ŐSZINTE
ŐSZINTE, (ő-szinte) ösz. mn. tt. őszinté-t. Mondjuk emberről, ki magát nem tetteti, ki azon szin alatt mutatkozik, mely valódi igazi természete, tulajdonsága, egyenes, nyilt szivü. Innen az emberi tettekre alkalmazva: őszinte barátság, beszéd, nyilatkozat, akarat, indulat. Ezen szónak egyik alkatrésze a hasonlatra vonatkozó szinte, mely egyszersmind bizonyos tárgygyal való megegyezést, azonságot jelent, és mely, valamint önmagában ma is csak határozó: úgy régebben az egész öszvetétel is csak határozó volt; másik része a harmadik személynévmás ő, miszerént őszinte am. maga szinte, vagyis maga szine szerént, szinről szinre; s melléknévileg: szinről szinre, ő, olyan, mint ő maga valósággal, t. i. saját eredeti szinében, nem valamely fölvett, hazudott alakban mutatkozó. Régibb szó; s eléfordul már a magyar Verbőcziben is: őszintén (1660. 76. l.), továbbá Molnár Albertnél: őszintén, őszinte való, őszinteség, Szabó Dávidnál pedig ,őszinte’ épen úgy határozóilag áll, mint ,őszintén.’
