~BE
~BE, felhangú szók után s a vastaghangú ~BA alhangú szók után névmódosító rag, mely tulajdon ért. bizonyos térfoglalatba indulást, valaminek belsejébe irányzást, hatást jelent, pl. terem-be lép, kút-ba esik. Mint igekötő e viszonyt ismétli: be-megy a kert-be, be-rohan a vár-ba. Megfelel e kérdésre: hová? illetőleg, mibe? Ezen alapfogalomnál fogva különféle közelebb vagy távolabb átv. érteményben alkalmaztatik, nevezetesen a) holmi burkolást, takarást, befödést, bonyolítást jelentő igékkel, mennyiben azok bizonyos térbe, helybe foglalást fejeznek ki, pl. pólyába takarni a gyermeket; gyászruhába öltözködni; marokba szorítani a fegyvert; papirba göngyölgetni valamit; csomóba kötni a kendert; gombolyagba szedni a fonalat; üstökbe fonni a hajat; ránczba szedni a ruhát; b) valamely tömegbe, gyűtest belsejébe, közepébe: vízbe, sárba, hóba lépni; kenyérbe harapni; hajba kapni; társaságba, gyülekezetbe vegyülni; c) bizonyos sokaság által gyakorlott működésbe: dalidóba, mulatságba, fonóba, csatába menni; beszédbe, tanácskozásba ereszkedni; d) szellemi, erkölcsi működések székhelyébe: vedd fejedbe, eszedbe, amit mondok; szívembe zárom; lelkembe hat; emlékezetbe hozom; e) kedélyi állapot körébe ható: kegyelembe venni, fogadni; búba, bánatba, szomorúságba merülni; aggodalomba ejteni; beleszeretni, belebolondulni, beleunni valamibe; betegségbe, nyavalyába esni; kísértetbe vinni; f) bizonyos időközbe ható: éltének huszadik évébe lépett; belát a jövőbe; sok időbe kerül; g) néha csupán az irányt fejezi ki, mely valaminek belseje felé czéloz, honnan az ily sajátnemű kifejezések: orrba, hátba ütni; oldalba lökni; agybafőbe verni; hasba rúgni; mellbe döfni, am. az ütést, lökést, verést, rugást, döfést az illető testrész belseje felé irányozni.
Különbözik ettől azon be, mely elébe, közibe, fölibe szókhoz toldatik, ezek t. i. eléve, közéve, föléve, helyett állanak, hol a ve azonos va szótaggal (ho-va szóban), s a v úgy változott b-vé mint ezekben is olybá (= olyvá), kevésbé (= kevésvé).
Az alapfogalomtól eltérő szabálytalan sajátságok: fejébe tenni, szemébe vágni a kalapot, nyakába akasztani a köpenyt, e helyett: fejére, szemére, vagy szeme fölé, nyakára vagy nyaka köré. Hasonlóan, kocsiba, szekérbe fogni a lovat, am. kocsi, szekér elé. Sajátnemüek ezek is: szembekelni, szembeszökni, szembe szállani, szóba állani valakivel; kevésbe, semmibe, kutyába venni valamit; melyek részletesebben az illető igék rovatai alatt adatnak elé.
A régi halotti beszédben bele beli alakban jön elő, még pedig alhangú szók után is változatlanul: világ-bele, uruszág-bele, nyugalma-bele; a személyragokat ma is csak ezen alakban veszi föl: belém (= bele-em), beléd, belé, belénk, stb. Mikből némelyek azt hiszik, hogy ez az eredeti ragozás, noha a gyök mindig be marad, valamint fel-ben fe. A mondott halotti könyörgésben, valamint általán más nyelvemlékekben, a marasztaló ben is előfordúl behatólag: kebelében helyhezje.
Egyébiránt számos más nyelvekben előfordúl ezen és rokon jelentéssel, a nyelvek természetéhez képest előljárói minőségben is, pl. az arabban bi (bi-l-meszcsidi = a mecsetben), fi (fi-l-bejti = a pajtában vagy házban) a héberben be (
), perzsában be (be-se-her = városba vagy városban), a szláv nyelvben we (we kosztele = templomban), a görögben επι, a törökben da, de (d = b), a finnben: han hön, hoon, hin (h = b) stb.
), perzsában be (be-se-her = városba vagy városban), a szláv nyelvben we (we kosztele = templomban), a görögben επι, a törökben da, de (d = b), a finnben: han hön, hoon, hin (h = b) stb.
