LÉK
LÉK, fn. tt. lék-et, harm. szr. ~e v. ~je. Általán am. lik v. lyuk módosított alakban, s megegyezik velök a német Loch és Lücke, a finn és lapp luko, wend lukna, az üreget jelentő lengyel loch. Jelent nyilást vagy üreget, mely bizonyos testbe vagy térbe mélyed. Helyesen vette már Adelung észre, hogy mind a Loch, mind a Lűcke, mind több rokon hangu és értelmü szókban alapfogalom a mélyedő nyilás. Világosan kifejezi ezt a magyar lék gyöke le (infra), melyből ék képzővel alakult le-ek, öszvehúzva lék. Így lett fe (caput) gyökből fe-ék fék, (capistrum); a csé cső (tubus) gyökből csék, pl. bikacsék. E szerént lék am. lefelé mélyedő valami. A lik és lyuk csak módositásai. Ez alapfogalmat tartva szemünk előtt mint valószinüt állithatjuk, hogy rokonai a magyar liget, lug, lugas, a latin lucus, lacus, a német Lücke, Lacke, mennyiben ezek is oly tárgyakat jelentenek, melyek mélyebb helyen, illetőleg völgyben, s mintegy üregben fekszenek. Szoros ért. lék jelenti azon lyukat, melyet a jégen halászat, vagy vízmerités végett vágni szoktak. Szélesb ért. más testeken vágott lyuk, pl. Léket vágni a kenyéren, dinnyén, tökön. Székelyesen vék, mint lép vép, láz váz, lápa vápa stb. V. ö. LÓK, LŐK.
