arra utalhat, hogy fontosabb feladatokra szánták őket.
A dzserehorok többségét viszont, akik valószínűleg a lakóhelyük által biztosított élelemmel látták el magukat, Cuspinianus szavaival „a müszellemekhez és yayákhoz hasonlóan mindenféle hitvány munkák” végzésére használták. Így a kincstári élelem és fegyvertár (dzsebeháne), valamint mindenféle felszerelés (yat ve yarag) szállítása, a sereg vonulásának útjában az élelem felhordása az állomásokra, az ágyúkat stb. vivő és pontonnak szánt hajók vontatása, hídépítés, a várostrom idején a sáncmunkák ellátása, a sereg útvonalának megtisztítása, egyszóval mindenfajta nehéz munka, amit a „hadjárat szükségleteire (széfér mühimmi icsin)” megkívántak, feladatukat képezte.
Ez a nagy igénybevételt és sokszor hosszú távollétet követelő szolgálat eléggé gyűlöletes lehetett az alattvalók körében: erre mutatnak a szökések, ami ellen a kezesség alkalmazásával igyekeztek védekezni. De ugyanerre világítanak rá az ellenállásra vonatkozó utalások, panaszok is. Az izvorniki bégnek küldött rendeletben azt írták, hogy az „ellenálló rájával szigorúan el kell bánni”, a rájákat biztató helyi elöljárókat pedig gályarabsággal fenyegették meg. Az aradi béghez írt parancs arról tudat, hogy miután az élelem és fegyvertár elszállítására szekereket és dzserehorokat követeltek a rájáktól, azok képviselői a béghez és a kádihoz mentek, s kifejtették, hogy bármit megadnak, csak dzserehorral ne zaklassák őket. A szolgálat fő veszélyét feltáró indoklásuk így hangzott: „Dzserehort adni nem vagyunk képesek. Mert félelemben vagyunk, hogy amikor az iszlám sereg hozzánk érkezik, családjaink és házaink magukra maradva elpusztulnak. Úgyhogy, ha tőlünk dzserehort követelnek, bizonyos, hogy mindnyájan széjjelfutunk…” Az efféle kétségbeesett kísérletek természetesen nem gátolták meg a központi hatalmat abban, hogy szükség esetén akár kétszeresen meg ne vegye az előírt létszámot. 1566. júl. 17-én pl. a szendrői szandzsákból már másodszor követelték a dzserehorokat kiállítani, mivel az előszór összeírtakat bizonyos „Mahmud hán emberei elvitték”, a szállítandó felszerelés pedig ott maradt. Mi több, ezúttal valószínűleg az ottani törökök sem menekedtek 368meg a szolgálattól, mert a rendelet úgy szólt, hogy „magából Szendrőből, a várakból és falvakból írjanak dzserehort”.
Dzserehorokat, miként irgádokat, nem csak háború, hanem béke idején is gyakran alkalmaztak, és várak, hidak, palánkok építésére, a legtöbbször pedig ugyanezek javítására használták őket. A dzserehor-szolgálat ilyen jellegéről az egyik legkorábbi említés 1516-ból, a boszniai szandzsák törvénykönyvében található: „Ha a végeken lévő várak közül egyiknek javítása elrendeltetne, a tartományban házról házra (háneden háneye) szerahor írassék és vármunkára hajtassék; a boszniai vilájet összes váraihoz javítóként kirendelt 70–80 mentes, hitetlen mester gyülekezzék össze, s az …építész irányításával … a várakat javítsák ki … A pénz az államtól adassék, senkitől [erre a célra] pénzt ne hajtsanak be.”
A birodalom határainak északra tolódásával, a sok várat magában foglaló és rendkívül fontos magyarországi végvári rendszer kialakulásával annak fenntartásáról is gondoskodni kellett, ami a dzserehor-szolgálat széleskörű kiterjesztésével történt meg. Erről az elfoglalt területekről készített összeírások, a tahrirdefterek adnak tájékoztatást. Ha az egyes részletekben voltak is eltérések, a szandzsákok jelentős részére vonatkoztatható az, ahogy a mohácsi szandzsák várainak javítását, karbantartását megszervezték. A terület 1545/46-os összeírása szerint a szandzsákból 12 falut jelöltek ki az egyes várakhoz, az alábbi kötelezettségek és feltételek mellett: „Mivel erre nézve fermán adatott ki, az új szultáni defterben az jegyeztetett fel, hogy a nevezett falu lakosai rendkívüli adók (avarit-i divaniye ve tekalif-i cörfiye) és vármunkák (hiszar yapmak) alól felmentvén, dzserehor-szolgálat ellenében a pécsi vár hídjainak és kikötőjének javításához szükséges fát, amikor kell, behozzák; amennyiben az említett szolgálatot ellátják, a nevezett terhek alól mentesek és szabadok (muaf ve müszellem) legyenek.”
