Megjegyzések. Elmélkedések.
Dacára annak, hogy 1618-ban a háborús felek hadműveleteiket elég lanyhán folytatták, azok és egyéb kellemetlen viszonyok – pénzhiány, fertőző betegségek stb. – annyira kimerítették és leapasztották az egymással szemben álló seregeket, hogy azok csak jó későn foghattak hozzá a tavaly félbemaradt hadműveletek folytatásához. Ezek kiinduló pontján a császári sereg két csoportban állott; az egyik a gyengébb, Buquoy alatt Budweisnál, azzal a rendeltetéssel, hogy a cseheket féken tartsa, sőt ha lehet, döntő támadással tönkre tegye; a másik, jóval erősebb, Iglaunál, hogy onnan vagy Buquoyval egyetértőleg és azt támadólag kezdje meg hadműveleteit, vagy a már szintén erősen okvetetlenkedő morvák ellen lépjen fel támadólag. A két csoport együttes ereje mindössze 13.000 emberre zúgott. Jóval cifrább volt ennél a csehek és szövetségesük kiinduló helyzete, három egymástól 125–150 kilométernyi távolságban álló csoportban, melyek közül az egyik, Thurné, Bécs torkát szorongatta; a másik, Hohenhlohe parancsnoksága alatt, egészen kedélyesen a Buquoy-csoport tőszomszédságában telelt és tavaszolt s számottevő túlereje dacára (8000 ember csak fokozatosan kiegészülő 5000-rel szemben) még csak nem is gondolt támadólagos fellépésre s végül a harmadik, 4000 főnyi Mansfeld-csoport egészen május végéig állott tétlenül Pilsennél, hogy aztán végre a Hohenlohe-csoporthoz csatlakozva, valamihez hozzáfogjon. A három csoport ereje a Brünn tájékán már szintén megalakuló 4000 főnyi morva csoporttól eltekintve 20.000 emberre rúgott. Az utóbbiakat is beleszámítva, a cseh-morva erők összege majdnem kétszeresét tette ki a császári sereg valóban gyenge létszámának. E szerint úgy számerő, mint a hadászati helyzet tekintetében kétségkívül a csehek voltak előnyben, egyrészt mivel máris Bécset körülzárva tartották, másrészt mivel bármikor számottevő túlerővel vethették magukat a Buquoy-csoportra, anélkül hogy előbb a Mansfeld-csoport beérkezését be kellett volna várniok. És e helyett mégis Buquoy volt az, aki a hadműveleteket megkezdte, azonban nem a sokkal erősebb Hohenlohe-csoport megtámadásával, hanem hogy Moldauthein-nél elhelyezkedve, a két ellenséges, csoport egyesülését megakadályozza. Minden esetre feltűnő, hogy a sokkal erősebb Hohenlohe bántatlanul tűrte Buquoy elvonulását, minek megtörténte után ő ahelyett hogy az elvonuló és a Mansfeld csatlakozását veszélyeztető Buquoyra vetette volna magát, valóban kicsinyes hadműveleti célt, az ellenség által elhagyott Budweis megvételét tűzte maga elé, ami természetesen nagyban megkönnyítette Buquoy további határozottan ügyes és remek eredményt is produkáló magatartását. A zablati győzelem hadműveleti és harcászati előkészítése és végrehajtási módja valóban dícséretére válik a császári hadvezérnek s nekünk magyaroknak jól esik az a tudat, hogy ennek a szép győzelemnek magyar csapatok is tevékeny részesei voltak. Különösen szép és helyes volt Buquoynak ama elhatározása, hogy eredeti moldautheini hadműveleti irányát és célját megváltoztatva, Netolitznak vett irányt, hogy onnan meglepőleg oldalba foghassa a menetét Protivinból tovább folytató ellenfelét. A meglepetés ugyan nem sikerült, mert Mansfeld még kényelmesen, céltudatosan, saját tetszése szerint állíthatta fel Gross-Zablatnál csapatjait, de azért a császári sereg s annak keretén belül a magyar lovasság oly elan-nal látott hozzá feladata megoldásához, hogy annak jól megérdemelt jutalma az ellenséges csoport teljes tönkreverése lett. Sőt mi több, ennek a legkisebb csoportnak a balesete egy csapással a másik két seregcsoport további működését is teljesen megbénította; a közelben volt, számra nézve a Buquoyénál jóval erősebb Hohenlohe-csoport fejnélkül állott félre az útból, Thurn pedig Bécs mellett kiválóan kedvező hadászati és harcászati helyzetét feladva, hanyatt-homlok rohant vissza, hogy a kishitűvé vált Hohenlohe-csoportba új lelket verjen. Ennél szánalmasabb képet alig képzelhetünk el magunknak és ezt a gyönyörű eredményt Buquoy mindössze 5000 főnyi, de erős és céltudatos akarattal vezetett kicsiny seregcsoportjával vívta ki.
Már sokkal kevesebb ügyességgel és szerencsével működött Buquoy vezértársa, Dampierre, a vele szemben kezdeményezőleg és ügyesen fellépő Teuffenbach-al szemben, bár a császáriak a hadiszínhely e részén a letárgyalt események folyamán kettős túlerővel is rendelkeztek. A különben bátor és rutinírozott Dampierre ez egyszer alaposan elvetette a sulykot. A kezdő sikeren vérszemet kapva, könnyelműen, csupán hadának egy részével követte a visszaszorított ellenséget, mely a kedvező alkalmat kihasználva, gyors visszavágással válaszolt, aminek nem is maradt el az eredménye. Csakhogy ez az eredmény az üldözés elmaradása miatt nem lehetett sem elég nagy, sem elég tartós, de elvégre Teuffenbach nagymérvű óvatosságát az ellenség túlerejére való tekintet is indokolttá tette némileg s így Dampierre végeredményben mégis elérte célját, Lundenburgot.
