Stílus és kommunikáció
Stílus és kommunikáció
Mi szerint változik a stílus, mik szabják meg a stílus milyenségét? A kommunikációs tényezők. Elsősorban maga a beszélő vagy író: nyilvánvalóan másként beszél vagy ír bármiről például egy művelt, élettapasztalatokkal rendelkező orvos, ügyvéd, mint egy gimnáziumi tanuló vagy egy egyszerű falusi ember, – De meghatározza a stílust az is, akihez beszélünk vagy akinek írunk. Ugyanannak az előadónak ugyanarról a témáról másként kell megfogalmaznia előadását, ha az Akadémián (tehát tudósoknak), vagy ha az egyetemen (egyetemistáknak) vagy pedig valamely középiskolában (azaz diákoknak), esetleg ismeretterjesztő formában (a tárgy iránt érdeklődő, de különböző korú, műveltségű stb. embereknek) ad elő. – Beleszól a stílusba a tárgyalt téma is. Más módon szólunk egy fizikai jelenségről, mint valamilyen politikai jellegű dologról vagy éppen társalgás, beszélgetés közben az ismerősökkel történtekről. – Fontos tényező továbbá a beszéd vagy írás célja. Más a stílusa például egy leíró versnek (Petőfi: A Tisza), mint egy mozgósító költeménynek (Petőfi: Nemzeti dal) vagy valamilyen tréfás, gúnyolódó alkotásnak (Petőfi: Pató Pál úr, A helység kalapácsa). – Végül hatnak a stílus alakulására a közlés körülményei: hogy élőszóban vagy írásban mondjuk-e el gondolatainkat (az előbbi mindig kötetlenebb, az utóbbi feszesebb, inkább követi a szabályokat stb.); hogy milyen műfajt alkalmazunk (más például a kishír vagy a vezércikk, illetve a beszámoló stílusa); stb.
Olvassuk el Edmond Rostand Cyrano de Bergerac című drámájából (Ábrányi Emil fordításában) a híres orr-monológ egy részét, amelyben Cyrano példát ad arra, hogyan, milyen stílusban, sőt stílusokban lehetne kigúnyolni az ő feltűnően nagy orrát!
Kihívón: „Én nem járnék ám vele!
Sebészt hivatnék, hogy metélje le!” ....
Kecsteljesen: „Ön nagy barátja, lám,
A madaraknak! Póznát tart nekik,
Hol magukat jól kipihenhetik!”
Kötődve: „Kérem, ha pipázik ön,
S a füst orrán át gomolyogva jön,
Kéménytüzet szomszédja nem jelez?”...
Bámulva: „Ó eszembe jut, ha nézlek:
Micsoda cégér egy illatszerésznek!”...
Mély tisztelettel: „Gratulálunk néked
Tornyos házadhoz, nagyságos barátom!”
Parasztosan: „Hékás, a számat tátom!
Orr az? Fenét orr! Ördögadta dolga:
Kis dinnye jaz, vagy óriás iborka!”
Sebészt hivatnék, hogy metélje le!” ....
Kecsteljesen: „Ön nagy barátja, lám,
A madaraknak! Póznát tart nekik,
Hol magukat jól kipihenhetik!”
Kötődve: „Kérem, ha pipázik ön,
S a füst orrán át gomolyogva jön,
Kéménytüzet szomszédja nem jelez?”...
Bámulva: „Ó eszembe jut, ha nézlek:
Micsoda cégér egy illatszerésznek!”...
Mély tisztelettel: „Gratulálunk néked
Tornyos házadhoz, nagyságos barátom!”
Parasztosan: „Hékás, a számat tátom!
Orr az? Fenét orr! Ördögadta dolga:
Kis dinnye jaz, vagy óriás iborka!”
Vagy figyeljük meg, milyen sokféle megfogalmazásban (stílusban) lehet jelezni egy-egy kérést, és hogy egy-egy változatával (idegen szakszóval: variánsával) – amibe természetesen belejátszik az is, hogy milyen hangsúllyal, hanglejtéssel stb. (idegen szakszóval: intonációval) mondjuk ki kérésünket vagy éppen parancsunkat – megéreztethetjük, milyen érzéssel viseltetünk a megszólított iránt, illetve hogy milyen az éppen akkori kedélyállapotunk stb.:
Legyen szíves, zárja be az ablakot.
Lenne szíves bezárni az ablakot?
Nem lenne szíves bezárni az ablakot?
Kérem (nagyon kérem, nagyon szépen megkérem), zárja be az ablakot.
Szeretném, ha bezárná az ablakot.
Zárja be az ablakot!
Be kell zárnia az ablakot!
Be fogja zárni az ablakot!
Maga (ön) pedig bezárja az ablakot!
Lenne szíves bezárni az ablakot?
Nem lenne szíves bezárni az ablakot?
Kérem (nagyon kérem, nagyon szépen megkérem), zárja be az ablakot.
Szeretném, ha bezárná az ablakot.
Zárja be az ablakot!
Be kell zárnia az ablakot!
Be fogja zárni az ablakot!
Maga (ön) pedig bezárja az ablakot!