Itt tulajdonképpen birodalomszerte ismert, régóta alkalmazott módszerről van szó. Az újdonság csupán az benne, hogy ezt a munkát állandó dzserehor-szolgálatnak ismerték el, ami által az érintettek mentesültek attól, hogy hadjáratokon és nagyobb vármunkakor dzserehorként szolgáljanak. Azaz területenként létrejött egy speciális helyzetű, dzserehornak nevezhető, kis létszámú „szolgáló réteg”, aminek elterjedtségét mi sem mutatja jobban, mint hogy Meninski szótárában ezekkel azonosítja a dzserehort.
Mivel ez a rendszer természeténél fogva csak korlátozott feladatok megoldására volt alkalmas, ráadásul a magyarországi területeken a szolgáló rétegek állandó cserélődése, majd egyes helyeken eltűnése figyelhető meg, az időszakosan 369feltétlenül előadódó nagyobb munkák ellátása, új objektumok építése az alattvalók szélesebb körű igénybevételét tették szükségessé. Az ilyen célra mozgósított – s mint a boszniai kánunban láttuk – szintén dzserehornak nevezett munkások, épp úgy, mint a hadjáratra vitt dzserehorok, az átlagos, semmiféle mentességgel nem rendelkező alattvalók közül kerültek ki. Minthogy abból a néhány dokumentumból, amelyek vár- és egyéb közmunkákra vonatkozóan rendelkezésre állanak, világosan látszik, hogy az ezeken alkalmazott dzserehorokat nem ugyanolyan elvek szerint állították ki és dolgoztatták, mint a „hadjárati dzserehorokat”, a mentesség ellenében várhoz szolgáló valamint a hadjárati dzserehorok mellett bennük a dzserehor újabb, harmadik típusát kell látnunk.
Erről a típusról különösen sok adalékkal szolgál egy 1551. szept. 30-i keletű összesítés, amely egy építész, különböző iparosok, valamint dzserehorok és fuvarosok (arabadzsik) bérelszámolását tartalmazza. Mivel az eleje hiányos, nem tudni, hol és milyen építkezésen készült, de a résztvevők száma, építész jelenléte nagyabb vármunkát sejtet. A defter két részletben 1268 dzserehor és 410 arabadzsi nevét sorolja fel, akik az izvorniki, szendrői, szerérci, aladzsahiszári (kruseváci) és pozsegai, valamint a simontornyai, koppányi, mohácsi és székesfehérvári szandzsákokból, továbbá két (mohácsi szandzsákba tartozó) Nász-városból érkeztek az építkezésre. Figyelemre méltó, hogy egykori katonai szervezetük egyik elemét megőrizve, a dzserehorokat (sőt az arabadzsikat is) ún. odák-ba szervezték. Az egy-egy szeroda által vezetett változatos létszámú, döntő többségében délszlávokból és magyarokból álló egységek között török és vegyes etnikumúak is előfordulnak. A szerodák beosztottjaikhoz hasonló feltételek mellett dolgoztak, csupán a felelősségük lehetett nagyobb: a dzserehorokkal és arabadzsikkal együtt 4-4 akcse bért kaptak egy napra. Ez utóbbi tényt korábbi (a már idézett boszniai kánunnal) és későbbi adatokkal (az alább idézendő 1572-es elszámolással) kiegészítve megállapítható, hogy szemben az avarit keretében kiállított „hadjárati dzserehorokkal”, békeidőben a dzserehorokat a XVI. sz. nagy részében bérért dolgoztatták – egyezően a hasonló típusú irgádokkal. A bér összege változó lehetett: az 1551-es 4 akcséval szemben 1572-ben, a székesfehérvári vár javításakor a dzserehoroknak 3, az arabadzsiknak pedig attól függően, hogy mit szállítottak, 5 ill. 8 akcsét fizettek egy napra. 370A béren felül, mint az 1572-es elszámolás egyik bejegyzése és más források mutatják, néha élelemmel is ellátták őket.