Ilyenformán a császáriak helyzete augusztus közepe táján eléggé jónak volt mondható. Ekkor kapcsolódott be a Habsburgok és a csehek között már másfél év óta dúló háborús bonyodalmakba kiválóan fontos új tényező gyanánt Bethlen Gábor közbelépése, mely máról holnapra döntő fordulatot idézett elő a hadműveletek további kialakulása tekintetében. Az eddig oly szép sikerrel működött Buquoy odahagyja a számára dús babérokat termett cseh hadiszínteret és Morvaországba siet, hogy a most már nemcsak a morvák, hanem Bethlen részéről is fenyegetett vezértársának, Dampierre-nek segítségére lehessen. Nehogy útközben Hohenlohe és Thurn egyesített seregcsoportjába ütközzék, seregét mindenekelőtt nagy kerülővel Csehország legdélibb részébe, Rosenbergig vezeti le és azt az egyesült Thurn–Hohenlohe sereg, melynek parancsnokát a szeptember 18-án a főparancsnokság átvétele végett Morvaországba rendelt Thurn eltávozása után Hohenlohe vette át, összetett kézzel tűri és csak jó későn szánja el magát az elvonuló ellenségnek nem annyira üldözésére, mint inkább tisztes távolban való követésére. Ennek azonban nem annyira Hohenlohe, akiben állítólag végre mégis föltámadt a támadólagos szándék, mint inkább alárendelt csapatjainak engedetlensége és féktelensége volt az oka. De bármint lett légyen is a dolog, a cseheknek ez a működése sajnálatosan szomorú képet nyujt hadra- és harcratermettségükről. Pedig úgy Hohenlohe, mint Turn meg voltak győződve, hogy egyelőre legkiválóbb feladatuk abban áll, hogy Buquoy és Dampierre egyesülését megakadályozzák.
Bethlennek a hadiszíntérre való beérkezésével a hadihelyzet még inkább a szövetségesek javára billent. Mielőtt azonban az ez által kialakult új hadihelyzet méltatásába fognánk, előbb az erdélyi fejedelem célkitűzéseiről és Nagyszombatig terjedő hadműveleteiről kell egyet-mást megemlítenünk.
Az 1618-ban lángralobbant nagy vallásháború eleinte tulajdonképpen csak a Habsburg-dinasztia és az ellene fellázadt csehek között támadt konfliktusnak látszott és talán senki se hitte volna, hogy ebből oly hosszantartó és utóbb majdnem egész Európát közelebbről érdeklő bonyodalom fog kialakulni. A háború második évében, 1619-ben annak lángjai már Magyarországba is átcsaptak, amelynek fellépésében és szereplésében a vezérszerepet Erdélynek nagyratörő fiatal fejedelme, Bethlen Gábor ragadja magához, aki a Habsburgok és a törökök között fennálló nagy versengésben magának és Erdélynek egészen új, az eddiginél fontosabb szerepkört akart biztosítani. Ebben a versengésben eleinte mint tudjuk, a törökök voltak az agresszívebbek, akik nemcsak egész Magyarországot, hanem Ausztria és a német birodalom legnagyobb részét is hatalmuk alá akarták hajtani. Utóbb, kivált a perzsa-háborúk okozta nagy vérveszteség folytán azonban a szultánok agresszívitása Európában mindinkább alábbhagyott s főtörekvésük immár csak meglevő birtokaik megtartására szorítkozott. Ezzel szemben a Habsburgok eleinte néhány balul végződött támadási kísérlet után nagyban és egészben véve inkább védekezésre szorultak, de abbeli törekvéseikkel soha sem hagytak fel, hogy ha már a törökök által elfoglalt magyarországi részeket nem lehet, akkor legalább Törökországgal lazább összefüggésben álló Erdélyt ismét visszanyerhessék, mi ellen viszont a konstantinápolyi körök tiltakoztak kézzel-lábbal. Vagyis még precízebben kifejezve, a nagy hódításokról kényszerűségből lemondott török kormányok európai állampolitikai főtörekvése eleinte odairányult, hogy Erdélyt is török birtokká megtéve, a nagy ozmán birodalom határa nagyban véve a váci Duna-könyök, a felső-Tisza mente és Moldva legészakibb pontja által jelölt vonalig kitolassék. Majd amikor ez a törekvés Erdélynek évtizedeken át tartó szívós ellenállásán hajótörést szenvedett, a konstantinápolyi körök már csak azt tűzték ki célul, hogy Erdély feltétlenül megbízható törökbarát fejedelem alatt önálló fejedelemséggé alakíttassék; ezáltal azt akarván elérni, hogy a ketté szakadt Magyarország soha többé egy fő alatt ne egyesüljön, nehogy a duna–tiszamenti hódoltsági területnek, mint kimondott török birtoknak fennállása Erdély, Felső-Magyarország és a Dunántúl felől egyidejűleg megindítandó koncentrikus támadás által veszélyeztessék. Ezzel szemben a mindenkori császár-királyok és a velük egyetértő magyarországi királyi kormányok azon fáradoztak, hogy a kettévált országot, Erdélyt és a királyi Magyarországot, újra egyesítsék, hogy ezáltal megfelelő erőre kapva, a törököt az ország területéről újból kiszorítani lehessen. Hogy az ezen ellentétes törekvésekből minduntalan származó fellángolások végre végkép megszűnjenek, eszelte ki Bocskay az általa a bécsi és zsitvatoroki béke révén szerencsésen tető alá is hozott nagy hármas kiegyezési műveletet. Ennél az ő elgondolása az volt, hogy a két nagy versengő fél, a Habsburgok és a törökök tartós jóviszonyba kerüljenek egymással és hogy közöttük közbeékelve a mindkettőjüktől függetlenített, de mindkettőjükkel szerződéses jóviszonyban álló erdélyi fejedelemség állandó ellenőrzője és szinte garantálója legyen a két nagyhatalom közötti megértésnek és háborús bonyodalmaktól mentes jó egyetértésüknek. Bocskayt korai halála meggátolta abban, hogy a bécsi és zsitvatoroki békék igéjét a gyakorlatban is minden enyészetnek ellenállni tudó egészséges és erős testté átformálhassa, gyenge utóda, a szertelen Báthory Gábor pedig egyáltalában nem értett hozzá, hogy a Bocskay által jól megalapozott épületet mindenféle viharokkal szemben is ellenállóvá tehesse; majd mikor a