A poétai magabiztosság feltétele
A poétai magabiztosság feltétele
E kivételes intellektuális erővel és költői öntudattal kialakított életterv létrejöttének a feltétele a 18. század végi magyar kulturális élet legfontosabb fejleménye, a nemzeti nyelv és a nemzeti nyelven művelt irodalom presztízsének korábban elképzelhetetlen növekedése volt. Csokonai pályakezdésének pillanataiban az 1780-as évek értelmiségének ideológiai küzdelme nyomán a nyelv már a nemzethez való tartozás első „határozmányának” számított, amelynek természetes velejárójaként a nemzeti nyelven művelt irodalom ügye is a nemzet legfontosabb ügyei közé került. E fejlemény ideológiai tartalma viszonylag könnyen átlátható – a nemzet rendi tagoltsága szűnik meg a nemzeti nyelv egységes közegében, s kitetszenek mögüle a hazafiak között egy újfajta, a tudomány emberei számára kiváltképpen előnyös hierarchia körvonalai is. Az új eszmevilágnak ez az ideologikus mozzanata nyilván hozzájárult ahhoz, hogy könnyedén hatolt át a humaniórákat egyébként is különleges becsben tartó iskola falain: a kollégium világa ebben a tekintetben nagyon is nyitott világ volt.
Költőnk is könnyen talált irodalmi kapcsolatokat – tehetségére nemcsak tanárai és társai, de a kor literátus értelmiségének olyan kiválóságai is felfigyeltek, mint Földi János és Kazinczy Ferenc. Az ifjú Csokonai elsősorban őket tekintette mestereinek. Feltételezhető azonban, hogy nemcsak tőlük ismerte meg a nemzeti nyelv és a nemzeti nyelven művelt irodalom presztízsét oly látványosan megemelő mozgalom fejleményeit, legalábbis erről tanúskodik munkásságának egy jelentős vonulata, amelyben ő is e küzdelem folytatójaként lép elénk. E küzdelem keretei között értelmezhető A méla Tempefői c. színműve (1793), amely öntudatos, nyílt és gunyorosan fölényes harc a „tudományok barátságtalanjai”-val szemben, s korántsem a panasz szavát kell belőle kihallanunk: e mű szerzője már az önálló írói pálya esélyeit fürkészi, s ez az esély a megelőző századok során természetesen fel sem merülhetett a magyar irodalomban. A nemzeti nyelvű irodalom státusának ügye és az irodalomnak a nemzet életével közvetlen kapcsolatban lévő dimenziói egymásbajátszanak, s jellegzetes témáik Csokonai különböző időszakaiban különböző módokon, de elég gyakran bukkannak fel. Így a nemzeti irodalom hivatásáról kialakított nagy ívű program körvonalai rajzolódnak elő azokban a leveleiben, amelyeket 1797–98 fordulóján néhány főnemeshez írt, de a nemzeti irodalom hivatásáról való meditációkkal van összefüggésben az ekkortájt keletkezett nagy vers, a Marosvásárhelyi gondolatok is. Természetesnek tekinthető, hogy a nemzeti léthez közvetlenül kapcsolódó költészet problémavilága foglalkoztatja, hogy tehát érdeklődik a népköltészet iránt s maga is írt népies dalokat, amelyek közül a leghíresebbek talán a Parasztdal (1799) és a Szegény Zsuzsi a táborozáskor (1802). A nemzet témaköre költői becsvágyát is felébreszti: 1800 után honfoglalási eposz írására készül. Az Árpádiászhoz azonban nagy előkészületek után sem kezd igazán hozzá. Az elkészült részletek – s általában: életművének vonatkozó részletei – egyaránt arról tanúskodnak, hogy múzsájának nem itt volt az igazi otthona.
