SAJDÍT
SAJDÍT, (saj-d-ít) áth. m. sajdít-ott, par. ~s, htn. ~ni v. ~ani. 1) A kül- vagy belértékekre mintegy távolról e gyöngédebben ható benyomásokból előérez, vagy némi homályos előjelekből gyanítólag észrevesz valamit; vékonyhangon, sejdít v. sejt. A csúzban szenvedő előre sajdítja a légváltozást. Nem tudom miért, de úgy sajdítom, hogy nem sokára valamely baj ér. A bokrok mozgásából sajdítja a vadász, hogy vad lappang közöttök. Szaga után sajdítani valamit. Némely állatok megsajdítják a közeledő földindulást. „A vélt Constantinus sajdítván, hogy pártolni kezd tőle a szerencse.“ Faludi Ferencz. 2) Különösen, valamely fájdalmas benyomást megérez, fájlal. A ló sajdítja a lábát, ha szegbe lépett. A tövisbe v. szegbe hágott meztelen lábu ember (de amikor még csak alig ér lábába a tövis vagy szeg) sajdítja a szúrást. (Ferenczi János). A likas fogak sajdítják a hideg italt, mely mondat már erősebb sajgásra vonatkozik.
Első pont alatti jelentésénél fogva gyöke azon saj hang, melyet a fürkésző, szaglászó a levegőt magába visszahúzva ad, s rokon a sziszegő szag, szimat szók gyökeihez, melyek a levegő beszivására vonatkoznak; továbbá a sejt és sejdít vékonyhanguakhoz, melyeket Sándor J. a latin odoratur, aubodoratur, és animadvertit szókkal értelmez. Így midőn még csak alig érezhető fájlalást, megfájulást jelent is, ebben szintén az előbbi értelem rejlik; de már erősebb fájlalásnál gyökül azon saj tekinthető, melyből sajog, sajon, sajnál, sajnálkodik erednek, s rokonai fáj, vagy a fájdalmas felkiáltási haj és jaj indulatszók; t. i. a fájdalmas benyomás első érzetére ilynemü kiáltó s olykor sziszegő hang szokott rendesen kitörni belőlünk. Ez értelemnél fogva tehát a sajdít am. fajdít, fájdít. V. ö. SAJ, (3); és SAJ, (4).