nagyon is törökbarát hírében álló Bethlen Gábor foglalta el Bocskay örökét, vele szemben oly magas fokra hágott a Habsburgok és a bécsi körök animozitása és bizalmatlansága, hogy az új fejedelem már nem igen gondolhatott arra, hogy Bocskay elgondolását mindenben magáévá tegye. Őt különben az utóbbi koncepcióját és békés hajlamát messze túlhaladó és fokozatosan mindig nagyobb arányokat öltő személyi és egyéni gondolatok és ambíciók is hevítették, amelyek nagyon is beleütköztek a Habsburgok érdekszférájába s így azokkal előbb vagy utóbb, de kenyértörésre kellett a dolognak kerülnie. Ez pedig igen nagy dolog volt és igen erős önbizalomra vall, hogy az ifjú fejedelem ilyen nagy fába bele merte vágni a fejszéjét, de ezt a fejszecsapást előbb alaposan elő kellett készíteni és az valóban remekül is sikerült neki. Első és legsürgősebb feladatának Erdély belső konszolidációját tekintette, amit főleg a szászok megbékéltetése révén el is ért. A következő lépés Bethlennek ama törekvésében nyilvánult meg, hogy a kapcsolt részeknek, a Partiumnak, Báthory Gábor halála után a királyi megbízottak által elfoglalt részeit ismét visszacsatolja Erdélyhez, mert ezek nélkül utóbbi egyrészt nyitva állott a királyi Magyarország felől jövő támadásra, míg viszont azok által kiegészítve, az erdélyi fejedelemség nemcsak politikai, hanem hadműveleti tekintetben is oly biztos bázisra tett szert, hogy annak birtokában már legalább némi megnyugvással foghatott hozzá nagy gondolatának, a Habsburgok megtámadásának eléggé kényes és veszélyes végrehajtásához. Hogy kiszemelt ellenfelét és annak politikai és katonai tanácsadóit lehetőleg sokáig biztonságban ringassa, ennek érdekében az ép oly ügyes, mint ravasz és furfangos fejedelem az ámítás és képmutatás oly erős eszközeinek alkalmazásától sem riadt vissza, amelyeket még az akkori, meglehetősen tág lelkiismeretesség fölött rendelkező diplomácia is utólag megengedhetetlennek minősített.
A nagy és nehéz feladatra való tekintettel Bethlennek terve sikeres végrehajtásához még külső segítség után is kellett néznie. E tekintetben helyzete nem volt valami rózsás. A konstantinápolyi körök, akiknek jóindulatára és támogatására elsősorban kellett támaszkodnia, utóbbi időben meglehetősen elhidegültek, úgy hogy a nagy vállalat megindítása, a „kitámadás” idején még örülnie kellett, hogy azok semleges jóakarattal szemlélik az ő hadbavonulását ama európai fejedelem ellen, akivel a szultán nemrég örökkétartó békebarátságot kötött volt. Erre nézve nyiltan kijelentették a Portán levő követeinek, hogy a szultán mindaddig nem bonthatja fel a Ferdinánddal kötött szövetséget, amíg Magyarország Ferdinándot végérvényesen meg nem fosztotta trónjától és más királyt nem választott magának. S amíg Bethlen megkoronázása befejezett ténnyé nem válik, a Ferdinánddal való törésről szó sem lehet. Végre konstantinápolyi követeinek ügyessége révén legalább annyit ért el a fejedelem, hogy ismét biztosítottnak láthatta a Porta jóindulatát a maga számára, úgy hogy még török segélynyujtásra is biztosan számított, mire nézve azonban csakhamar elég érzékeny csalódás érte, mert tényleges török segélynyujtásra az egész hadjárat folyamán nem került a dolog.
Épígy inkább ellenséges, mint barátságos magatartásra számíthatott Bethlen a szomszédos havasalföldi, de még inkább a lengyel király szavára hallgató moldvai vajda részéről, pedig Zsigmond király volt az, aki eleinte titokban dolgozott sógora érdekében Bethlen ellen, majd nyiltan is fenyegető állást foglalt el vele szemben, amint az a 160. oldalon közölt leveléből elég világosan kitűnik. Ilyenformán Bethlen közvetlen szomszédai részéről támogatásra egyáltalában nem számíthatott, ami annál rikítóbb színben tűnik fel, ha meggondoljuk, hogy Báthory István annak idején az összes környező országokat fejedelemsége igaz barátjaivá tudta átformálni, pedig diplomáciai rutin tekintetében Bethlen Gábor sem állott sokkal mögötte fentemlített nagynevű és szerencséskezű elődjének. Ilyen körülmények között Bethlennek messzemenő céljainak és terveinek kovácsolása közben nagyon is kapóra jött a Ferdinánd és a csehek között kitört konfliktus, amelynek elsőévi hadjáratában ő ugyan ténylegesen részt nem vett, de azért saját szavai szerint nem aludta el a dolgot, hanem buzgón fáradozott az általa megindítandó támadás úgy bel- mint külpolitikai előkészítésén. A külpolitikai téren elért eredményekkel, mint föntebbi leveleiből is kitűnik, a fejedelem úgy látszik meg volt elégedve, annál kevésbbé a felsőmagyarországi vármegyék részéről tapasztalt támogatási készséggel. E vármegyék lakossága túlnyomó többségében protestáns lévén, örömmel üdvözölte ugyan a veszélyben forgó vallásnak oltalmára kardot rántott bajnokot, de ezek nagyobbára csak üres érzelemnyilvánítások voltak, mert fegyverrel kézben a vármegyék egyike se állott melléje és pénzbeli támogatásban sem részesítették, ahogyan az több rendbeli leveléből világosan kitűnik.
Miután úgy bel- mint külpolitikailag mindent legjobb tudása szerint előkészített és miután Prágába és Konstantinápolyba küldött követei majdnem egyidőben (augusztus 14-én illetve 17-én) meglehetősen kedvező hírekkel érkeztek vissza, a fejedelem késedelem nélkül elrendeli seregének Kolozsvár tájékán való összpontosítását. Ez az összpontosítás, miután minden elő volt készítve, mindössze néhány napot vett igénybe s így a fejedelem augusztus vége felé már megkezdhette az előnyomulást a legközelebb elérendő közbeeső cél, Nagyvárad felé, ahol első hosszabb pihenőjét tartotta.