Az 1551-es összesítés egyes részletei lehetőséget adnak arra, hagy felmérjük, milyen terhet jelentett a dzserehor-állítás bizonyos területek számára, s következtessünk a kirovás alapelveire. Ugyanis nagyjából ebből az időből rendelkezésre áll két szandzsák-összeírás (tahrir-defter); a mohácsi és görösgáli szandzsákoké, s az elszámolásban és az összeírásokban egyaránt szereplő kerületekre (náhijékre) megállapítható, hogy az adózók, ill. a férfilakosság milyen hányadát érintette a dzserehor-adási kötelezettség. Ezek szerint a két szandzsák egyes kerületeinél az arányok a következők: a mohácsi náhijéből minden 14,6 hánéra esett 1 dzserehor, s az innen elvitt létszám az összeírt népességnek, azaz nagyjából a munkaképes férfilakosságnak 2,6%-át tette ki. A baranyavári náhijében 8 háne, azaz 4,4%, a pécsiben 16,9 háne (2%), a szentlőrinciben 22,4 háne (1,15%), a selyeiben 3,6 háne (8,3%), a görösgáliban 9,6 háne (3%), a szentmártoniban 8 háne (2,8%), a szekcsőiben 14 háne (2,2%), a két külön kezelt hászvárosban pedig 8,8 háne (5,4% [Lackó]); ill. 5 háne (10% [Felesmart]) adódik. Ezekből az adatokból, nagyfokú eltéréseikből nyilvánvaló, hogy egységes adókulcs itt nem létezett, még olyan, egy szandzsákra egészében érvényes sem, mint amilyeneket az 1566-os rendeletek, mühimme defterik határoztak meg. Azaz nagyon valószínű, hogy nem avarit-háne szerint állították ki a dzserehorokit, mint egyébként tették a hadjáratok idején. Az arányok egyúttal arra is rámutatnak, hogy – talán a kiugró selyei náhije kivételével, s ismét csak a hadjárati alkalmazással szemben – az adott népességnek a szóban forgó munka nem jelenthetett nagy terhet, különösen, hogy bért fizették érte. Sőt, bizonyos megfigyelések arra intenek, hogy esetenként másfajta megközelítésre van szükség. Miután az 1551-es elszámolásban szerepelő és vizsgálatra alkalmasnak látszó neveknek a defterek névanyagával való összevetése során kiderült, hogy azok az utóbbiakban (a defterekben) döntő többségükben nem szerepelnek, az a következtetés kínálkozik, hogy a dzserehorokat főleg a szegényebb népréteg adhatta, mivel az adózási szempontból érdektelen alattvalók maradhattak ki elsősorban az összeírásokból. Ugyanezt húzzák alá más vizsgálatok is: kimutatták, 371hogy az 1572-es székesfehérvári várjavításon dolgozó simontornyai szandzsákbéli dzserehorok jelentős része (20–50%-a) szintén nem található az akkori tahrir-defterekben. Elképzelhető tehát, hogy a különböző területekre kivetett dzserehor-szolgálatot az egyes helységek közösségei legszegényebb, legmozgékonyabb elemeikkel végeztették el, egyúttal jövedelemhez juttatva őket. Szintén elősegíthette egy ilyen munkamegosztás kialakulását, hogy a hatóságok egy-egy vár javítási munkálatait igyekeztek ugyanazon területek dzserehorjaival elvégeztetni.
