(Aszaf zsoltára.) Uram, pogányok törtek be örökségedbe, szent templomodat meggyalázták. Jeruzsálemet romhalmazzá tették.
Szolgáid testét prédául vetették az égi madaraknak, híveid húsát a föld vadjainak.
Jeruzsálem körül ontották vérüket, mint a vizet, és nem akadt senki, hogy eltemesse őket.
Szomszédainknak szitok tárgya lettünk, csúfság és nevetség azoknak, akik körülöttünk laknak.
Meddig még Uram? Örökre haragudni akarsz? Meddig izzik még bosszúd, mint a tűz?
Öntsd ki haragod a pogányokra, akik nem ismernek, az országokra, amelyek neved nem tisztelik,
amiért Jákobot eltiporták s lakóhelyét pusztasággá tették.
Atyáink bűneit ne rajtunk torold meg, siess elénk irgalmaddal, mert egészen nyomorultak lettünk.
Neved dicsőségéért ments meg minket, Istenünk, szabadítónk! Bocsásd meg, Urunk, bűneinket, ments meg minket a nevedért!
Miért mondják a pogányok: „Hol van hát Istenük?” Szemük előtt legyen nyilvánvaló bosszúd a pogányokon, szolgáid véréért, amit kiontottak.
Hatoljon fel hozzád a foglyok nyögése, szabadítsa ki erős karod a halálra szántakat!
Szomszédainknak add vissza hétszeresen a gyalázatot, amellyel illettek, Uram!
Mi pedig, a te néped és nyájad juhai, magasztalni fogunk mindörökké, s nemzedékről nemzedékre hirdetjük dicsőségedet.