Mielőtt a fejedelmet további útjában követnők, mindenekelőtt hadjárati és hadműveleti tervével és céljával kell tisztába jönnünk. Az okot, amiért Bethlen fegyvert ragadott, a Rákóczyhoz intézett augusztus 18-iki levél (148. old.) és a debreceni manifesztum (157. old.) jelöli meg. Előbbihez Szekfü (id. m. 80.) a következő megjegyzést fűzi: „Mind a két vallási és politikai szabadság tiszteletreméltó kísérője lehet Bethlen politikai (és tegyük hozzá: katonai) akciójának, de nem előidézője.” A manifesztumban foglaltakról pedig ugyanő a következőket írja: „Ami itt a csehországi magyarok levágását illeti, ezek Buquoy seregében szolgáltak, Eszterházy Pál és más urak alatt, s miután hallatlan rablásokat követtek el és ezek megszüntetésére a fővezér három tisztet közülük kivégeztetett, fellázadtak s hazaindultak. Egy részüket, állítólag 500 embert Buquoy levágatott, a többi elért az országhatárig s itt részben szintén levágták a magyar urak, részben szolgálatukba fogadták. Ez a véres epizód azonban a távoli Erdélyben hadüzenet okául annál kevésbbé szolgálhatott, mert ugyanekkor Thurn, a csehek vezére is nagyban vágatta egész Sopronig a magyar lakosságot és magyar rabokat szerzett, akiket a nádor próbált kiszabadítani. A Bethlentől itt felhozott háborús okok, leszámítva a vallásét . . . csak a nagyközönség számára készültek, amint már akkor szokásban volt a publikumot bizonyos dolgokról, bizonyos célból tájékoztatni. Hogy a fejedelmet magyar hivatalnokok illetlen szókkal illették, hogy Csehországban egy császári vezér magyar zsoldosaival szigorúan vagy kegyetlenül bánt, mindez nem tiszta és nyilvánvaló igazság és méltó igaz okok”, minőkként Bethlen előadja őket. Az igazi okot, s vele a háború alkalmát, csak mellékesen említi: ez volt a cseh segélykérés.” Sőt én még ennél is tovább megyek. Mindezek, még az utolsót sem véve ki, csak színleges, nyilvánosan bevallott és feltárt okok voltak. Az igazi, a nagy nyilvánossággal nem közölt okot megtaláljuk az október 27-ikétől kezdve 2-3 napon át a cseh megbízottak, valamint Frigyes cseh király követe között lefolyt tárgyalásokban (169. old.) Ezek szerint Bethlen mindenekelőtt Ferdinánd teljes legyőzését vette tervbe, szándékában lévén Ausztriát, Stájerországot, Karinthiát és Krajnát Magyarországhoz csatolni és Ferdinánd lemondatása után annak királyává magát megválasztatni. Ez tehát határozottan nagyszabású terv, mely azonban csak annak feltételezése mellett válhatott valóra, ha Bethlennek a Portába, a csehekbe és a felsőmagyarországi megyékbe vetett bizalma szász százalékig reálisnak bizonyult volna, csakhogy ez a remény és bizodalom, amint alább bőven látjuk majd, nagyrészt hamarosan elpárolgott. S azonkívül ezeknek a nagyszabású reménységeknek még egy elengedhetetlen feltétele volt, hogy Bethlen tagadhatatlanul elsőrendű államférfiúi kvalitásai mellett kiváló hadvezérnek is bizonyuljon, mire nézve alább lesz majd alkalmunk nézetünket kifejteni.
A hadjárat célját ekként megállapítva, most már Bethlen hadműveleti tervéről kell röviden megemlékeznünk. A végcél Ferdinánd legyőzése lévén, ehhez a két szövetségesnek, a cseheknek és a hozzájuk csatlakozott többi fölkelőknek és Bethlen hadainak előbb valahol egyesülniök kellett volna, vagy legalább oly közel kellett egymáshoz jutniok, hogy egymást támogató közös akciójuk biztosítva legyen. A Bethlen által ez értelemben elérendő hadműveleti célpontul már a csehek is igen helyesen Pozsonyt jelölték meg, mely Bethlenre nézve már azért is főfontosságú hely volt, mert ez volt a királyi Magyarország fővárosa, ahol a magyar szent koronát is őrizték, melynek kézrekerítése hatalmasan elősegíthette Bethlen aspirációinak teljesülését. Ámde Pozsony elérése előtt Bethlennek még egy fontos közbeeső hadműveleti céltárgya is volt: Kassa, Felső-Magyarországnak kiválóan fontos gócpontja és a felsőmagyarországi főkapitányság székhelye. Nagyváradról a legrövidebb vonal Szolnok–Hatvanon át vezetett ugyan Pozsonyba, de ez számításba már azért sem jöhetett, mert török megszállt területen vezetett keresztül s annak hadműveleti célra való felhasználását a Porta úgy sem engedte volna meg. Ezáltal az amúgyis hosszú hadműveleti vonal még nagyobb kiterejedést nyert, de az ebből származó hátránnyal szemben az a kiválóan fontos előny állott elő, hogy Bethlen seregével ama fontos területeken nyomult át, amelyeket szorosan és végkép magához akart kapcsolni és nagyon helyes volt Bethlen ama intézkedése, hogy ezekbe a megyékbe már Sáros-Patakról jó előre küldte Rhédeyt és Széchyt egy-egy hadoszloppal, hogy az ottani urakat és lakosságot a hozzá való csatlakozásra bírják. E hadoszlopok egyike a Sajó–Ipoly, másika a Garam völgyén át Érsekújvárra irányíttatott, míg a Vág völgy mentének megnyerését és a morva hadakkal való összeköttetés állandó fenntartását a fejedelem Thurzó Imrének tette feladatává, akinek támogatására Petneházy parancsnoksága alatt egy harmadik csoportot rendelt ki.