Hangsúlyozni kell azonban, hogy mindez csak az esetek egy részében volt így. Ha a feladat nagysága, sürgőssége vagy a tisztségviselők akarata úgy kívánta, habozás nélkül tettek félre bármilyen szabályt, szokást vagy gyakorlatot. Ennek elsősorban a nagyobb várakhoz, hidakhoz legközelebb lakók látták kárát, de az egész határvidék lakosságát érintette. Súlyosbította a helyzetet, hogy gyakran lépték fel hasonló igénnyel az – egyébként is bizonytalan – határ túlsó oldaláról, a magyar fél részéről, ami tetemesen megnövelte az itteni ráják terheit. De ugyanilyen irányban hatottak a birodalom általános helyzetében bekövetkezett változások is. A kifejlődő pénzügyi krízissel összefüggésben a XVI. sz. utolsó harmadától kiterjesztették a dzsizje-fizetés kötelezettségét, és ezzel párhuzamosan a várak javítási költségeit is fokozatosan a rájákra hárították, rendkívüli kivetések formájában. A magyarországi területeken az ún. „tamir akeseszi”, a „javítási pénz” megjelenését az 1570-es évekre tehetjük. Így aztán nem meglepő, hogy – az adózót féltve – olykor a szpáhik léptek közbe rájáik érdekében. Már 1568-ból ismerünk rendeletet, amelyben birtokaik elvételével fenyegették azokat a ziámet- és timár-birtokosokat, akik a várjavításhoz kirendelt „rájáik védelmére kelnek, embert nem adva ellenszegülnek.” Sőt, úgy tűnik, egyes tisztségviselők is tisztában voltak a ráják túlzott igénybevételének hátrányaival. Legalábbis erre való hivatkozással fordult az udvarhoz 1571-ben a temesvári, 1573-ban pedig a keleti végekről az erzurumi beglerbég azzal a javaslattal, hogy romboljanak le néhány „fölösleges”, a „ráják számára előnytelen” várat.
A békeidőszak végetértével, a századvégi és XVII. sz. eleji zűrzavaros időszakban a dzserehorok csaknem teljesen szem elől tűnnek. Hogy azonban felhasználásuk a nagy háború alatt sem szünetelt, arra közvetve egy III. Mehmed-korabeli mentesítő oklevél utal, melyben a dzserehorról és mellette – elsőízben – a „dzserehor-akeseszi”-ről, a dzserehor-pénzről is említést tesznek. A formula 372felvétele arra mutat, hogy az adott időszakban gyakran követeltek dzserehort a hadsereg számára.
A későbbi adatok viszont rávilágítanak, hogy a XVII. sz.-ban, az állami közmunkákon, a korszak magyar elnevezésével a „császár mívén” alkalmazott szolgálai alkotta a dzserehor címen kivetett terhek nagyobbik részét. Jellemző ezzel kapcsolatban az, amit egy elbocsájtott, hivatalra pályázó szandzsákbég írt valamikor a század második negyedében. Szerinte egykori felettesei azért nyilatkoztak róla kedvezően, mert „… a vár- és hombárépítésben, a béke és az egyezmények tiszteletben tartásában, és mindenekelőtt abban, hogy dzserehorokkal és építőanyaggal miként segítettük Budát, … egyedülállók voltunk … a végvidéki eminek sorában.” Az itt említett dzserehorokról, a császár mívéről a török mellett magyar források is tájékoztatást nyújtanak. Az ekkori dzserehor-szolgálat jellemzőinek meghatározásánál jól használhatók azoknak az ún. vizsgálati jegyzőkönyveknek, a deutrális conscriptióknak a közlései, amelyek a magyar fennhatóságnak a hódoltságra történő fokozatos kiterjesztésével kapcsolatban keletkeztek.
Megállapítható, hogy a XVI. sz.-i gyakorlat folytatásaképpen a különböző objektumoknál elsősorban a legközelebbi települések, nagyobb munkák idején pedig lehetőleg ugyanazon körzetek dzserehorjai dolgoztak. A területek ilyen jellegű felosztására utal egy a század legelején kelt rendelet, mely szerint addig a „Tarna folyó innenső partján fekvő falvak” az egri, a túlpartiak pedig Hatvanhoz jártak munkára. Köztük Gyöngyös város dzserehorjai, bár a század folyamán elég sokszor kellett védelmet kérniük azért, hogy máshová ne szolgáltassák őket. Előfordult azonban, hogy a kijelölt település meglehetősen messze feküdt a rábízott vártól, mint pl. Debrecen, amely előbb Eger, majd Szolnok és később Nagyvárad javításához kényszerült dzserehorokat adni. Egyre kevésbé vették figyelembe az említett elvet a század 2. felében, ami a háborúk folyományaképpen megszaporodó feladatokkal függ össze.