A továbbiakban a szükséghez képest mindhárom előretolt hadcsoportnak sietve a csehek segítségére kellett menniök, sőt esetleg maga Bethlen is követni akarta őket. Igy nézett ki a fejedelem hadműveleti terve, amint az Kassán való tartózkodása alkalmával kialakult. Ennek megfelelően az általa vezetett derékhaddal nem a legrövidebb és legkönnyebb úton a Sajó–Ipoly, hanem a Hernád–Vág völgyén át nagyot kerülve, nyomult Pozsony felé előre. Vágya, terve most még az, hogy minél előbb egyesüljön Thurnnal és Tieffenbach-chal, hogy aztán a szintén egyesült Buquoy és Dampierre-t nyilt mezőn csatára kényszerítse.
Ezzel az elhatározással és tervvel teljesen egyetérthetünk, de annál kevésbbé a tulajdonképpen már október 3-án elhatározott tervmódosítással (lásd a 159. oldalon), melyből egészen világosan kitűnik, hogy Bethlen immár feladta a csehekkel és morvákkal való mielőbbi egyesülés eszméjét, csakhogy minél előbb Pozsony birtokába juthasson.
Amily tiszta, világos és helyes volt Bethlen eredeti terve ép oly bizonytalanná és kapkodóvá válik az a Dampierre-ről vett bizonytalan hírek hatása alatt.
Most pedig mielőtt a további hadműveletek megbeszéléséhez hozzáfognánk, előbb Bethlen menettechnikájáról kell röviden megemlékeznünk. Az egész hadműveleti vonal Kolozsvárról Nagyváradon, Debrecenen, Tokajon, Kassán át Pozsonyig mérve 700-750 km-t tesz ki, amit azonban lényegesen enyhít az a körülmény, hogy Nagyvárad, esetleg Tokaj–Sárospatak környéke és Kassa mint kiválóan alkalmas közbeeső hadműveleti bázisok szerepeltek. Ez annál fontosabb volt, mert Erdély elhagyása után Bethlen a további előnyomulás alatt az akkori közlekedési viszonyok mellett Erdélyre mint hadműveleti alapra többé nem igen számíthatott. Ennek területe tulajdonképpen csak akkor jöhetett ismét számításba, ha Bethlennek valami baleset folytán hadait odafelé visszavezetnie kellett volna. Tekintve, hogy Bethlen hadműveleti vonala elejétől végig, vagyis Pozsonyig sehol ellenséges, hanem inkább vele tartó és hozzá szító vidékeken át vezetett, ennélfogva annak aránylagos hosszú volta nem igen befolyásolta valami túlságosan kedvezőtlenül a hadműveletek menetét. Az elért menetteljesítmények a következő képet mutatják:
Kolozsvár–Nagyvárad, 150 km, 10 nap alatt, átlagos napi teljesítmény 15 km,
Nagyvárad–kassa, 200 km, 10 nap alatt, átlagos napi teljesítmény 20 km,
Kassa–Nagyszombat, 350 km, 14 nap alatt, átlagos napi teljesítmény 25 km,
ami általában normálisnak mondható. Ha nehézségek merültek fel, ezek – mint már említettük – inkább a tűzérségre és a vonatra vonatkozhattak, de valami nagyon indokoltaknak azokat se mondhatjuk. Miután a hadműveletek augusztus közepétől október 9-ig az ezek számára legkedvezőbb évszakban folytak le, nem igen tudjuk megérteni, hogy miképpen merülhettek fel a Bethlen által ismételten hangsúlyozott nehézségek. Itt a menettechnika terén merülhettek fel kisebb-nagyobb bajok, máskép alig volna érthető, hogy egészen normális hosszúságú menetek mellett, hogyan következhetett be a csapatok túlságos kifáradása, vagy mint Bethlen mondja, meghitvánkozása. A fejedelem erre nézve főleg két ízben panaszkodik; a 346. számú lábjegyzetben közölt szeptember 5-iki barátkai levélben, ami egyrészt a moldvai és havasalföldi határ mentéről Kolozsvárig körülbelül 8 nap alatt megtett mintegy 150 kmnyi összpontosító menetekre, másrészt a Kolozsvártól Barátkáig 8 nap alatt megtett mintegy 90 km hosszú útra vonatkozik. Az összpontosító menetek alatt a csapatok naponta átlag 18-20, a Kolozsvártól Barátkáig terjedő előnyomulás alatt pedig naponta átlag csak 10-12 km hosszú utat tettek meg s így a csapatok nagymérvű meghitvánkozása semmikép sem indokolt. A második panasz Bethlennek Szent Miklósról október 3-án Thurzó Imréhez intézett levelében foglaltatik. Ennek egy részét pedig Bethlen ezeket írja: „Kegyelmedet szeretettel kérem, Túrócz és Trencsén vármegyékből az viceispánok által szereztessen az fárasztó hegy alá bátor csak 300 hám vonó lovakat, kikkel az lövő szerszámot és egynehány szekeremet segíttessen által vontatni, mert soha különben el nem mehetnék, és ha az lövő szerszám elmarad, annélkül, igen fogyatkozottúl és veszedelmesen lészen a dolog; derék hadnak lövő szerszám nélkül járni nem jó, uram, én szintén Erdélből hoztam volt huszat el véllem.” E szerint itt a nehézségek csak helyileg, az utak meredekebb részein merültek fel.
Most pedig térjünk vissza a hadműveletek folytatólagos megbeszéléséhez. A magyar hadak eltávolodását a cseh vezetők joggal igen rossz néven vették s így nyomban küldöttséget menesztettek Bethlenhez Nagyszombatba, még pedig nem üres kézzel, hanem 40.000 forinttal bélelt zsebekkel és így jött létre az a bizonyos nagyszombati kompromisszumos megállapodás, hogy ő ugyan serege egy részével tovább folytatja menetét Pozsony felé, de Rhédey alatt tetemes segítséget küld a szövetségeseknek. Az én nézetem szerint fordítva kellett volna csinálni a dolgot: Pozsony megvételét az ügyes és tetterős Rhédeyre bízva, neki kellett volna serege zömével sürgősen a szövetségesekkel egyesülni s Morvaországban az összes hadak fölött a főparancsnokságot átvéve, – mire annál nagyobb szükség lett volna, mert a cseh hadvezetőség eddig igen nagy fokban ügyetlennek és tehetetlennek bizonyult, – nyilt mezőben döntő csapást mérni a császáriakra, ami után különben, ha előbbeni kiejelentésének hitelt adhatunk, már első perctől kezdve oly intenzíve vágyódott. És íme, most önmagától kínálkozott az alkalom, a jó szerencse, de ő azt kihasználatlanul futni engedte. Legjobban kitűnik ez, ha az október 11-iki helyzetet közelebbről szemügyre vesszük. Az egymást lekötve tartó Bosnyák és Széchy-különítményeket figyelmen kívül hagyva, a Lundenburgnál álló és még 9000 főt sem számláló Dampierre-csoporttal szemben Thurn és Rhédey 22.000 embert, vagyis több mint kettős túlerőt egyesíthettek volna még mielőtt Buquoy annak segítségére jöhetett, főleg ha ezt a nálánál nem sokkal gyengébb Hohenlohe legalább ideig-óráig lekötve tartotta volna. Ha pedig Dampierrenek mégis kisiklania és Buquoy-val egyesülnie sikerül, akkor is a szövetségesek még Bethlen csoportja nélkül is 38.300 emberrel jelentős számbeli túlerőben lettek volna a császáriak 26.370 főnyi egyesített hadserege fölött. A császáriaknak ez a kedvezőtlen, sőt mondhatni kritikus helyzete mindvégig fennállott s ezt felismerve, még a felette óvatos Thurn is erélyes támadásra határozza el magát és igen helyesen az akkor már napok óta Pozsonynál álló és ezt a kiválóan fontos várost már szilárdan kezében tartó Bethlent is fölszólította a közbevágásra, de ez nem volt hajlandó a felszólításnak eleget tenni, ami a különben is határozatlan cseh fővezért még tétovázóbbá tette. Bethlen ezzel a hadművészet alapelveibe ütköző, semmivel sem menthető és meg sem bocsátható hibát követett el, melyet hiába igyekszik akárki is szépíteni és mentegetni. Ellenben határozott dícséretet érdemel Bethlen ama ép oly gyorsan mint ügyesen végrehajtott kisebbszerű műveletért, mellyel Pozsonyt illetve az annak védelmére küldött császári különítményt meglepnie és hatalmába kerítenie sikerült. Ilyenformán a koronát sikerült megkaparintania, de mi haszna volt belőle, ha a saját hibájából elmaradt átütő siker híjján nem tudott oly helyzetet teremteni, mely lehetővé tette volna, hogy a kezébe került koronát joggal és megnyugvással a fejére tehette volna. Ehhez mindenekelőtt a császári sereg illetve Ferdinánd döntő megverése illetve ennek nyomán utóbbinak a magyar tróntól való megfosztása kellett volna. Erre vonatkozó törekvéseit az ambíciózus és nagyratörő fiatal fejedelem, miután szövetségeseit rábírja, hogy az ő kétségtelenül helyes tervét az erők együttes alkalmazását illetőleg elfogadják, tovább folytatja ugyan és Bécs körülzárásával csakhamar olyan helyzetet teremt, hogy már-már a végső siker is érett gyümölcs gyanánt az ölébe hull, de ép úgy mint előbb, most sem képes a helyzet magaslatára emelkedni és újból szabadjára ereszti a máris markába szorult, halálra ijedt és végső kétségbeesésében csupán élete megmentéséért minden áldozatra kész ellenfelét. Egy újabb hibájának, hogy ne mondjuk baklövésének mentegetésére Bethlen a Homonnay betöréséről vett túlzott híreket hozza fel, de visszavonulásának és további magatartásának körülményei határozottan ellene szólnak a felhozott fenti indokok szavahihetőségének. Ha Bethlen tényleg hitt volna a Homonnay-féle riasztó hírekben és azokat magára és hadseregére nézve tényleg oly vészhozóknak találta, akkor aligha jutott volna eszébe hadseregét egy Bécsujhely–Sopronon át végrehajtott körsétával Pozsonyba visszavezetni, miáltal alkalmat adott az ellenségnek, hogy a Duna mentén jóval rövidebb vonalon előnyomulva, a magyar hadsereget végkép elvágja a köpcsény–pozsonyi Duna-átkelőtől. Hogy Buquoy ezt nem tette meg, ez az ő bűnlajstromát szaporítja és mással meg nem magyarázható, mint azzal az óriási kétségbeeséssel, mely a Bécsben körülzárt és szorongatott császáron és tanácsosain, nemkülönben hadvezérein és csapatjain immár erőt vett. Annál sajnálatra és megrovásra méltóbb, hogy Bethlen az ezáltal számára támadt előnyöket kiaknázni nem tudta. Egyben nem mulaszthatjuk el azt is megállapítani, hogy a sors ritkán juttat még kiválóan tehetséges és szerencsés hadvezéreknek is a legrövidebb idő alatt kétszer egymásután oly döntő sikerek kivívására alkalmat, mint ahogyan az itt Bécs környékén először a Duna bal, majd annak jobb partján tényleg megtörtént. Itt a sors mindkét alkalommal valóban arany tálcán kínálta a teljesen érett gyümölcsöt Bethlennek, de ő mindkét esetben még azt a kis fáradságot sem vette magának, hogy érette karját egyszerűen kinyujtsa.
Ha Bethlen Homonnay betörése folytán valóban oly válságosnak tartotta volna Kassa körül a helyzetet, akkor ő maga vezette volna vissza arrafelé egész seregét, holott mint tudjuk, ő továbbra is Pozsonynál maradt. Hogy Bethlen utolsó pillanatig mennyire nem hitt a Homonnay-betöréssel kapcsolatos riasztó híreknek, erre nézve, a 429. számú lábjegyzetben néhány citátumot közlünk saját leveleiből.