Szintén XVI. sz.-i előzményekre nyúlt vissza és lassanként általános gyakorlattá vált, hogy a közmunkák költségeit a rájákra hárították át. Az Esztergomhoz behódoltatott falvak közül az 1620-as években több település rendszeresen fizetett „császár műve adója”, „császár munkája adója” címen különböző összegeket, tehát ezek a terhek állandó adókká lettek. Sőt, ugyanez történt magával a várakhoz, hidakhoz stb. végzendő munkával. Ahogy a jegyzőkönyvek vallomásaiból kitűnik, a „császár művét” a települések adóival együtt állandó évi szolgálatnak tekintették, amit néha többször is megvettek rajtuk, ill. ha elmaradt, pénzt követeltek helyette.
373Kivetése lényegesen módosult a XVI. sz.-hoz képest. A birodalom adórendszerének alapját képező paraszti birtokviszonyok, s ennek következtében a korábbi adóegységek felbomlásával birodalomszerte sok probléma adódott az állami kivetések körül. A magyarországi területeken úgy hidalták át a nehézségeket, hogy átvették azokat a megoldásokat, amelyeket a magyar állam alkalmazott. A megmaradt Magyarországon a hasonló gondokból sarjadt 1609:12. tc. rögzítette az új adóegységet, a portát, s a törökök némi változtatással ezt a maguk számára is elfogadták. A változtatás többnyire abból állt; hogy pl. a kétfelé adózó területeken ugyanannál a településnél valamivel magasabban állapították meg a portaszámot, mint a magyar hatóságok. A szórványos adatokból arra következtethetni, hogy a császár míve, tehát a dzserehor-szolgálat kivetésénél ugyanúgy a portaszám szolgált alapul. A Győr megyei Táp község pl. az 1642-es jegyzőkönyvben azt vallotta, hogy „annak előtte a császár munkája volt 7 porta, immár 10 portára verték, azelőtt 7 gyaloggal tartoztak, most 10-et kérnek …” Eszerint egy-egy porta, azaz optimális esetben 4 jobbágy-, vagy 12 zsellérház állított ki 1 dzserehort, bár épp ezek a források említenek sok esetet, amikor az előírásokat, megállapodásokat megsértették.
A visszaélések azonban nem csupán az állami tisztségviselők részéről történtek, hanem legalább annyira, ha nem nagyobb mértékben, a javadalombirtokosok oldaláról. A szpáhik ugyanis, kihasználva az államhatalom fokozatos hanyatlását, az államot illető szolgáltatások egy részére rátették kezüket. Így a maguk számára sajátították ki időnként a császár mívét, a közmunkákat. Mórichida birtokosa pl. az 1620-as években „szultán munkája helyett 10 ft.-nyi összeggel megelégszik”, tehát pénzre váltva hasznosította az állami szolgáltatást. Csíkvárad falu ura természetben követelte ugyanezt, mert faluja szerint „gyakran történik…, hogy midőn a szultán munkájára beküldik szekereiket, először magának szolgáltat, azután a szultán művét is el kell végezni.” Az utóbbi panasz jól rávilágít ennek a visszaélésnek a fő tehertételére: se az időnként erősebb adóztatással jelentkező állam, se az adózók erejét kisajátítani igyekvő birtokos nem tudta a ráját a másik követeléseivel szemben megvédeni, aminek következménye az adók, szolgáltatások, így a császár míve megtöbbszöröződése lett.
Ehhez járult, hogy továbbra is gyakran rendeltek hódoltsági török alattvalókat magyarországi vármunkákra (egyébként fordítva épp annyiszor megesett), ami különösen az egyre növekvő kettős adózású területeket érintette. A magyar országgyűlés, a kétfelé munkára hajtottak helyzetét megkönnyítendő, háromszor: 1625, 1635 és 1647-ben is kimondta, hogy az ilyenek az átkelőhelyeken vámmentesek legyenek.