A közölt levelek közül a két utolsó a legfontosabb. A november 27-iki kétségtelen bizonyíték amellett, hogy Bethlen ép a Bécs elleni támadás megindítása napján kapta a hírt a Rákóczyt november 22-én ért katasztrófáról. Ha ő azt magára és az egész országra nézve is katasztrófálisnak tartotta volna, akkor nyomban, még mielőtt az ellenséggel esetleg komolyabb harcokba keveredett volna, kezdte volna meg a visszavonulást. Ámde az előző levelekben foglalt erősen bizakodó hangulat után ítélve, nem is valószínű, hogy rajta, aki az eddigi tapasztalatok szerint még a legkedvezőtlenebb híreken – Ferdinánd császárrá, Frigyes cseh királlyá választása stb. – is olyan könnyen túl tudta magát tenni, ama bizonyos újabb riasztó hír nyomán egyszerre a legsötétebb pesszimizmus vett volna erőt. Bethlen Gábor nem oly könnyű anyagból volt gyúrva, hogy mindjárt minden megártott volna neki. Azért tovább folytatja megkezdett támadó műveletét, csakhogy az említett levél utolsó passzusa után ítélve, nem a kellő nyomatékkal és csak harmadnap fordít hátat a magát már-már megadni készülő Bécsnek. Az általa is említett lanyhaságot legkevésbbé sem helyeselhetjük; neki ép a körülzárás első napjaiban csapatjait a legenergikusabb munkálkodásra kellett volna szorítania, mert csak úgy számíthatott gyors és döntő sikerre, mely a bécsi nagy ínség és nyomott hangulat folytán talán nem is soká váratott volna magára. Nevezetes továbbá, hogy a november 31-iki levél sem árulja el, hogy Bethlent a Hommonay-féle betörés valami túlságos aggodalomba ejtette volna, sőt ellenkezőleg, annak alaptónusa is inkább bizakodó, mint mindent veszve látó, ahogyan azt a jóval később, 1620 február 20-án kelt levelének a visszavonulást igazolni akaró passzusából következtetni lehetne. Mindezen tünetek, kapcsolatban a visszavonulásnak fentebb említett körsétaszerű végrehajtásával, bennem azt a gyanút ébresztik, hogy Bethlent legalább is nem kizárólag a Homonnay-féle betörésről vett hír bírta rá a nem valami nagyon indokolt visszavonulásra. Én inkább hajlandó vagyok azt hinni, bár kézzel fogható támpontjaim erre nézve nincsenek, hogy a fejedelem és szövetségesei között – akik az általa előterjesztett propozíciókat még mindig néma hallgatással és csak üres biztatásokkal honorálták és a maguk részéről csak lanyhán vettek részt a Bécs körüli hadműveletekben, melyeknek legnagyobb súlya megint csak a magyar csapatokra nehezedett, – támadt valami differencia, mi miatt Bethlen őket egyszerűen faképnél hagyta. És elég jellemző, hogy Thurn és Hohenlohe, – bár ők egymagukban is elegendő erő fölött rendelkeztek Bécs körülzárásának további folytatására és fenntartására, főleg ha Bethlenék elvonulása feltűnés nélkül titokban történt volna, – a magyarok példáját követve, ezekkel egyidejűleg szintén hátat fordítottak az ellenségnek, ezzel tehetetlenségüknek legbiztosabb jelét adván.
Azonkívül a maga személyét illetőleg Bethlennek még egy nyomós indoka volt Bécs környékének hirtelen odahagyására: neki a Homonnay betörése által támadt zűrzavaros viszonyok közepette minél előbb a Pozsonyban gyűlésező rendek között kellett teremnie, akik ép azon voltak, hogy az ő és az ország további sorsa fölött döntő határozatot hozzanak.
Végre egy érdekes jelenségre akarok rámutatni. A szövetséges fővezérek körülbelül október 30-án állapodtak meg abban, hogy Bécs megtámadása céljából összes erőiket Pozsonynál egyesítik. Kérdem, mi okozta, hogy a cseh-morva csapatoknak a Kagrantól mindössze két menetnyi távolságra fekvő Pozsonyig való eltolása majdnem 3 hetet vett igénybe? Ez a rettenetes kunktárokoskodás óriási hátránnyal járt. Mindenekelőtt lehetővé tette, hogy a császáriak Bécs védelmére kellőleg felkészüljenek és ez tette lehetővé, hogy Homonnay támadása még elég jókor következett be, hogy a szövetségeseknek Bécs megvételére vonatkozó terveit teljesen halomra döntse. Mert ahhoz alig férhet kétség, hogy ha Bethlenék legalább egy-két héttel korábban fogtak volna hozzá a császárváros ostromához illetve körülzárásához, az, ha semmi más, akkor a kiéheztetés által kényszerítve, már régen beadta volna a kulcsot, mire Homonnay Magyarország határát átléphette. Ilyenformán utóbbinak a főcél, Bécs fölmentése teljes mértékben sikerült, ellenben a Fölvidéken, a sok kegyetlen pusztítástól eltekintve, komolyabb eredményt nem tudott elérni, pedig tulajdonképpeni szándéka az volt, hogy meglepő támadásával Bethlent a saját maga érvényesülésének érdekében a Fölvidéken lehetetlenné tegye.
Homonnay nem nagyon sokáig élte túl határozottan bravúrosnak mondható vállalkozásait; 1620 június 21-én 37 éves korában állítólag saját emberei mérgezték meg a nyughatatlan embert.
De nemcsak az erőknek Pozsony körüli összpontosítása, hanem az ottani partváltási műveletek is rém lassúsággal mentek végbe. Rhédey már november 8-án kel át a Dunán és ahhoz, hogy még ugyanannyi, vagyis újabb 8000 ember váltson partot, teljes négy napra volt szükség, a morvák pedig csak még további 9 nap mulva kezdték meg az átkelést. Ez a részenkénti lassú átkelés bő alkalmat adott az ellenségnek, hogy a szövetségesek hadcsoportjait egymás után egyenként verje meg. Ámde Buquoy sem volt az a gyors elhatározású és észjárású ember, hogy miatta hadműveleti téren egy pár kövér baklövést elkövetni ne lehetett volna. Kivált amikor a brucki első összeütközéskor azt tapasztalta, hogy még a lakótáboraikban meglepett magyarokkal sem igen boldogul, mert azok az első meglepetésből fölocsúdva, hallatlan elan-nal vetik rá magukat megtámadójukra, a második összeütközéskor mindjárt a harc kezdetén jónak látta, hogy csapatjaival minél előbb védősáncai mögé vonuljon.