A XVII. sz.-i közmunka, a dzserehor-szolgálat jellemzője, hogy egyre szélesebb rétegekre terjedt ki. Korábban, mint ismeretes, dzserehor alól mentességet főleg más, az állam számára végzett szolgálattal lehetett szerezni. Kétségessé, gyakran papírronggyá váltak viszont a mentességek, ill. az azokra vonatkozó rendeletek a XVII. sz. egyre anarchikusabb viszonyai között. Nagyon jól végigkísérhető ez a folyamat még olyan város esetében is, mint Nagykőrös, amely pedig a birodalomban a keresztények számára elérhető autonómiának és privilégiumoknak egyik maximumát képviselte. A város többek között, mint ismert, 374annak köszönhette kiváltságait, hogy a hódoltsági lőporgyárak egyik fő salétromszállítója volt. Ennek fejében „a közmunkák és terhek, valamint az erődítési és várművek alól is fel vannak mentve” – írták egy 1627 májusi levélben, amit épp azért kértek a budai pasától, mert ilyen munkákra akarták szorítani a várost. Öt év múlva azonban már meg kellett ismételni a rendeletet, s hasonló okokból a század folyamán a város még számtalan oltalomlevelet szerzett. Ennek ellenére regesztrumai gyakran tartalmaznak elszámolásokat közmunkákra ment embereik költségeiről, a század közepe táján pedig végképp elenyészik az oltalomlevelek ereje. Hadjáratokra „táboros kocsik”, élelem, ember adása, híd- és vármunkákon való részvétel jelzik, a város nem tudta tartani korábbi pozícióját. A mentességek érvénytelenségét, a szultáni rendelkezések semmibevételét fejezi ki az a rendelet, amellyel 1672-ben a városra újvári szolgálatot vetettek ki: „Miután a nevezett városbéli ráják… szultáni magas rendeletek által minden egyéb szolgálat alól ki valónak véve: a szóban forgó rendkívüli kocsi küldéskor ezektől felényi kocsi kívántassék…” A város háborgatása a rendeletek ellenére később sem szűnt; amint 1677-ben a kőrösiek panaszolták, a „budai kormányzó… részéről … mind a ser mind a kánun ellenére szarahorral … szüntelenül zavartatnak.”
Ahogy a kőrösi példából is kitűnik, a dzserehor szolgálat alkalmazása, bár korábban sem tekinthető éppen ritkának, a század közepe után egyenesen mértéktelennek mondható. A korszak nagy háborúit, várostromait, területi foglalásait, tehát rombolásait követően rengeteg volt az építési, helyreállítási munka. Az 1660-as években a török terület merő építkezés: dolgoztak a kisebb erődítményeken, palánkokon, hidakon, de mindenekelőtt a fontos nagy, várakon, mint Nagyvárad, Kanizsa, Szigetvár, Szécsény és elsősorban Érsekújvár. Mindehhez annyi dzserehorra volt szükség, hogy az igényeknek nem tudtak eleget tenni, s ezért olykor még a szpáhikat és timárbirtokasokat is vármunkára rendelték. A legtöbb és leghosszabb ideig dzserehort igénylő építkezés Érsekújvárott zajlott, ahová folyamatosan csaknem az egész hódoltsági terület elküldte embereit. 1665-ben a friss újvári vilájetből, az egri, budai, esztergomi, székesfehérvári, sőt a szegedi szandzsákból parancsolták oda a dzserehorokat. Az évről évre ismétlődő szolgálat igen súlyosan érintette a rájákat, különösen, hogy helyenként elég kíméletlenül vették meg rajtuk. Az egri vilájetben pl. 1668 közepén az ottani katonaságot, ahogy a magyar nyelvű kísérőlevélben írták „az vitézlő nömösi rendöt” (!) küldötték ki „zászlóstul az falukra szekeret és gyalogokat hajtani Érsök újvárban, Újvárnak, árkait tisztítani és egyéb helyeit építeni …” A szintén 1668-ban készült Pest megyei vizsgálati jegyzőkönyv vallomásai pedig arra mutatnak rá, hogy a jobbágyok-ráják számára milyen tetemes kárral járt az „újvári szekerezés”, amely még a 70-es években is tartott.
Az e századi dzserehor-szolgálat tehát, miután fő megkülönböztető jegyét, a fizetettséget elveszítette, joggal nevezhető az állami robot intézményének. Az egykor szeldzsuk zsoldost, aztán hadjáratok idején alkalmazott oszmán fegyverforgató-, majd kisegítő katonai alakulatot jelentő dzserehor így vált az oszmán birodalom európai végein az alávetettek által gyűlölt ingyenmunkává, amely alól a századvégi nagy háborúk elültével, a törökök eltávozásával szabadultak meg végérvényesen.