Hogy a pozsonyi és bécsi nehézkes hadviselési módért mily mértékben terheli magát Bethlent a felelősség és hogy mennyi irandó ebből a szövetséges hadvezérek és csapatok rovására, az közelebbi adatok hiányában meg nem állapítható. Mindenesetre Bethlen felelőssége még nagyobb volna a hadtörténelem ítélőszéke előtt, ha be lehetne bizonyítani, hogy az összes szövetséges seregek fővezérsége az ő kezében összpontosult, de ilynemű megállapodás és határozat úgy látszik sem az október 9-iki nagyszombati, sem az október 30-iki pozsonyi tanácskozások alkalmával nem jött létre, mert Thurn és Hohenlohe nem voltak hajlandók arra, hogy magukat mindenben a fiatal fejedelem akaratának és parancsszavának vessék alá. Az ambíciózus Bethlent ez mindenesetre elkedvetlenítette s talán ez volt az oka annak, hogy Nagyszombatból ő csak seregének egy részét küldte el a cseh-morva-sziléziai csapatokkal való kooperálásra, míg ő maga seregének jelentékeny részével tisztes távolságban maradt az eseményeknek a Morván túl bekövetkezendő gócpontjától. Talán ugyancsak a sértett önérzet és hiúság játszott közbe, hogy Bethlen utóbb Thurn ama nagyon is indokolt és helyénvaló felszólításnak nem akart eleget tenni, miszerint a Pozsonynál már hosszabb idő óta tétlenül álló seregcsoportjával Marcheggen át az ellenség oldala és háta ellen előretörjön. Hiába, a kölcsönös irígység, féltékenység és egyenetlenség, a koalíciós seregek e mindenkori átka, volt most is a legnagyobb bajok szülőoka.
Bethlen alvezérei közül Rákóczy, Rhédey, Széchy a nekik kijutott kisebb hatáskörökben a legtöbb esetben valóban kiválót produkáltak. Rákóczynak Kassa bevételét célzó művelete valóban mintaszerűen volt előkészítve és végrehajtva; épígy Homonnay első megtámadása is Terebesnél. Hogy a november 22-iki homonnai nagy kudarcért nem annyira őt, mint engedetlen s komolyan harcolni nem akaró csapatjait terheli a felelősség, azt utóbb Bethlen is elismerte. Rhédey szintén derekasan kitett magáért, nemkülönben Széchy is. Azonkívül nagy segítségére volt a fejedelemnek, főleg az északnyugati megyék hajlandóvá tétele terén Thurzó Imre. Bethlen e fiatal, értékes támaszairól Szekfü id. m. 84–85. oldalán a következő érdekes adatokat és megállapításokat olvassuk: „A királysági magyarok legélesebb nyelve, Eszterházy Miklós gunyolódva beszélt a „három gyermekről”, akik Bethlen mellett a felkelés vezetői s a „magyarok régi ellenségeivel”, a csehekkel és a törökökkel akarják a hazát megmenteni. Kettő közülük valóban igen fiatal volt, Rákóczy György húsz egynéhány éves, a vagyon szerzőjének, a lemondott erdélyi fejedelemnek fia, meg a húszéves Thurzó Imre, a nagy György nádornak árvája, aki csak akkor tért haza a wittenbergi egyetemről; a harmadik (ha ugyan reá gondolt Eszterházy) már idősebb, negyvenéves ember volt, Széchy György szintén nagy vagyonszerzőnek fia. Közülük Rákóczy állott ekkor, a felkelés kitörésekor legszorosabb összeköttetésben Bethlennel, ő volt az, aki az erdélyi fejedelmet először szólítá fel a támadásra, akivel Bethlen terveit és eszközeit eleinte részletesen közölte. Rákóczy mellett kétségtelenül nagy szerepe volt Felső-Magyarország forradalmosításában Thurzó Szaniszlónak, aki Thurn Mátyással is megtalálta már a kapcsolatot”.
Bethlen visszavonulásával kapcsolatban az 1619. évi hadjárat véget ért, mely már tipikusan a harmincéves háború hadműveleti és harcászati jellegét – sok manővrírozás és kevés, lehetőleg semmiféle döntő összeütközés, aminek révén azonban igazi nagy eredményeket elérni nem lehet – viseli magán. Sajnos Bethlen is ezen iskola hívének vallja magát, pedig ez a régi, sőt még a közelmult magyar virtusos hadviselési móddal sehogy sem fért össze. A magyar már temperamentumánál fogva is mindig az erélyes közbelépés és a gyors döntés híve volt, mely tulajdonság neki ellenfeleivel szemben mindig nagy előnyt biztosított. Ha e tekintetben Bethlen is követte volna elődeinek kitűnően bevált módszerét, úgy már előző hadjárata elévülhetetlen babérokat és szinte kiszámíthatatlan előnyöket szerzett volna neki. Így azonban ez a hadjárat csak igen mérsékelt eredményeket mutathatott fel. Bethlen felkelésének, hadbaszállásának és Nagyvárad, Kassa, Pozsony felé való előnyomulásának legelső és legnagyobb kézzelfogható eredménye az volt, hogy a Bécs biztonsága miatt rettegő császár és kormánya Buquoyt megállította Prága felé való útjában. De ez inkább a már igen rossz bőrben volt csehek és csak közvetve a magyarok és Bethlen javára vált. A második nagy eredményt már tisztán a fejedelem könyvelhette el a maga javára és ez abban nyilvánult meg, hogy népszerűsége immár a királyi Magyarországban is oly magas fokra hágott, hogy arra bazírozva tovább folytathatta a küzdelmet hatalmas ellenfelével, Ferdinándal, akit energikusabb hadvezetési mód mellett igen könnyen már most az első nagy mérkőzés alkalmával végérvényesen térdre kényszeríthetett volna. E szemléletek nyomán én nem tartom valami nagyon túlzottnak a fejedelem egyik bírálójának ama nézetét, hogy Bethlen inkább jeles dipolomatának, mintsem nagy hadvezérnek mondható.